Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Árvalányok

Móricz Zsigmond: Árvalányok
Regény
II.

Alkonyat felé egyszerre megnépesült az utca. Mint mikor a nyáj jön haza, hirtelen sok apró gyerek jött az utca túlsó vége felől. Két oldalt elfogták az út szélét s virított a színes ruha; a keményre vasalt alsószoknyájú kis parasztlányok, akik egészen úgy voltak öltöztetve, mint a nagyok, rendkívül furcsa, bohó pöttyöknek látszottak. A piszkos kisfiúk bámészan csámborogtak köztük. A gyereksereg lassacskán fogyott, minden ajtón betért közülük egy-kettő, de ezek sokkal nehezebben találták meg a maguk kapuját, mint a mezőről hazajött malacok, akik egyszerre bekarikáznak a maguk udvarába. Itt a dedós néninek mindig közbe kellett avatkoznia, hogy ez a Pista, meg az a Böske ezen vagy azon a kapun menjen-é be, ámbár az avatatlannak az igen mindegynek látszott, hogy ebből a kis gyerekcsürhéből hányat kap ez vagy az a ház.

A papné most is a tornácon volt, mindig ott tölti a napot, mert innen legalább látni valamit. Most vele van az unokatestvére, Anna, aki a házimunkát végzi, ott bent a hátulsó részében az épületnek.

- Eredj, készítsd az uzsonnát, jön a dedós.

- Mit adjak neki? - mondta Anna a jó gazdasszony gondoskodásával, aki mindig válogatott jóval akarja ellátni a kosztosait.

- Megeszi az a patkószeget is. Sose láttam ilyen lányt. Más lány affektál, hogy nem tud enni, nem kér, ez meg olyan, mint egy étkes állat.

- Az a fő, a jó étvágy.

- Nem az a fő.

- Hát mi?

- Amiről te nem tudsz.

- Ugyan mi?

- Hajaj.

- Ugyan, hagyj már békén... Egy ilyen korú asszony nem szégyenli a szájára venni azt a szót.

- Hiszen nem mondtam ki.

- Annál rosszabb, ha gondolod. Azt még csak értem, ha gyereklányoknak a szerelmeskedésen jár az eszük, de te, ugyan hagyj békén... Látszik, hogy nem csinálsz semmit, van időd mindig haszontalanságokra gondolni. Úgy élsz, mint valami grófné. Azoknak van mindig ott az eszük. Már egészen úgy teszel, mint Beniczkyné regényében a...

- Ne szekírozz örökké.

- Csak meg kell mondani a magamét.

Ezzel a vénlány felállott és letette a varrást. Az mindig így szokott lenni, hogy ő csinálja meg a varrást is, mikor a nénje elrontotta.

Frissen összerakta a sok ruha rongyot és ment a konyhába.

A papné nem tudta, mi van vele, ingerült volt, pedig semmi oka sem volt rá. A dedós kisasszony már itt volt közel és szélesen mosolyogva integetett fel az utcáról. A papné, ahogy ránézett, hirtelen mogorván húzta össze sűrű fekete szemöldökét és elfordult. Nem értette, mi történt vele, de szerette volna megmarkolni a lány haját s megcibálni. Jó volna kitölteni rajta ezt a hirtelen dühét. Ha azt a nagy borzas frizurát marokra foghatná!... Az alsó ajkait egy pillanatra lefeszítette s szemhéjait leeresztette, így nézett maga elé gyűlölködve.

Aztán elmosolyodott. Ugyan, mi van vele?

- Kisztihand! - sietet be a kövér szőke lány az utcáról a kis kertbe.

- Jöjjön, csak jöjjön! - kiáltott neki a papné s ahogy a hangja kibuggyant, rögtön a másik végletbe csapott s kacagni kezdett.

- Itt vagyok, ragyogok!...

- Lehet is! Ki volt itt?

