Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Árvalányok

Móricz Zsigmond: Árvalányok
Regény
III.

Amint felfelé ment vissza a kerten, eleinte megkönnyülve lélegzett, mintha elintézett volna valami nagy bajt az életben. De volt egy érzés, ami nyugtalanította. Nem tudta, mi baja, csak összehúzta a homlokát s kedvetlenül engedte, hogy ez a szorongás egyre erősebb legyen benne.

Már a fák alól meglátta, hogy a kocsi megjött. Az ura itthon van. Azonnal elfelejtette a maga bosszúságait s gyorsan, sietve, szinte futva ment fel a házba, hogy megtudja, mi lett a vizsgálattal. Egész délután nem gondolt rá s most annál hevesebben tört ki a rettegő kíváncsisága: sikkasztott-e csakugyan a barátjuk, vagy sem?

- Istenem - mondta -, annyi gyerek, olyan nagy család! Borzasztó az ilyen vád.

Hátulról ment be az épületbe s egyenesen az ebédlő be sietett. Az asztal már fel volt terítve s a csészék készen. Anna éles hangján dirigálta a cselédet.

- Vidd be csak a lábosban a tejet. Majd szétosztom magam és akkor hívd enni az urat. Feljött már a tiszteletes asszony a kertből?

A papné nem adott jelt magáról, hanem bement az ura szobájába.

- Szervusz, fiam - mondta az ura, amint ő benyitott és csókra nyújtotta az arcát.

Az asszony gépiesen megcsókolta, de nem sejtette miért, hirtelen az előbbi nyugtalan s kielégítetlen érzés kerekedett fel. Máskor kedvvel csókolta meg a férje szép, tiszta fehér arcát, most bántotta és sértette valami.

- Na, mi hír? - kérdezte.

- Bizony nem jó hír.

- Ugyan!

- Nagy bajok vannak!

- Szent ég.

- Semmi újság idehaza? Posta nem jött?

- Hagyj nekem békén. Van valami vagy nincs?

- Mi az a valami?

- Sikkasztott?

- Hát fiam - szólt a pap s az íróasztalához lépett, amelyről felvette a szivarját -, bizony, szegény Bertalan barátunk!

Legyintett a kezével, szép fehér, ápolt kezével s ezzel mindent megmondott.

Az asszony ebben a percben kitalálta, mi bántja. Az, hogy az elébb nem verte meg a legkisebb gyermekét. A harmadikat, ennek az embernek a magvát. Ezt magát szeretné most megverni érte.

- Hát mennyit sikkasztott?... - kérdezte idegesen.

- Hát... azt még pontosan nem lehet tudni. De egy papi személyről van szó, ott az affélének még az árnyéka is súlyosabban esik számításba, mint más embereknél.

S nyugodtan szippantott az égő szivarból.

Az asszony elfordult s az ablakhoz állott. A három gyerek felöltözve, csendesen jött fel az udvaron, a kert felől. A két nagyobb fiú komoran, egymás mellett bandukolt, a harmadik hátrább maradt és egy kis vesszővel csapkodott a porba.

Igen, azzal a vesszővel, a hátára kellett volna vágni, legalább egyet, kettőt, de jót.

- Mégis, mennyi lehet a hiány?

- Két-háromezer korona.

- Mit! ennyi pénz miatt kell egy családnak tönkremenni?

- Egyházi pénz.

Az asszonyt szörnyű dühbe hozta az ura szónokiasan dallamos hangja.

- Nem lehet segíteni rajta?

- Ha valaki megtérítené... de akkor is el kellene azonnal pályáznia innen.

Az asszony komoran hallgatott. A két nagyobb fiú már eltűnt s az ablakból nem lehetett őket látni, de a harmadik észrevette az anyját és most affektált komoly arccal, valami olyanféle fenséges tekintettel nézett erre felé, ahogy az ura szokott nézni. Vér öntötte el dühében az arcát s elhatározta, hogy még ma kitölti bosszúját a gyereken.

- Szívtelen egy komisz ember vagy te, az már igaz - szólt hangosan.

A pap elámult.

- Mit beszélsz?

