Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Figyelő
Vajda Ernő színműve ugyancsak rászorul a mentegetésre, ami sajnos igen súlyos munka. A színmű még azt sem arrogálhatja, hogy komolyan ledorongoltasson; nekimenni az elhibázott, de értékeket sejtető munkáknak kijáró súlyossággal csaknem annyi, mint nyúlra robbanó golyóval lövöldözni. Mentegetni azonban mégis szabad, mert Vajda Ernő fiatalember, még ahhoz is joga van, hogy rossz darabot írjon. A Nemzeti Színház persze nem fiatalember, vagyis csepp joga sincs rossz darabok előadására. A szerző előtt hosszú az út, tehát elég az ideje jóvá tenni ezt a bűnét és őszintén szólva, valószínű, hogy sikeresen fog vezekelni. Ha azt vizsgáljuk, ami a darabban tényleg benne van, ha azt nézzük, hogy mennyire eseng a közönség kegyéért, ha a megítélésben az a princípiumunk, hogy minden gondolat, minden helyzet a szerző tulajdona legyen (ha még oly nyájasan kínálkozik is a Vas Gereben kis ezüstkanala) - akkor a szerző az első borotválkozáson innen is van még. Ám, ha nagyon kegyelmesek akarunk lenni, gondolkodhatunk így is: ez a színpadi író fiatalsága dacára nem használ ibseni, strindbergi, shakespeare-i pózokat, nem akar világot boldogítani, nem akar reformátorként hivalkodni, nem akar többnek látszani annál, amennyit ér. Igen nagy dolog ráeszmélni a magunk kicsiségére. Mulattatni akar, annak az embernek a módján, aki előtt a hatás bír jelentőséggel és nem az eszköz finom volta, néki a közönség tapsa kell és nem a hozzáértő elme elismerése, ez pedig olyan cél, amit elérhet szorgalommal és kitartással.
Az előadás nem volt se jó, se rossz. Gabányi Árpádról érdemes külön is megemlékezni, mert az ő játékán keresztül megelevenedett az a kor, amit a színlap jelzett.