Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Figyelő
Úgy rémlik, sőt talán bizonyos, hogy Kosztolányi a jobb részt választotta. Egy század múlt el s elmúltak a görcsös erőlködések, melyekkel drámán, költészeten s epikán keresztül az író egyenesen agyába szorította a tollat s annak puha anyagát feszegette, s egyetlen dolog érdekelte csak: mi történik s hogyan történik, ott belül? A naturalizmus, mely a valóság megismerésének nagy izgalmát kereste, nagy kerülő után már visszatért volt az emberi agyhoz s már titáni és nagyszerű küzdelmek kezdődtek: leírni, megrögzíteni, megfogni a látszólag megfoghatatlant - nagyszerű munka volt (ó, Dosztojevszkij s ti oroszok, mind!), mint az alkímia, mely vakon s kalauz nélkül tapogatta a dolgok összefüggéstelen belsejét. De az alkímiából kémia lett s a pszichoanalitikus művészetből pszichoanalitikai tudomány. Aminthogy minden művészetből tudomány lesz végre, ha nagyon belemelegedik: s minden tudomány művészet volt valaha. Egy bizonyos; a huszadik század emberének agy és lélek, saját agya és lelke nem jelenthet többé különnemű s megközelíthetetlen magánvalót, mely csak belülről oldható meg. Kellemetlen dolgok derültek ki. Költészet, hajlam, zsenialitás: idegdiszpozíció dolga mind s az ihlet legszentebb termékei, könyvek és képek, orvosi laboratóriumok edénykéibe kerültek, hol hasznos adalékot nyújthatnak az összegező tudománynak. Tudós professzor Freud könyvet ír Leonardóról, részletekre boncolja föl s úgyszólván szérumot kivonatol belőle a neurózis ellen, s majd ezzel gyógyítja a rendelőszobában várakozó neurotikus búzakereskedőt, akinek lényegében ugyanaz a betegsége, mint Leonardónak. Himlős bárány véréből készül majd a gyógyszer himlős embernek. Mert íme, egészen egyformák vagyunk s mi neked fáj, nekem is fáj.
Mi maradjon hát a művésznek? Befelé fordulni nem érdemes: lelkem legbelső daganatait hovatovább orvos vágja ki belőle, mint a tyúkszemet s hovatovább el kell ismernem majd, hogy jobban is ért hozzá, mint én - nem mintha okosabb vagy tehetségesebb volna nálam, de egyszerűen azért, mert tapasztaltabb s ő ilyet már többet látott, s milyen volt, ó igen, mind ilyen volt. Árkászók és fúrók dolgoznak már a mélyben, ás és fúr a fáradhatatlan tudomány, így szól fáradtan a művész - mi adtunk utat neki, hagyjuk őt dolgozni s maradjunk itt a felszínen. S nézzünk körül. Mily szép, boldog és megnyugtató. Nini, apró tárgyak, egy fürt, egy virág, egy ruha. S mennyi szín, odalent semminek sincs színe. Ott egy ember, távolabb egy ló. Formák, kedves vonalak. Semmi se zavar többé - minden szép és csodálatos. Az embernek emberfeje van - de nini, képzeljük rá egy emberre a lónak a fejét. Ki akadályoz? Vagy a ló nyakára emberfejet. Tehetem, idefönt minden szabad - semmi se rángat a mélyből. Hajrá, lobogjunk és repüljünk - semmi se lehetetlen és minden igaz. Cseréljük össze játékos kedvvel a vizet s a levegőt, a lehetőt és a lehetetlent - vigye föl a kis léggömb a kisfiút s lássam meg a tükörben egy más embernek az arcát. Mindez csak játék. Erre az arcra mosolyt teszek s amarra könnyeket, s aztán összetévesztem a kettő. Hogy volna, ha így volna - ó, mennyivel több, mennyivel szebb, mennyivel igazabb, művészhez méltóbb e kérdés, mint az a másik, a szürke és gyötrelmes és lenyűgöző: hogy is van hát igazán?
Kosztolányi művészetében a felszínig jutott: s használjuk fel a szerencsés hasonlatot s érveljünk így: tehát emelkedett. Tudatosan s meggyőződéssel keres formákat - a formák s a fikció birodalmában arisztokrata és úri birtokát s királyságát visszakapja a művész, ki királynak és arisztokratának született s kit a plebejus valóság a megismerés igájába akart hajtani.