- Itt?... - kérdezte a lány, a kövérek szokása szerint mindjárt megijedve, hogy valami baj van.

- Itt, itt! - mondta a papné s már kész volt a szívében az egész terv, s erősen lesve, vizsgálva nézte a lányt.

A kisasszony megzavarodott az erős nézéstől s piros kis nyelvével nyalogatta a felső szája szélét. Kutatta a fejében, hogy ki lehetett mégis itt.

- El sem tudom képzelni - mondta s rádőlt hátulról a gyékényből font nagy szék támlájára.

- Nem?

- Igazán nem.

- Ugyan, mit tagadja! Le van leplezve!

- Én?

- Nos!

A lány egészen elámult. A nyelve is megállott s ottmaradt apró kis fehér fogai között. Kövéres arcán fehér foltok támadtak, aztán mély piros vérszín öntötte el vékony, áttetsző bőre alatt az egész arcot.

A papné kegyetlenül, őszintén élvezte a kéjt, hogy megkínozza ezt a lányt, ezt az idegen, fiatal süldőt, akik már mégis túl van a húsz éven s még nem volt kérője és emiatt halálos szégyent érez, ha valaki a szerelmet, a házasságot említi.

- Nos, nos! - sürgette olyan kéjenc módon ejtve ki a szókat, mintha kanállal szürcsölné amannak a szemérmét, a felháborodott szűzi érzéseit.

- Igazán fogalmam sincs róla, nagytiszteletű asszony! - mondta a lány s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

A papné összefonta a karjait széles erős mellén, a karjai is úgy feküdtek meg hatalmasan, meztelenül a rövid s vékony májszínű, nagy foltú blúz ujjából könyöktől kibújva, s úgy duzzasztották fel temérdek nagyságú emlőit, hogy a lányt szédülés fogta el s leborult a szék támlájára, hogy minél könnyebben elbújhasson a támadó elől.

A szőke haj ettől a gyors lendülettől lebomlott s előre hullott vastagon, puhán, selymesen bele a székbe s vakító fehéren látszott ki a fehér nyaka, amelyet finom apró pihék borítottak. A papné fekete szeme ellenségesen villogva faldosták ezt a nyakat, amely kövér volt és zamatos üde, az egész lánynak a legszebb része, amely a haj titkában lappangott. Összecsikorgatta a fogait s szeretett volna beleharapni. Egy harapásra kifalni onnan azt az egész nagy finomságot...

Aztán kivágta a karjait, nagyot lélegzett s a vértódulása elmúlt.

- No, kisasszony - mondta s kinyújtott kézzel, előrehajolva éppen elérte a lány kezét, amely ott csüggött a szék karján.

Erősen megfogta ezt a kezet s az erős fogástól megrendülve, még erősebben megrántotta.

A leány felegyenesedett, de nem tudott szabadulni a papné markából, a könnyű széket fellökve odaengedte magát elébe.

Az asszony nem engedte el a kezet, mert valami homályos érzése volt, hogy most különös és furcsa dolog történt, hát jóvá akarta tenni. Kezébe fogta a lány kezét. Ezek nagyon aprók voltak s igen fehérek, és kicsit piszkosak, mert elfeledte megmosni a dedós gyerekekkel való foglalkozás után.

- Ha valaki így fogná meg a maga kezét... Irmuci... Az boldog volna ám... Így ni! Megveregetné... ezt a szép kis kezét... megsimogatná... Így az arcához szorítaná... És megfogná a mellét...

Megfogta a lány mellét, amely lágy volt, de bő...

Aztán el kezdett mosolyogni s közönyös természetes mosollyal nézett rá.

- Itt volt a kérője, Irma!

Irma, aki éppen lenyűgözött félő döbbenettel érezte magán az asszony tapintását, egyszerre visszatért önmagába, kifordult az asszony elgyávult kezéből s nagyot kacagott.