- Az hát. Itt áll nekem, mint egy feszület. Hát nem sajnálod azt a szegény asszonyt? Azokat az istenadta gyerekeket. És milyen szép gyerekek!... Úgy beszél itt róluk, mintha a holdban lennének...

- Fiam, én nagyon megvagyok döbbenve.

- Akkor ne prédikálj nekem! Akinek megdöbbent a szíve, az nem áll úgy, mint a Kossuth-szobor! de neked a szíved helyén békasó van.

A pap aggodalmasan megsimította a szakállát, aztán lenyelte a felháborodását, amely most vett igazán erőt rajta. Hozzá volt már szokva, hogy ha a felesége támad, akkor ő hallgasson.

Az ajtó megnyílt s a kis cselédlány beszólt.

- Tessék jönni ebédelni.

A pap odanézett, azt akarta mondani, hogy "talán vacsorázni, de nem merte, félt, hogy a felesége ebbe is beleköt.

Az asszony nem mozdult.

- Hát igazán nem lehetett segíteni? - kérdezte felcsattanva.

- Hát hogyan lehetett volna? - szólt a férje mogorván s lehangoltan... A pipát letette és el kezdte felnyitogatni a ma jött lapokat, amelyek címszalagostól feküdtek az asztalon.

- Hát nem lehetett eltussolni semmit?... Mi?... Rongyos pár ezer korona! Az az egyház észre sem vesz ennyit! Hiszen van ott magának az egyháznak saját szükségére legalább 200 hold földje. Ha egy esztendőben egyszer jégverés jön, azon többet veszít. Értem, ha koldusok volnának. Hát számítsák úgy, hogy lefagyott az idén a szőlő.

- Édes lelkem, neked nagyon furcsa felfogásod van...

- Nyomorult nagyképűek mind. Látom, hogy te, te hogy dűltél neki a papíroknak, hogy turkáltál mindenfelé, hogy minél pontosabban és minél nagyszerűbben legyen összeállítva az egész. Te utálatos professzor! Papnak megy az ilyen ember! Akinek élő emberekkel kell dolgozni!... Ha egy kis becsületesség van benned, hát egy-két összeadási hibát csinálsz és rendben van a dolog.

A pap elnevette magát, de kínosan.

Az asszony dühösen folytatta.

- Azt nem számítod, hogy egy szegény ember mindenét veszíti! A kenyerét! A gyerekei jövőjét! Na, nem tudom, hogy mi hogy leszünk, ha egyszer ide üti be valaki az orrát! Pedig neked nincsenek is jó barátaid, mint te voltál annak a szegény Bertalannak. Csak irigyeid vannak, de tudom, hogy ha az irigye jön az embernek a nyakára, az sem lesz olyan kegyetlen, mint te voltál a jó barátoddal szemben. Igazán, szégyen...

- Hát ki tehet róla, ha becsületes embernek született...

- Csak ne affektálj... Én a magam fiait nem féltem, azok megélnek a jég hátán is, mert azok életre valók. De nem tudom, mit csinálsz a magad kölykével, avval a kis nyálassal. Mert ma is úgy megdühített, hogy ha még egyszer megfogom, széttépem! Olyan kényes komédiás, semmiházi, mint az apja.

- Hja...

- Mit? Azt hiszed, nem látok keresztül rajtad? Az én apám mesterember volt, de bennem több is a becsület, mint benned! Mint az egész fajtádban. Úgy utállak benneteket, hogy hányhatnám, ha rád nézek. Olyan éppen, mint az a szentképeket vágó anyja! Óh, az is kifacsarta volna az egész világot, mint a mosogatórongyot, ha pénz csorog belőle, azután meg kihajítja a szemétre.

A pap más fordulatot akart adni a beszédnek.

- Az esperes megígértette velem, hogy vasárnap elmegyünk hozzá... Kocsin... felpakolunk, osztán elmegyünk. Ott fogunk hálni.

A papné elhallgatott.

- Jól van - azt mondja. - Nem bánom, legalább vele beszélek. Azzal lehet beszélni. Csak legalább előbb találkoztam volna vele, mikor még nem volt meg ez a szerencsétlen vizsgálat, megmondtam volna neki, hogy csak téged hagyjanak ki a bizottságból, mert akkor már nyert ügye van annak a mi szegény kedves jó barátunknak.

