Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Árvalányok
Este sokáig ültek a tornácon.
Az asszony egyáltalán nem beszélt. Hanyattdőlt a gyékényszékben s a csillagokat nézte. A forróság egy kicsit enyhült s néha kellemes szellő csapott be a verandára.
A pap ott ült mellette, nagyon, nagyon igyekezett tetszeni a feleségének és az Anna sűrű kérdezősködéseire részletesen beszámolt a Bertalan-vizsgálat minden pontjáról.
A kisasszony a tornác sarkában ült s félkönyökkel az üres ablakpárkányra támaszkodott. Hallgatta a beszédet, de a pap egyhangúan dallamos beszédje alatt el-elfeledkezett az egész társaságról s a csillagokban keresett.
A gyerekek már aludtak.
- Nem csak a lopást és a rablást tiltja meg isten a nyolcadik parancsolatban, nemcsak azt, amit a polgári hatóság büntet. De lopásnak nevezi s megbünteti mindazon gonosz cselekedetet és tervet is, melyek által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár az igazság látszata által magunkhoz ragadni szándékozunk... Éppúgy, mint hogy a hetedik parancsolatban nemcsak a házasságtörést és más efféle rút dolgot tiltja meg, hanem azt mondja ki, hogy testünk és lelkünk egyaránt s szentlélek temploma, ez okból mind a kettőt tisztán és szentül megőrizzük. Megtilt tehát minden gonosz cselekedetet, minden tisztátlanságot, szemérmetlenséget, szavakat, gondolatokat és gonosz kívánságot s mindazt, ami az embert arra ingerelhetné.
Csak úgy, ábrándozás képpen mondta ezeket a pap, minden belső szükség nélkül, abból a rendes papstílusból kifolyóan, amely mint valami bő és kényelmes köpenyeg veszi körül a papi emberek beszédét s amelynek leple alatt ugyanakkor egészen más és közönséges emberi gondolatokat tudnak ők forgatni. A pap is, míg ezeket a szókat elmondotta s míg saját magát is abba a kellemes testi elbágyadásba ringatta a hangja, amely a templomban fogja el a híveket, mihelyt megindul a szószékből a bölcsesség szelíd áramlata: azalatt egyszerűen arra gondolt, vajon mi baja a feleségének, s vajon hogy fogja kibékíteni! Kellemetlen, hogy egy asszonnyal soha sincs tisztában az ember.
- Irma, jöjjön csak, drágám, járkáljunk egy kicsit - szólt a papné s felállott.
A kisasszony összerezzent és szintén felállott.
- Én is elkísérlek... - szólt bizonytalanul a férj.
- Lemegyünk a kertbe egy kicsit...
A pap maradt és tovább beszélt Annának, aki rendkívüli türelemmel, sőt élvezettel hallgatta az efféle papi zengéseket.
A két nő kiment a kis kertbe.
Az asszony sietve haladt előre a kert fái felé, mintha valami belső indulat fojtogatná s kergetné.
A kertkapuban megállott s nagyot nyújtózkodott. A komondor utánuk loholt s a szoknyához dörzsölődött.
Az asszony kinyújtotta a jobb karját s a tenyerét a lány vállára tette. Az ujjai játszva kissé megmarkolták, kissé megsimították a lány gyenge húsát.
- Na menjünk odább, drágám - mondta s leeresztette a karját a lány derekára.
Lassú, ütemes léptekkel előre mentek. A diófák levele erős, keserű illatot árasztott.
A kert derekán, ahol a folyó felől a lejtő kezdődik, leültek a kis kerti padra. A mélyöblű, vaslábú lócába jól bele lehetett ülni.
Az asszony fázósan húzódott közelebb a lányhoz, aki önkéntelenül távolodni akart.
De az nevetve magához ölelte.
- A nagytiszteletű asszony olyan erős, mint egy férfi - szólt egyszerűen a lány.
- Tegeződjünk meg, fiacskám, olyan utálatos ez a nagy tisztelet.
Elhallgattak. A lány ettől a váratlan s hihetetlenül megtisztelő felszólítástól meg volt döbbenve s nem tudott mit szólani. Szerette volna azt mondani, hogy végtelen boldog és hálás. De nem bírt hangot adni, hanem túlfeszített érzékeny hangulata kitört s egy kis vártatás után odaborult az asszony mellére és sírva fakadt.
- No, no gyermek - mondta az asszony s két erős karjával odaölelte magához a lányt.
Hallgattak kis ideig, mindkettőjüknek a szívére ment az érzékenység.
- Szeretem ezt a kéket rajtad - mondta aztán az asszony. - Mindig szerettem volna kékben járni, de nagyon feketített.
A szótól megkönnyebbült a helyzet és az asszony újra ölelte a lányt, ő maga lejjebb ereszkedett kissé, azt pedig feljebb emelte, így kényelmesebben feküdt a lány a mellén.