- Ó, tréfál a nagytiszteletű asszony! Nekem nincs semmiféle kérőm.

Hangosan és hahotázva kacagott, ahogy a falusi lányok kacagnak, mikor fiatalemberekkel heccelik őket.

A papné megint iszonyú ingerült lett, úgy, hogy fel kellett állania.

- Mit nevet!... Ha mondom, hogy itt volt!

- De kicsoda?

- Hát bizony nem valami dalia... Nem is híres udvarló... Gondolkozzék csak, ki az, akire maga azt mondta valamikor, hogy jaj, de mafla!...

A lány arcán újra megjelentek a nagy foltos fehérségek, aztán vérvörösen tiltakozott.

- Nem tudom, kicsoda.

- Nem?

- Nem?

- Megmondjam?

- ...Ha tetszik...

- Szarka úr!...

A lány abban a percben sarkon fordult s beszaladt a szobába.

A papné igen ízetlennek, sajtalannak érezte a száját. Elfordult a lánytól s kinézett az utcára. Aztán kapta magát, kiment a kis kertbe. Ott sem volt helye, körül kerülte a házat, az udvaron a nagy kutya ugrott elébe, a szemétben a tyúkok kapargáltak s megismerte a délutáni kis jércét... A konyhából pörölés hallatszott, Anna a cseléddel veszekedett.

Lement a kertbe. A gyümölcsfák alatt végig le a Túrpartra. A kis folyó ott sodort el a kert alatt. Piszoksárga vize gyorsan kavargott a belőle kiálló fatörzsek s az azokon meggyűlt gazok körül. A fiai hangját ismerte meg. A nagy diófa alatt meglátta a három fiút, akik barnán és elevenen, meztelenül állottak a parton. A legkisebbik hangosan kacagott s leült a vízbe, szélen és pocskolni kezdte a vizet.

A legnagyobbik hangosan kiabált. S mit kiabált! A papné meg volt döbbenve. A kerten túl, nem messze parasztasszonyok, fiatal menyecskék és lányok kendert áztattak. Azoknak kiabált a fia rút és utálatos szókat. Az asszonynép nevetett és visszakiabált neki.

- Micsoda disznóság ez! - kiáltott magából kikelve az asszonyokra a papné. - Nem szégyellik magukat!

Az asszonyok elhallgattak, a fiúk ijedten kuporodtak le a vízbe.

A papné lement a partra. Dühös volt és elkeseredett.

- A fene egye meg ezt az egész falut - kiáltotta -, na itt nevelheti az ember a gyerekeit szelídeknek, jóknak! Komisz disznók, Kovácsné! Nem szégyelli magát! Gyerekekkel így kell beszélni!

- Ó, tiszteletes asszony! - kiáltotta vissza Kovácsné. - Jobb, ha a fiait leckézteti meg. Azoknak már a közelibe ne kerüljön becsületes asszonyszemély, mert olyanok, mint a sátánfajzatok. Olyanokat tudnak azok kiabálni, amit más becsületes ember gyereke hallani se hallott soha.

A papné megdöbbenve nézett a három fiára. Azok ártatlan gyerekszemekkel néztek fel rá, szepegve és restelkedve.

Iszonyú düh lobbant fel benne.

- Ezekre a gyerekekre tud valaki rosszat! - kiáltotta. - Maguk szemtelenek, gyalázatosak! Maguk rontják el! Kitől hallott az én gyerekem olyan szót! ha nem maguktól! A fene egye meg ezt a falut. Az én ártatlan kedves gyerekeimet megeszik!... No, ti komiszak - mondta halkabban, hogy az asszonyok ne értsék -, majd adok én nektek cifra szókat! De kék marad a helye! Felvett egy letörött fűzfavesszőt a földről s felemelte.

- Gyere ide, te kis bitang! - mondta fojtva s hallotta, hogy az asszonyok maguk közt egyszerre mindnyájan beszélnek, ettől megdühödött még jobban s kegyetlenül ráhúzott a legnagyobb fiára.

