Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Figyelő
Thode Michelangelója mellett Meier-Graefe új könyve a legnagyobb német művészettörténeti monográfia. Három megnyúlott alakú és a szokottnál vaskosabb lexikon-kötet, olyan festőről, aki egészen művészetéért és művészetében élt, nem lépett viszonyba korának kultúrájával és még csak nem is írt.
A kötetek közül a másodikat lapozza át először az olvasó: ebben találja a reprodukciókat. Még a jelentékenyebb rajzok is helyet kaptak itten, a képek egynéhány kivételével mind együvé kerültek, mégpedig színezésüknek pontos és részletes leírásától kísérve. Óriási munkát és fáradságot jelent ez a tömérdek municiózus leírás és seregével akad közöttük egészen tökéletes is, az olyan, amely elválasztja a fontosat a kevésbé fontostól és pontosan megállapítja a színek relációját.
A harmadik kötet is rendkívül érdekes: a művész levelezését tartalmazza. A levelek között sok a jelentékeny, kevés az egyenletesen meleg és első olvasásra rokonszenves. De mindig tiszteletre méltóak: fölényes ember ítélkezik bennük, teljes biztossággal. Itt-ott bevilágítanak a művészi alkotás alakulásának boszorkánykatlanába és meg kell döbbenni azon, hogy a felujjongásnak, a siker érzésének ritka pillanatait milyen hamar és milyen kíméletlenséggel követte a halálra fáradt csüggedés, a reménytelen kétségbeesés. A sötétarcú, öregedő Dante elől tisztelettel tértek ki az emberek és az asszonyok kissé összerázkódva súgták egymás fülébe: Ez az az ember, aki megjárta a poklot. Minden igaz művész útjából félre kell állani, mindannyiuk járt a pokolban.
Nem csoda, hogy még a szerelmes levelek is kissé nehézkesek, néha majdnem nagyképűek és erőteljességük ellenére is többnyire fáradtak. Főleg pedig kevés bennük az élet és sok az elvontság. A belső küzdelmek hevessége eltávolította Maréestől, halványra sápasztotta azt, ami körülötte történt. A köznap realitásával szemben pedig kezdettől fogva csak tapogatózott a művész. Ez leginkább mecénásaihoz intézett leveleiben látszódik meg.
Az egészen kopár lelkű és félig vak Schack báró leküldi Olaszországba, hogy gyűjteménye számára lemásoltasson vele néhány képet. Az erre a célra folyósított összegeket a fiatal művész tanulmányi ösztöndíjaknak tekinti, amelyet legjobb belátása szerint kell továbbképzésére fordítania. Schack szokása ellenére - a grófi cím közeledett felé ekkortájt - félig-meddig belement Marées értelmezésébe, Marées pedig egész őszintén felháborodott a félig-meddigen.
Konrad Fiedler, a kiváló esztétikus váltotta fel később Schackot, ő gondoskodott Maréesről pályájának javarésze alatt, egészen haláláig. Fiedler, anyagi eszközeinek szerénysége ellenére is eszményképe volt a mecénásnak, mégsem kerülhette el a mennyköveket. Elegendő évi díjjal látta el a művészt, minden viszontszolgálat kikötése nélkül; de néha nem teljesített különös követeléseket és máskor meg túlságosan józanul viselkedett. Marées nem takarékoskodott a szemrehányásokkal, egyszer pedig nagyon határozottan felmondta a barátságot. Fiedler erre egy szelíd búcsúlevélben felel és mellékel hozzá egy kötelezvényt, amely az évdíjat jogilag szabályozza. Utóbb mégis hibásnak érzi magát. Marées életét szenteli az ügynek, ő pedig csak évi jövedelmének és érdeklődésének egy részét; tehát kettőjük közül neki kell engednie és mindent belátnia, mert az övé a kényelmesebb álláspont.
Fiedler eljárása csodálatosan szép: de Marées csak a beléje vetett bizalom jeleként becsülte meg viselkedését és halálos ellenségére ismer rá benne, amikor elhíresztelték neki, hogy egészen őszinte óráiban még ez az ember is kételkedik hivatottságában.
Emberek vagyunk mindannyian. A felállított célok és az elért eredmények aránytalansága nagyon is szkeptikussá hangolta Fiedlert, amikor tollával emléket akart állítani halott barátjának, és inkább az emberi jelenség eredetiségét és gazdagságát méltányolta benne, mint tulajdonképpi munkásságát.
