Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Disputa
Boross László a Nyugat múlt számában biztosra veszi, hogy a kiskereskedés nem bírja el a községi versenyt, s igen ötletesen magyarázza ennek az okait. De vajon csakugyan el nem bírná-e? Abból, hogy Vázsonyi a kispolgárság lerongyolódásának megakasztásáért folytatott életmunkájában a kiskereskedőket ettől a versenyharctól meg akarta kímélni, még csak az sem következik, hogy akár Vázsonyi is olyan gyenge lábon állónak tartaná az áruszétosztásnak ezt a mai rendjét. De az még kevésbé, hogy csakugyan el nem bírná a kiskereskedés a községi versenyt.
Boross László ennek a versenyharcnak az esélyeit a Vázsonyi kisember-védelmi politikájából ítélte meg. Ezt nem is csudálhatom, hiszen más alapon nem is szólalhatott még hozzá két héttel ezelőtt ehhez a harci ügyhöz. Ma már bizonyára ő is másképpen ítél ezekben a kérdésekben, mikor nyilvánosságra került az a községi számvetés, melynek alapján a székesfőváros közélelmező hivatalnokai olcsóbbítani remélték az élelmiszereket és bizonnyal ő is összevetette azt avval a kritikával, amelyet a budapesti kereskedelmi és iparkamara, mint a törvénytől ily célokra rendelt kereskedői szakértő fórum, e számvetés fölött gyakorolt. Ebből a kritikából kitűnt, hogy a községi verseny tervezői sem szorozni, sem osztani, de még összeadni sem tudnak hibátlanul, s kiderült az is, hogy kalkulálni sem tud hibátlanul a tervezett városi versenyvállalat, mert a bevásárlás során fölmerülő költségek nem egyikéről egyszerűen megfeledkezett. Vagy talán nem is feledkezett meg ezekről a költségekről, csak célzatosan nem vonta azokat kalkulusába, hogy olcsóbb beszerzési árakra lyukadhasson ki?
Abban egyet fog velem érteni Boross László is, hogy ha a kiskereskedőknek olcsóbban lehetne az élelmiszereket beszerezniök, mint ahogy valósággal lehet, akkor ez a kartellkötésre már sokaságánál fogva is képtelen elem sem adná olyan drágán az ennivalót. Azt a versenyt persze nem állják meg a kiskereskedők, de még a nagy áruházak sem, amelyet szakértelmetlenül papírra vetett árkalkuláció alapján indítanak ellenük. A legveszedelmesebb konkurens mindig az, amelyik önköltségi áron alul vesztegeti az áruját.
Van azonban a fővárosi számvetésnek egy igen értékes, mert kísérleti alapon megállapított tanulsága is. Az, hogy egész nap kilójával krumplit mérő munkások naponként három mázsánál többet nem képesek kimérni. Egy ilyen munkásnak a napi bére legalább 4 korona. Ha Boross László vagy más hozzá hasonlóan jóhiszemű és elfogulatlan ember nem sajnálja a fáradságot és megállapítaná egyszer, hogy lisztet, cukrot, kávét, sót, fűszereket, teát, kakaót s minden egyéb, a fűszeres boltokban kapható árut egy-egy napon hány ember milyen mennyiségben oszthat olyan apró részletekre, amilyenekben azokat a fogyasztók zöme kívánja - akkor a főváros embereinek a burgonya-kiméréssel tett tapasztalatához hasonló eredményekre lyukadna ki. Megállapíthatná nevezetesen azt, hogy munkabérekben többet kellene kifizetni azért az áruszétosztásért, mint amennyit ma Budapesten vagy a kapitalisztikus termelési és értékesítési rend bármely más helyén a kiskereskedők zöme megkeres.
Nekem meggyőződésem, hogy ha a termelés mai anarchiáját a szocialista államszerkezetben felváltó szervezett termelés produktívabb, gazdaságosabb lesz is, a termékeknek a fogyasztókhoz juttatása a jövő államában sokkal több ember eltartását fogja megkívánni, mint ma. A kiskereskedő ma még 16 órás üzemben dolgozik, a jövő államában a termék-disztribuálók csak 8 órát fognak ennek szentelni. Burgonyát, cukrot, lisztet, fűszert stb. a legjobban, tehát kollektivisztikusan szervezett fogyasztóellátás sem lesz képes gépmunkával a szükséges mértékre szétosztani. A levágott marhának vesepecsenyére, rostélyosra, leveshúsra sbt-re való szétbontása szintén soha másképp, mint kézi munkával, kisiparszerűen nem fog sikerülni.
Ugyanekkora munkának az elvégzésére kétszerannyi munkás fog tehát kelleni a jövő államában, hogy a fogyasztók a romlásnak alávetett s ezért csak a napi szükséglet aránylag kis mennyiségeiben beszerzendő élelmiszerekhez könnyűszerrel hozzájussanak.
Ha ennek a jövőnek a perspektívájából értékeljük a ma kiskereskedőinek a dologtevését, akkor méltán merül fel a kérdés, hogy ki a kizsákmányoló: a közönség-e avagy a kiskereskedő? A közönség-e, amely a maga szervezetlenségében a nap minden órájában, hajnaltól késő éjszakáig rendelkezhetni kíván az árukiszolgáló üzletemberrel s ennek fejében proletársorsnál jobbat nem juttat neki, avagy a kiskereskedő, aki a maga puszta munkavégzésével is más pályán sokkal többet (sokkal kisebb gondok között és szellemi erőlködés nélkül) kereshetne? Ami kis előnyben a kiskereskedő van proletár-osztálysorsosai: a bérmunkások fölött, az inkább etikai természetű, ideologikus előny. Az önálló, polgári egzisztencia keserves látszata és utódaik lehető jobbmódjának csillogó reménye, amikhez verejtékes erőlködések árán ragaszkodik s amit Vázsonyival együtt érdemes is ezekben az egymarék rizsből megélő kisemberekben megbecsülni, annál is inkább, mert nem hisszük, hogy egy-egy városi árubódénak a felelős vezetője beérné-e a legtöbb kiskereskedő átlagos keresményével?
Tökéletesen aláírom végül Boross Lászlónak azt az igazán gyakorlatias érzékkel történt megállapítását, hogy a kiskereskedőnek csak úgy lehet létjogosultsága, ha más kiskereskedőkkel szövetkezve tőkeösszpontosításra törekszik üzemének gazdaságosabbá tétele és főképp olcsó árak elérése céljából. Nem is vonakodnak a kiskereskedők erre az útra lépni. Remélem, megörvendeztetem Boross Lászlót annak a nyilvánosság elé még nemigen került hírével, hogy 2-3 ilyen közös árubeszerzésre irányuló szövetkezet és részvénytársaság van most szervezőfélben.
A főváros közélelmezésének vezetői, ha az áruközvetítés szervezetlenségének a döntő hibáját épp olyan élesen látó szemmel ismerték volna föl, mint Boross László, akkor nem újabb kiskereskedések kreálásával próbáltak volna enyhíteni az így lebírhatatlan drágaságon, hanem a kiskereskedők folyamatban levő tőkekoncentrációs törekvéseit karolták volna föl és ennek a fejlődési folyamatnak a siettetésével kísérelték volna meg a lehetetlent: a termelőknek védvámmal biztosított monopóliumokat és az ilyen monopóliumok szükségszerű velejáróját, a drágaságot, ha nem is megszüntetni, de legalább némiképp enyhíteni.