A fiú lehúzta a fejét a válla közé s nagyot szisszent, de nem sírt. Az anyának köd futotta el a szemét. Ráismert saját magára s csuklón fogta a fiút, odarántotta maga elé.

Mégegyszer rácsapott a gyerek barna hátára s várt. Piros csík támad azon, amely a derékon keresztül lefutott a jobb combra.

- Fogsz te disznókodni valaha! mondassz te disznó szót! szádba veszel te olyanokat többet!... - rikácsolta fulladt hangon és toporzékolt hozzá, azzal elkezdte ütni a gyereket. Ész nélkül, akarat nélkül, azért, mert megcsapta a gyerekben saját maga, a saját valósága, mert azon egy villanásban megérezte, a teljes testi és lelki hasonlóságot, és mert megrettegett attól, hogy a fia éppen ilyen vadsággal éljen valaha gerjedelmeknek, mint ő teszi most... És erős kezében keményen állott a vessző és retteneteseket csapott a gyermekére, méhének magzatára, önmagának különszakadt testére.

A másik két fiú elborzadva nézte bátyjának vesztét. A kisebbik levetette magát a földre s négykézláb kezdett vergődni, vívódni, visítva jajgatni. A középső csak összekuporodott s elszánt ijedelemmel várta, hogy rá kerüljön a sor.

Az anyja közben meglátta ennek a konok arcát s ettől még nagyobb dühbe rohant a vére. Minden ésszerűség nélkül otthagyva a nagyobbikat, elkapta ennek a vállát és maga elé rántotta. Aztán elvetve a vesszőt, kézzel állott neki. Erős kemény tenyere csattogott a gyerek vastag húsán, míg ki nem vörösödött a gyerektest s az ő keze is bele nem fáradt.

Felegyenesedett.

- Megálljatok, komisz disznók! Majd én kiverem belőletek! Nem tudom, hol szedtétek, de én majd kiverem, kitaposom belőletek, ti kutyák! Kitől tanultok ti ilyeneket! Te, mindjárt kitaposom a béledet! Döglöttél vón meg, mikor születtél! Fogsz többet ilyet mondani!... Fogsz!

A hangjával most már nem takarékoskodott. Már nem bánta, ha hallják is, ha látják is, mit csinál. A parasztasszonyok mind oda bámultak és elszörnyűködve néztek rájuk.

- Te is mondtad!... - támadt rá a legkisebbre, aki még csak hat éves volt.

A gyerek levetette magát a sárba s hanyatt fordult a hátára, úgy nézett fel rá kimeredt szemmel.

- Én nem vótam! - visította torka szakadtából.

- Te is vótál, te se vagy különb! - lihegte az asszony.

- Én nem vótam! - ordította a gyerek végkétségbeeséssel.

- Ez nem vót! Ez nem mondta? Mi?... - fordult a megvert fiaihoz az anya.

A két fiú kuporgott vonagló testtel, de ki nem tört sírással a csalánban, amely felmarta a bőrüket s ők észre sem vették, egyszerre morogta:

- Nem...

Az asszony szeme megint odarebbent rájuk s egyszerre elfogta a szánalom, a szeretet.

Könny szökött a szemébe s a homlokához kapott a kezével.

Megdörzsölte a halántékát, aztán odafordult a legkisebbhez.

Akaratlan összenézte egymással a három gyereket. Megérezte, hogy a kicsi egy egészen más fajból való... Ez a gyenge fehér test... Ez a gyáva visító lélek... Ez az ura.

Azok a marokvas kölykök. Akik az orrukba szipogják a pogánynak való szenvedést.

Azok az ő magvai.

- Na! Mi lesz! Mégis pisszegtek! - kiáltott rájuk.

S azzal durván megfordult s a harmadikhoz csak egy szót sem szólott.