Már szinte megérezték, hogy tovább maradtak ebben a furcsa és szokatlan helyzetben egy árnyalattal, mint lehetett volna, erre az asszony meghatott hangon szólt:
- Fiacskám, sokat kell szenvednünk a férfiak otrombasága miatt.
A lány megzavarodott.
Az asszony ezt megérezte s álnokul tette hozzá.
- Azért mégis ők az életünk.
Erre a lány összerázkódott.
Az asszony megérezte vékony ruháján át ezt a gyönge remegést és különös, érthetetlen kéjes izgalom futotta végig tőle a testét.
Végigfutotta óvatos gyöngédséggel az ujjaival a lány puha hátát, le a derekáig, aztán belopta ujja hegyét a test túlsó oldalán a kebel alá, ahol erős gyűrődéssel feküdt rá az ujjára az emlő.
- Csak az asszonyok tudják egymást igazán és önzetlenül szeretni - mondta meggyőződéssel. - A férfi szerelme mindig puszta érzékiesség. Mikor azt esküszi, hogy örökre és kimondhatatlanul szeret, akkor is hazudik. A szerelem neki csupán az érzéki kielégítésig tart. Mikor lehűtötte szenvedélyét, akkor vége.... Arra képesek, hogy hét esztendeig elvárjanak az első, igazi... csókig... De aztán hét esztendőt is el tudnak tölteni a feleségük oldalán, anélkül, hogy egyszer is megcsókolnák igazán...
A tüdeje remegni kezdett, egészen úgy érezte magát, mintha most férfi volna, aki szerelmet vall a leánynak.
- A mi szeretetünk, nőké, egymás közt egészen más természetű. Mi csak szívvel szeretjük egymást és ez az igazi.
Ezzel tenyerét a lány szívére tette s érezte, hogy ver az. Az ujja hegye most belenyomult idegesen a bordákon túl a puha húsba. A lány gyönge, de ijedt ellenkező mozdulatot tett. Az asszony megfeszítette a karjait s ellenállott minden moccanásnak. Az agya égett, az arca majd kicsattant a tűztől s nem értette, mi van vele. Jólesett neki, hogy öleli ezt a gyermeket s nem akarta elengedni! Mintha a saját boldogtalanságának eshetősége ellen akarta volna ezzel az öleléssel megvédelmezni. S most megérezte, micsoda külön lelki gyönyör lehet egy férfiúnak, hogy védője és oltalmazója lehet a hölgyének. Valami rendkívüli felmagasztosultságot érzett, valami olyan erőnek a kibuzgását, amely asszonyt nem szokott eltölteni. Amint így keblén tartotta a lányt, mintha az egész világ ellen meg tudta volna védeni. S ezért a nagy adományért nem kívánt semmit, csak azt a kellemes érzést, amit a testüknek összesimulása okozott.
A lány azonban kétségbeesett. Hőség verte ki a homlokát s azt hitte, mindjárt megfúl. Az asszony kebléből erős szag áradt fel, az a rettenetes szag, amit ha megérzett magán, beteg lett tőle, az asszonyszag.
Hirtelen nekivetette a két könyökét az asszony testének és teljes erővel kifeszítette magát.
Amint az asszony megérezte ezt a kemény és morális ellenszegülést, ijedten eresztette el a karját s ő maga érzett valami súlyos és kínos erkölcsi kiábrándulást.
A lány kissé odább húzódott, de amint szabadságát visszakapta, nem merte tovább mutatni, micsoda irtózásféle fogta el. S remegve egész testében ott maradt az asszony mellett.
Ez hasonlóan jeges zuhanyokat érzett a vérében s hideg lett a verejték a homlokán.
Sokáig hallgattak.
A Túr csobogása szokatlanul erősen hallatszott fel hozzájuk.
- De milyen hűvös szél van! - mondta az asszony, mert forróan izzadt teste hűsnek érezte a szelet.
A lány hallgatott. Aztán felállott s a kötényével legyezte magát.
- Igen - mondta később.
- Menjünk le a vízpartra - szólt az asszony.
A lány megindult.
Amint lementek, az asszony egy fának dűlt, egy görbe fűzfának. Felnyújtotta a karját, elfogott egy ágat s lefosztotta róla a leveleket és tele marokkal szórta be a vízbe.
Távolról asszonyhangot hallott. Megismerte, az a parasztasszony lármázott egy távoli kertben, aki ma a fiaival veszekedett. Erről tisztán eszébe jutott a délutáni jelenet.
- Borzasztó ez a falu - mondta -, borzasztó, hogy tönkre teszik itt azokat az ártatlan gyerekeket.
A lány távolabb leült a fűbe. Le kellett kuporodnia, mert nem bírt tovább állani. Ki volt merülve, elszédült.
