Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Árvalányok
Mikor az udvarba behajtattak, senki sem volt kinn. Már erősen alkonyodott s három kocsi állott az istálló előtt. Az asszony hozzáfogott kiszámítani, hogy kik vannak itt. Nem tudta kitalálni, hogy az esperesné kiket hívott meg velük egyszerre.
- Itt vannak Miskolczyék! - kiáltotta egy éles hang a tornácon.
- Itt vagyunk, kedvesem - felelt rá még a szekérről az asszony. - Ti is itt vagytok?
- Igen, édes - jött ki szaporán egy parányi termetű fiatal papné, magas tornyos frizurában és előreszaladt, hogy segítsen a leszállásnál. Már akkor leugrott a diák és kezet adott a papnénak, hogy lesegítse. Ez melegen megszorította a kezét, miközben leszállott, aztán nem törődött vele többet egész este.
- Mi vagyunk itt, meg a Bibóék. No tudod, csupa jó házasokat hívtak össze, hogy egymást pukkasszuk.
Nevettek.
Miskolczy udvariasan kezet fogott az asszonykával.
- Az ura is itt van?
- Bent vannak mind. Ajjé, vagyunk elegen. No, menjünk be.
Bementek az előszobába, ahol lerakták a porköpenyeket. Már akkor tódult kifelé a szobából mindenki. Nagy zsivajgás támadt, csókok csattantak, borízű hangok hallatszottak, s míg csak el nem rendeződött az egész társaság valami egyensúlyi helyzetbe, addig olyan sűrű zajgás volt, hogy mindenkinek kiabálnia kellett, hogy legalább néhány szót megértsen belőle az, akihez intézte.
A háziasszony hallgatott csupán. Előkelően hallgatott s méltósággal viselte régimódi, magasra rakott frizuráját.
Nagy udvariassággal fogadta Miskolczynét, aki azonnal megérezte, hogy ma kegyes leereszkedő kedvében van az esperesné s csupa mesalliance szerű házaspárt hívott össze. Sarudyné, aki az udvaron fogadta őket, azelőtt tanítónő volt s elvetette magát a fiatal papjával, ami egész életére súlyos beszámítás alá esett. Bibóék még rosszabb helyzetben voltak. Bibóné, ez a szimpla kis teremtés valami varrólány volt, masamódlány, pláne Pesten, mikor az ura valami tanfolyamot hallgatott odafenn s belebotlott; az egész traktus felháborodása mellett vette feleségül. Szó volt róla, hogy nem lehet-é emiatt fegyelmit indítani a férj ellen. Ez a mai nap csupa rehabilitálásszámba ment mindnyájuknak. Bibóék ma voltak hivatalosak először az esperesnéhez, aki a püspöknek és egy táblai bírónak a lánya volt. Már tudniillik a püspök egy bíró özvegyét vette el késő aggkorában s úgy kapta ezt a finom, már akkor vénkisasszony hölgyet. Végig meg is tartotta finnyás modorát s igyekezett az kellően érvényesíteni. Rajta volt, hogy a mostoha lányait beoltsa a saját jómodorával, de már azok meglehetősen elkéstek attól, hogy finom hatásokra reagálhassanak, csak a legkisebb lett egyszerűen affektált kis majommá.
Míg jobbról-balról a legszívesebb módon összecsókolták egymást az asszonyok, azalatt ezt mindnyájan szépen végiggondolták és mindenki a legjobb módon élvezte az őt illető porciót.
De annál zajosabb volt külsőleg a társaság képe. A férfiak a boros asztal körül csoportosultak, s pohárral a kezükben tovább folytatták azt a beszélgetést, amelyet éppen elhagytak.
Az általános lelkészegyesületről volt szó. A papi fizetésről, a kongruáról, a szekularizációról.
Kivált a fiatalabb papok, Bibó s különösen Sarudy, nagy hangon tárgyalták a legközönségesebb pénzügyeket. Miskolczynénak tetszett a dolog és mivel úgyis szólani akart valamit a háziasszonynak, odaintett az urakra s így szólt:
- Még tíz évvel ezelőtt senki sem mert volna ilyen erős dolgokat kimondani.
- Az új korszak - mondta halkan az esperesné -, ma csak a pénz számít.
- No, nem gondolnám - felelt rá Miskolczyné s elnyomta a kedvetlenségét. - Ma sokkal többet beszélnek az urak komoly eszmei dolgokról. Azelőtt legfeljebb pletykáztak, csak a bor meg a pipa volt a szájukban.
Elhallgatott, mert az esperes a régi gárdából való volt s a mértéktelen ivás miatt mostanában már az agylágyulás tüneteit lehetett látni rajta. Most is úgy ült és nézett, vizes szemekkel és beesett fejjel, mint aki nincs is itt.
Ezzel az emberrel akart ő beszélni a Bertalan-esetről!
- Megkezdték már a cséplést nálatok, édesem? - kérdezte a háziasszonytól mézédes hangon, hogy valami közvetlenebb térre vigye a beszédet.
Ez gondolkozó arcot csinált.
- Igazán nem tudom, lelkem, majd megkérdeztetem.
- Ó, már biztosan, már az uram régen elgépeltetett. Istenem, olyan kevés van nekünk. Az egész egyházi föld csak tíz hold! - kottyant bele a kis Sarudyné s megelégedetten mosolygott, mert ő tudta, hogy azért mégis ők állanak a legbiztosabban az egész társaságban. Most aratás előtt tudott az ura venni tizenhat részvényt a megyei Iparbanknál. Még az oláh banktól is van részvényük, amit titokban vettek a parasztok útján. Mert az fizet jól. Annyit magyar bank nem fizet.
