Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Árvalányok
Utálatos volt a meleg. A levegő állandóan fülledt, dohos, az emberek teste lucskos, ernyedt s az erdőtlen, dombtalan sík alföldön soha egy kis üdítő szellő. Az éjszakák is tikkadtak, kegyetlenek. Az asszonyi testek kielégítetlenül gőzölögtek az ágyakon, szinte főve az élet hőségében és még sem bírva elviselni az érintést sem.
Legborzasztóbbak az ebédutáni rekkenők. Ember, állat elbújt a tiszta forró napról a becstelen árnyékba s ott bután és kimerülve lihegett.
A falu hosszú utcája úgy nyúlik el, mintha a házak is, az apró sár építmények végképp megutálták volna a létet. Semmi önérzet, semmi bizalom, mintha maguk lemondtak volna a létjogukról, mintha maguk sem értenék, mit keresnek ők ezen a világon, tunya, értéktelen, jövőtlen életükkel.
A papné a tornácon ült. A tornácot verandaszerűen beüvegezték s az üvegtáblákat a nyár miatt felhordták a padra, a ház most mintha tátva nyitott nagy szájakkal lihegne ki az utcára, levegő után.
A papné szívósan ült az egyszerű nádszéken. A húsa mintha valami keményebb anyagból lett volna, nem plattyant el, s olajos barna bőrén alig volt valami kis fényes csillogása a hőség izzasztásának. Szinte sajnálni lehetett ezért a makacs energiáért, mert kellemes elomlani a pocsolyában, de keserves öntudattal ülni benne.
Apró gyerekruhák voltak kiteregetve előtte az asztalon. A szabásukat vizsgálta; a nagyobb fiúk ruháiból újakat akart szabni a kisebbeknek. Az olló a kezében volt s hirtelen elgondolkozott valamin s magába merülve a körmeit kezdte vagdalni. Kemény szemeivel szigorúan megnézte erős és vaskos körmeit, amelyek férfiasak voltak, a nagyujjon a körömágy beszakadt s a vékony kis bőrszilánkot az olló hegyével kivágta. Elég jó karban voltak a körmei, bár soha sem volt elég türelme, hogy gondozza; de nem csinált a kezével semmi csúnya munkát s a bőre sima volt, mint a pergament. Ahogy ökleit megfeszítette, egész fiatalos volt még a bőr színe, de ha lazán kinyújtotta ujjait, már ezernyi apró, törött, határozatlan gyűrődést látott az ujjak tövén.
Nagyot sóhajtott, aztán felállt helyéről és gyors mozdulattal neki állott a kis kabátnak és középen a varráson végigrepesztette. A szövet fenn a lapockában meg volt ványadva s a varrás helyett egyszerre csak befelé hasadt s egész az ujjakig szétmállott.
A papné bosszúsan sajnálta meg türelmetlenségét s egy pillanatig elnézte a csúf repedést, amely miatt most már nem volt mit kezdeni tovább az egésszel. Felemelte s megnézte közelről a szövetet, aztán ledobta a földre a sarokba.
A ház szemközt állott az utcára s végig lehetett rajta látni.
Lovas jött a falu túlsó végéről.
A papné előre hajlott, kissé rövidlátó szemeivel is megismerte, a szomszéd falubeli tanító volt, aki úri virtusait úgy gyakorolta, hogy nem tanítónak látszott, hanem ispánnak. Lassan léptetett jó kis sárga lován s fegyver volt a vállára biggyesztve, bár nyúlon kívül legfeljebb varjakra lövöldözhet ezen a környéken a puskás ember. Visszaült az asztal mellé a székére s komolyan elnézte a fiatalembert, aki már messziről észrevette őt a nyitott tornácon, de nem akarta mutatni, hogy feszélyezi őt a papné.
Mikor ideért a ház elé, komolyan megemelte a kalapját s tovább akart haladni.
A papné elmosolyodott s intett neki, hogy álljon meg! Fel is állott az asztal mellől s az ablakhoz lépett:
- Jöjjön csak be, jöjjön! - s hirtelen felszökött kedvvel integetett a fiatalember felé.
Ez lepattant a lóról s kívül kötötte meg a kerítés rácsához, aztán nyalka léptekkel nyitott be a kis ajtón és jött fel a kis virágos kerten keresztül, amely a papház előtt volt az utca felől.
- Csókolom a kezét, parancsol nagytiszteletű asszony?
- Nem szégyelli magát, köszönés nélkül elmegy a házunk előtt!