A szomszédban tehenek bőgtek és a hang fájdalmasan vonult el a fülükben, mint az ökörnyál az őszi levegőben.
- Ah, istenem - szólt csendesen az asszony -, milyen szomorú sors asszonynak születni! Le vagyunk kötve, gyerekekkel kell kínlódni, házba bezárva. Öltözni, főzni!... Mit tett valaha asszony?
A lány hanyatt akart dőlni a kövér, porszagú fűben, de nem tette, meggondolta mozdulat közben. Ellenszenvesen hatott most rá ez az asszony, mintha mágnes áradt volna ki belőle, valami eltaszító erő.
- Úgy utálom magamat! - mondta az asszony összeszorított ajakkal. - Ha én férfi volnék, megtanítanám a világot!...
Hátratett kezeivel belemarkolt a fa törzsébe s a körme mind tele lett a háncs mohával. Úgy állott nekiszegülve a csillagos éjszakának, hatalmasan és megfeszült mellekkel. S tehetetlenül emésztette a benne levő hatalmas nőstényerő, amely most, úgy tetszett, csakugyan szinte a férfiúság határán volt.
- Ágnes! - kiáltotta az ura fentről.
Az asszony összereszketett.
- Ágnes! - kiáltotta újra a férfi s hangja mélyen és gyönyörűen zengett.
Az asszony teste újra meg újra végigremegett, de keményre duzzasztotta a karjait s azt akarta elhitetni magával, hogy nem törődik a hanggal, a férfiúval, a hímmel!
A lány felállott s maga sem tudta, miért; félt attól, hogy bűnpalástolónak látsszék s félhangosan kiáltotta:
- Itt vagyunk, nagytiszteletű úr!
- Na, hála istennek - mondta a távolban Anna -, már azt hittem, belefúltak a Túrba.
Az asszony kimeredt szemekkel nézett bele a homályban zoborogva folyó vízbe s kedvet, szédülést érzett, hogy belezuhanjon.
Nemsokára odaértek. Ahogy az ura közeledett hozzá, egyre jobban remegett a teste s mikor a férje megérintette, bőszen ragadta ki magát.
- Hagyjon békén! - mondta durván s ellépett előle.
Anna belekarolt a lányba, aki őszintén és természetesen fogadta, mint az orvosságot, az egyszerű vénkisasszonyi érintést s attól visszanyerte öntudatát és elevenségét.
A két lány gyorsan, szinte szeleskedve ment vissza fel a házba. Az asszony itt maradt.
- Gyertek már fel, Ágnes - szólt vissza Anna -, késő van és odalent sok a szúnyog.
Az asszony egész csomó égető szúnyogcsípést érzett meg ebben a percben, amit eddig vagy nem érzett, vagy öntudatlan vakart el. Mély csöndben maradtak egymáshoz közel a férj és a feleség.
- Kedves angyalom - szólalt meg végre a férj -, nagyon meglep ez a te mai sajátságos magaviseleted... Éppen ma gondoltam el, mikor láttam, hogy Bertalanék milyen dühösen és vadul viselték egymással szemben magukat... Mindenik a másikat vádolta és rákent a másikra mindent és olyan nyíltan és szemérmetlenül, hogy nekem ki kellett menni a házból... És mikor később benyitok rájuk, hát a férfi a szememláttára ott van az asszonyon és csókolja és harapja, csakhogy éppen nem... És akkor gondoltam el, hogy mégis milyen más ez a mi viszonyunk, a tied meg az enyém... A mi szerelmünk az nem érzéki, az szellemi házasság!... Mert ezt nem értik az emberek, hogy nem csókolni és szorongatni kell az asszonyt, hanem kielégíteni kell a lelkét! Szeretni kell, imádni, beleolvadni egymás lelkébe és nem tudni erről a rongy testről, amely tele van gyarlandóságokkal és vétekkel... Ez igen, ez magasztos viszony!
Az asszonyt mintha gőz feszítette volna, amely egyszer kidurrantja az elhatározást. Hirtelen megindult egy szó nélkül és rohanva sietett fel a meredek kerten.
A házajtóban érte utol a lányokat.
Meg is előzte őket. Bement a gyerekszobába, ahol a három fiú aludt már. Rávetette magát a legnagyobb fiára s kitakarta a testét. Az asztalon kis petróleumlámpa égett, amely megmutatta a gyermek sebeit. Reszkető gyengédséggel érintette meg az ajkával. A fiú megremegett. És ő sorra csókolta a megvert szegény testet. Tetőtől talpig. Aztán hamar a másik gyereket, míg be nem jött valaki. Érezte, hogy belépett az ura. Felállott s kiegyenesedett.
- Anna, vidd át a kicsit az én ágyamba. Ma én fogok itt aludni...
S rá sem nézett a legkisebbjére, sem az urára.