Harminc éven át ez maradt az utolsó szó Maréesről. Az életében is ismeretlen művész emlékét gyorsan elfödte a feledés és akik nem felejtették el őt, a tragikus Don Quijotét látták benne, aki eleveneknek hitt rég eltemetett eszményeket és harcolt felszabadításukért a szélmalmok ellen.
Adolf Hildebrand volt talán az egyetlen, aki nem azt tartotta nagyra, amit mestere akart, hanem azt, amit valósággal véghez vitt. De mikor két év előtt, az emlékkiállításon együtt volt Maréesnek jóformán valamennyi jelentékenyebb műve és az érdeklődés, sőt a kielégítésére váró közszükséglet a komoly és nyugodt képek felé fordult., Heinrich Wölfflin még ezekkel a szavakkal fejezte be hivatalos megnyitó beszédét: Magnis in rebus et voluisse sat est.
Az első kötet ilyen tartózkodó ítéletekkel akar szembeszállni és megszeretné állapítani Marées oeuvre-jének helyét a művészet fejlődéstörténetében: sok száz oldal elemzi és fejtegeti a képeket anélkül, hogy Meier-Graefe pozitív és biztosított eredményekhez jutna. Könyve meggyőződött könyv és hangjának kezdettől végig lankadatlan lelkességében van valami meggyőző, de érveket, vagy akár csak termékeny szempontokat Marées művészetének értékelésére alig lehet benne találni.
Minden nagy művész hős, a nagy művész története hősköltemény a jó művészet nap attól fogva, hogy elfoglalja a helyét az égen, világít, ha be is csukják szemüket az emberek: ilyen és hasonló nekilendülésekkel kezdődik a könyv. Fehér, ünnepélyes és mégis vidám, templomszerű épület a zöld schleissheimi parkban; benne Marées összes képei, a falakon a Nápolyból hozott freskók; a szélesre nyitott kapun át egyre sereglenek be a zarándokok, az egész világ és főleg a németek - ez a vízió foglalja el a zárólapokat.
Ami a fellendülések között van: az gyakran csakugyan a képeknek bizonyos lényeges vonásait állapítja meg és tárgyalja. Néhol elmélyül, rendszertelenül ugyan, de energikusan. Azonban az egyes megállapításoknak csak felületes összekapcsolásánál bosszantóbb az a körülmény, hogy Meier-Graefe nem áll meg akkor, ha egy képre nézve megállapított valamit, érzése szerint még nem jutott el céljához, csak egy újabb eszközt vesz birtokába, amellyel tovább építhet a német művészetnek tiszta etikájú és kemény gerincű, egészen reichsdeutschi, sőt urteuton ideálján. Olyanféle újraszületetett Niebelungként igyekszik néhol bemutatni Maréest, mint amilyen Bismarck, a Hugo Lederer-féle 100 méter magas szobron. Man merkt die Absicht und man ist verstimmt, annál is inkább, mivel máshol, bizonyos életrajzi fejezetekben szentimentális regényhőssé satnyul ez a mégis csak kemény markú piktor.
Meier-Graefe már máskor is volt ilyenféleképpen tendenciózus. Így például Manet képeinek igen tisztességes elemzése mögül minduntalan kikandikált Manet, a tökéletes párizsi világpolgár és néhány mondat majdnem azt a gyanút kelti, mintha Meier-Graefe még csak nem is André Gide-nek, hanem magának Oscar Wilde-nak Keresztelő Jánosát sejtené az Olympia festőjében. De a tendencia még sohasem volt magában véve oly kellemetlen és megjelenésében olyan tolakodó, mint most. A Hollandiából elszármazott, zsidó vértől felfrissült Marées sokkal inkább típusa a tradíciók között való szabad válogatásra utalt művésznek, semhogy a sajátlagosan német Walhalla felé törekedhetnék.
Máshol kellett volna a dolgot megfogni. Marées törvényszéki elnök, Hans atyja érdeklődött az irodalom iránt, írt, fordított és az egyetemesség, a rend szempontjából tett különbséget a germán és a hellén kultúra között: a skót balladák elé írott bevezetésében kifogásolja, hogy Goethe Erlkönigjében a látomásos elemek közé realitásokat kever. Nála már megjelennek azok a princípiumok, amelyek kevésbé elvont területen érvényesültek később, és a látásnak egy új és szigorú tisztaságánál fogva mégis az antikra ütő szervezését kísérelték meg oly időben, amikor éppen a legjobb képeken szeszélyesen daloltak a színek és gondolatlanul táncoltak a vonalak.