Mozdult az ablaktól s gyorsan elindult az ajtó felé. Bement a másik szobán át az ebédlőbe.

Már akkor ott volt a három gyerek. Anna éppen küldte őket, hogy menjenek, hívják a szüleiket enni, de egyik gyerek se kapott a felszólításon.

- Mi van ezekkel a kölykökkel? - kérdezte Anna. - Mindnek az orra vére folyik.

- Majd még a vére is végigcsorog az egész utcán, ha valaha olyanon kapom őket, mint ma!

Leült a helyére az asztalfőre s megkeverte a kávéját.

- Nesztek - s odalökte a két nagyobb fiának a kenyérdarabot, amit levágott nekik. A legkisebbnek nagyobbat szelt, mint a többieknek, de durvábban lökte oda. Mint a mostoha, aki nem akarja, hogy a férje észrevegye, hogy miatta bánik rosszul az idegen gyerekkel...

- No, hát a kisasszony hol van? - kiáltott fel Anna. - Szaladj érte, te lány!

A kis cseléd futott.

Bejött a férj is. Komoly volt s olyan sértett méltósággal ült le a helyére, szemben a feleségével, hogy az asszonyt majd megütötte a guta.

Nem is akart többet odanézni rá, de most hihetetlenül ideges lett, mikor akarata ellenére látnia kellett, hogy teszi a nyakába a szervétát, hogy simítja le azt, hogy egész mellét befedje vele, hogy teszi össze egy percre a két kezét, papi szokását követve, hogy az imát jelezze evés előtt. S hogy emeli a kanalat és miként veszi az első harapás kenyeret, mint az úrasztali falatot a szájába.

Még soha sem látta ennyire utálatosnak ezt az állandó és tökéletes affektációt.

- Na. Hát a kisasszony hol van? Még sincs? - hozta be a lámpát Anna.

A papnénak eszébe jutott, mi baja a kisasszonynak.

- Nem volna szíves Szarka tanítót áthivatni holnap délelőttre? - fordult az urához ridegen.

A férj örült, hogy valami szívességet tehet a feleségének és szolgálatkészen állott fel. Abban a percben ment ki, mikor a kisasszony belépett.

A szőke lány sietve, feltűnés nélkül igyekezett leülni a helyére, de Anna, amint észrevette, összecsapta a kezét:

- Drágám! Hát magával mi a csuda van! No nézze meg az ember! Ez az első eset, mióta nálunk lakik, hogy ilyen békésen várja a vacsorát. De jóllakatták valahol.

A kisasszony lesütötte a fejét s mosolyogni próbált.

A papné erősen megnézte. A lány arca ki volt pirulva s a jobb arca különösen tüzelt, mintha összecsókolták volna, vagy mintha a díványpárna dörzsölte volna fel. Haja is zilált volt, még lazább, mint máskor. Most hirtelen csavarta fel a fejére, mert bizonyára lehullott, mikor a díványon fetrengett. A szeme zavaros, a mozdulata ijedt, nyugtalan: ez most tovább folytatta magában, amit előbb ő kezdett ki vele: a szerelmeskedés ábrándját.

A kisasszony gyorsan itta a kávéját, bár máskor kényelmesen, lassacskán szerette szürcsölni.

Ebben a percben bejött a pap és azt mondta szíves, előzékeny hangon, a felesége felé bókolva a hangjával:

- Holnap délelőtt Szarka tanító úr itt lesz.

Azzal leült a helyére.

A papné egyáltalán nem vett tudomást az ura jelentéséről, de felvillanó szemmel leste a kisasszonyt.

Ennek torkán akadt a falat és sietve tette le a csészét, belehajolt, szinte beletemette az arcát s a szőke nagy haja fürtökben bomlott előre az asztalra. Kivágott könnyű kék babos karton blúzából a lámpa fényen előfehérlett a nyaka s melle teteje. A papné hőséget érzett s leereszkedett szempillákkal arra gondolt, de jó volna férfi lenni.