Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: A csavargók poétája

Jean Richepin, a csavargók, az istenkáromlók, egyszóval a "lázadók reprezentáns költője közöttünk járt a minap. Eljött Budapestre, megmutogatta magát az előadói emelvényen, csevegett és szavalt kedvesen és elegánsan. Még mindig nagyon szép ember. Magas, vállas, kerek fején a deresedő göndör haj még mindig a fürtök tömegének hatását kelti, deres a szakálla, a kicsi bajusza, még a szemöldöke is, amely különben a legmozgalmasabb része az arcának, hol szögbe húzódó, hol kígyózó, hol kisimuló.

Az ember valahogy ilyennek is képzelte el a távolból, a fényképei nyomán. Csak egy kicsit kevésbé elegánsnak, kevésbé fehér plasztronosnak, frakkosnak, arany-inggombosnak. A "koldusok és csavargók poétája jobban festett volna, ha kissé koldusabban, dúltabb ábrázattal és megviseltebb ruhában jelenik meg.

Így gondolkozhattak azok, akik régmúlt olvasmányaik alapján emlékeztek Richepinre. De lassanként mindenkinek rá kellett jönnie, hogy az öreg Richepin egészen stílszerű képviselője az fijúnak. Amikor belémelegedett a csacsogásba és gyermeki hallgatóságnak szánt érvekkel védelmére kelt annak az emberfajtának, amelyet ő a chemineau-k különálló és zárkózott rendjének nevez, főként pedig amikor elszavalta régi híres költeményeinek nehányát és költő létére mint egy színész, mint egy jobban sikerült Váradi Antal adta elő őket szóval, hanggal, arccal és egy kicsit kézzel-lábbal is, akkor a két Richepin azonosságában senki sem kételkedhetett már. A "Chanson des Gueux költeményeit úgy kell előadni, mint ahogy költőjük mutatta be őket: színésziesen, patetikusan, mert azok a költemények bizony mind színészies, patetikus versek, mind kacérkodók a maguk rongyos voltával, a maguk műkoldusi pózával, a maguk tüntető féktelenségével hivalkodók.

Régi ítéleteiben sohase bízzék meg föltétlenül az ember. Richepin sokunknak félrerakott benyomásai között úgy élt, mint egy nagy költő. Pedig nem az. a hozzája hasonló tehetségeknek mindig bővében volt Victor Hugo óta a francia irodalom. A szavalók fajtája az, a fanfanarokké, akik hanggal végig győzik. Akik, mint Richepin, mint Catulle Mendés, mint Rostand minden versükkel tűzijátékot gyújtanak, de a tüzet nem gyújtó és hideg játékot.

És miben különleges Richepin költészete? Az ő csavargó-imádó, szabadság-dicsőítő, Istennel kötekedő póza, aminek az egész hírességét és ifjúkori benyomásainknak melegségét köszönheti? Ez a legbántóbb része egész egyéniségének. Milyen gyermekesnek hat ma már az a híres költeménye, amelynek "Hallali a címe s amelyben Richepin az Istenre rendezett hajtóvadászatot.

Ce qu'il faut "ŕ ma haine, "ŕ ma vengeance entičre,
"ŕ mes blasphčmes triomphants,
Ce n'est pas seulement ton corps fait de matičre
Par les hommes encore enfants;
C'est la chair de ta chair, c'est l'âme de ton âme,
Ton concept enfin dégrossi,
Moins palpable que l'air, plus subtil que la flamme,
Et que je veux tuer aussi.
Par le respect des lois, l'amour de la Nature,
Le culte de notre raison,
C'est toi, c'est toujours toi qui dans notre pâture
Mets l'Absolu comme un poison.

Az Istenbe belekötni! Micsoda diákos ízetlenség. Amíg gyerekember teszi, még megjárja. A fenyegető hatalomnak beállított istenfogalommal szemben az eszmélkedő gyermek föllázadása szép és megható motívum. De férfikorban, sőt deres fővel játszani a "grand revolté-t és ugratni az egyház férfiait meg a jámbor polgárokat, micsoda idétlenség.

Hourra! Pour l'hallali des derničres Idoles,
Fanfares des aďeux, sonnez!
O sang des Touraniens qui bous dans mes artčres,
Sang des revoltés, sang des gueux...

"Sang des Touraniens, sang des revoltés, sang des gueux: ebben a nehány szóban benne van a richepini költészet egész programja. Valamikor a fejébe vette, hogy ő "lázadó és ezt az állapotot, mely a természeténél fogva rövid időtartamú, állandóvá próbálta tenni; majd azt mondanám, intézményessé. Oly hazug jelszó ez - még ha jóhiszemű is -, mint akár a "forradalmár vagy a "radikális meghatározás, ha főnévi értelemben használják. Forradalmárnak, radikálisnak, lázadónak lenni egy egész életen át komolyan, logikusan nem lehet. Aki mégis erőlteti a dolgot, az hamiskodik. Az pózol és hazugul hivalkodik. Richepin, az arrivé ma kevésbé lázadó, mint volt harmincöt éves korában, amikor "Blasphčmes című kötetével kirohant az Isten ellen. De ma is annak akar látszani, pálmalombos frakkjában, akadémikusi spádéjával is. Mindig is az ellenkezője volt annak, amit Osvát Ernő a "jóhiszemű költő meghatározáson értett. Ma azonban fiataloskodó öregségében, amikor rég elszállt belőle annak a tűznek utolsó csöpp melege is, amelyből ifjúkori költeményei támadtak, ma, amikor mindabból, ami erő, ifjúság s ha nem is tiszta, de valóságos érzelmi potencia volt benne, csak a rutinja maradt meg, a szócsillogtató és verselő készsége, ma ez a szép öregember bizony meglehetősen siralmas jelenség.