Miskolczyné élénk figyelemmel nézett a kis papnéra s a szíve mélyén örök sebnek érezte a felsülését az esperesnével szemben.
- Igazán ez szégyen, de én sem tudok semmit a gazdasági dolgokról - mondta aztán ő is.
- Hja, lelkem - szólt megint Sarudyné -, nem mindenkinek van olyan ura, mint neked és olyan húga. Az megbecsülhetetlen a háznál, az a te Annád.
- No, hát jó dolga van neki nálam - szólt kényelmetlenül Miskolczyné.
- Parancsoljatok, kedveseim, besétálni - invitálta őket az esperesné s az ebédlő felé mutatott.
Miskolczyné egészen elvesztette a fejét. Úgy megalázva érezte magát, ahogy még soha. Ez a fölényesség, ez a sima és minden uralkodó úri modor. Mért is jött ide!
Az urak tisztelettel nyitottak utat az esperesnének, aki ahelyett, hogy a vendégeit eresztette volna előre, maga vezetett.
Az asztalfőn megállott s maga mellett jobbról helyet mutatott Miskolczynénak, balról Misky bácsinak, aki öreg úr volt és rokona, általános tiszteletben álló pap a megyében. Misky bácsi mellett az esperes ült, rajtuk túl, kétoldalt a házastársak, egymás mellett, az asztal végén a fiatalok már maguk helyezkedtek el. Természetesen, hogy a párok összekerüljenek.
Az asszonyok mind tisztelettel lázadoztak magukban az ellen a szokás ellen, amire egyikük sem lett volna képes, hogy háziasszony létére az asztalfőn üljön. Ó, istenem, a háziasszony a legutolsó cseléd a háznál, annak annyit kell ugrálni, táncolni, hogy alig van ideje, hogy leüljön a levest megenni, mikor a többiek a pecsenyénél tartanak.
De az esperesnénél más a rend. Az igaz, hogy Ilka, a nagylány elvégezheti a konyhában, amit kell, de azért mégis botrány, nem igaz? hogy még csak jelét sem adja annak, hogy legalább érdeklődik az iránt, mit hogy intézzenek el odakinn.
- Én elvernélek, cicám - súgta Sarudy a feleségének -, ha így leülnél az asztalfőre és ki se néznél a cselédekre.
Sarudyné hangosan kacagva lökte oldalba az urát, hogy hallgasson. A Bibó-pár szemérmesen ült az asztal túlsó oldalán az esperes mellett. Mögöttük a helybeli zsidó doktor ült, aki kopasz feje dacára a fiatalok közé számított, mert legényember volt, ide járt kosztra az esperesékhez és Ilka kisasszonynak udvarolt, siker nélkül. Bizony, pedig nem volna rossz parti, állapították meg külön-külön az asszonyok már ekkorára.
Töltött káposztát hoztak. Apró zöld tőteléket, frissen savanyított káposztából. Még másutt a káposztára nem is gondoltak, mert alig kezdett fejbe menni ebben a száraz időben, de az esperesné konyhája híres volt s most mindjárt meg is bocsátottak neki mindent érte.
Hatalmas evést kezdtek. Maga Miskolczyné is elfelejtkezett kellemetlen érzéseiről, bár ajkbiggyesztve konstatálta a célzást, amit a töltött káposzta jelent a társaságnak: ez kell nektek előételnek!
De kitűnő volt, tagadhatatlan. A férfiak repetáltak is belőle. Az asszonyok is szívesen megtették volna, de restellték.
Aztán vad jött szósszal. Valóságos ujjongásban tört ki a társaság. Őz volt, aminek a történetét hamarosan megtudták. Valahonnan idegen világból került ide az istenadta, s a szolgabíró puffantotta le s egyenesen ideküldte. Ennek a tiszteletére volt ma az egész társaság együtt. Meg is becsülték a nemes vadat, ami itt az alföldön ritkább a fehér hollónál; nagyokat faltak belőle s még nagyobbakat ittak rá.
Az arcok kipirultak s az egész társaság szervezetét lefoglalta a remek munka: az evés.
Egy időre mindenki elfelejtett minden bánatot és minden haragot. El az idealizmust és a realizmust. El a lelki ügyeket és el az egész világot. Ez az igazi perc, s e percben a tál az asztalon, a tányér, a kés, a villa, ezek a legdicsőbb szerszámok, s a szájban szétfolyó nedvek, a pác íze, a tejfelek, a fűszerek, a zsírok, a jól sült friss kenyér, a jó könnyű, iható szőlősi bor. Ez olyan gyönyörű és nemes érzésekkel fonta össze a társaságot, hogy ebben a szent pillanatban senkinek nem volt gyilkos szándéka felebarátja ellen. Most magas lánggal égett felettük a keresztény emberszeretet dicsősége.
Miskolczyné odahajolt az urához s azt mondta neki:
- Adja ide, drágám, még egyszer azt a tálat!
A férj túl boldogan nyúlt az asztal közepére s ketten is siettek segíteni neki. De csak éppen egy mozdulattal. Azért senki sem tette le a villáját.
Az asszony vett, aztán tovább kínálta a tálat. De az esperesné nem vett, hát visszaküldte az urával az asztal közepére, ahova már többen buzgóan és féltő szeretettel várták.
Az asszonynak valami jutott eszébe. Szerelmesen pillantott az urára s megveregette a kezefejét, mielőtt villáját felvette volna.
- Köszönöm öreg, köszönöm.