- Nem akartam alkalmatlankodni...
- Hát nekem, azt hiszi, alkalmatlan az ilyen fiú, kivált mikor nincs itthon az uram?
A fiatalember elmosolyodott diszkréten a papné tréfájára, amelyet természetesen úgy vett, ahogy kellett: az ilyen korú asszony már fájó szívvel mondhat effélét...
- Honnan jön, hová megy?
- A lovamat jártatom egy kicsit.
- Azt hittem, lány után!
A nyalka tanító újra csak elmosolyodott s leülve egy székre, kirúgta jobb lábát, hogy csinos lovagló csizmája kellően érvényesüljön.
- No, nem házasodik még?
- Én? nem.
- Nem is akar?
A fiatalember felvonta a vállát.
- Nem bánnám én, de hát a mai leányoknak nincs elég... pénzük!
A papné nevető arccal, de gúnyos, vizsga szemmel nézett bele a fiatalemberbe.
- Nem pénz kell magának - mondta -, hanem jómód!
- A lehet. De hát én, tetszik tudni, nem vagyok olyan jó asszonytartó természet!...
- Nono, tudok én magának valakit. Mért nem néz körül a Kassai Samu házánál!
A fiatalember beharapta a bajuszát s gondolkozva felelt:
- Jó firma az öreg. Kedvelem, mert ő is olyan kancsórágó kántor, mint jómagam! Szeretem az olyan embert, akinek a csizmáján mindig meglátszik, hogy most járt a marha körül.
- No látja, jó vón magának a Zsófika!
- Jó vón az öregnek a tajtékpipája... van neki egy, de nem bírom elcsalni tülle, pedig már egy kutyakorbácsot meg egy derék szipkát kínáltam érte...
- A lányát kérje, azt odaadja!
- Azt elhiszem.
- Tán nem szépek a Kassai lányok?
- Jóképűek...
- Ne neveletlenkedjen!
- No, hát szégyen, ha egy jányra azt mondják, hogy jóképű?
- Nem szégyen, hanem neveletlenség. Zsófival bizony jól járna egy tanító.
- Ott az apja.
- Hát jól is van vele, mert mindig a lánya van az iskolában. Így aztán jó iskolája van!
A fiatalember elmosolyodott. Eszébe villant a sok megrovás, amit már sikerült kiérdemelnie az iskolavizsgálóktól, aztán könnyelműen elnevette magát s felállott.
- Kezét csókolom, még bemegyek ide Tökfalván Szarka János kollégámhoz.
- Hát az nem házasodik meg?
- Az?... Arra jól megmondta az itteni dedós kisasszony!
- Mit mondott rá?
- Hogy "ebbe a maflába sose szeret bele egy lány se.“
- No, majd számon kérem Irmácskát!
- Jaj, el ne tessék árulni neki, hogy itt jártam, mert akkor mindjárt kitalálja, hogy az én szám járt el.
- Majd azt mondom neki, hogy Szarka volt itt.
- Akkor elrepül az Irma naccsám, de aligha örömébe.
- Mért, azt hiszi nem tűri, mint maga a Kassai Zsófit?
- Én tűröm a Zsofkát!... Jó, hogy tetszett szólani, nem is megyek én Tökfalvára, hanem átugrok az öreghez, most elcsalom a pipáját!
Felállott és tisztességtudóan összeütve sarkantyús csizmáját, ajánlotta magát.
A papné elmosolyogva nézett utána, aztán sóhajtott és újra felvette a sarokból a ledobott ruhát, megnézte, meg sem nézte, újra leeresztette. Az asztalra könyökölt s kedvetlenül kibámult az utcára. Egy anyányi csirke settenkedett be a virágos kis kertbe s azt nézte el közönyösen, hogy csipeget a poros fűben, minden csippentés után felemelte a fejét s körül leskelt a piros begóniák és tarka mályvák között. Szép karcsú testű elegáns jérce volt, fehér és friss, úgy lépegetett, mintha báli cipőben járna... Az asszony szórakozott szeme megvillant, egy kis tarka kakas jelent meg mögötte. A két madár összecsivogott s a jérce kényesen siklott a puszpáng bokor mögé. A kakasa merészen utána. A következő percben már rajta röpködött.
- Hess disznók! - kiáltott ki a papné - idei csirkék és már...
Utánuk hajította a gombolyag fircelő pamutot, a két madár ijedten rebbent ki a puszpáng bokorból...
Az asszony kinyújtotta a karjait és megfeszítette az izmait!