Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Figyelő
A Nyugat Almanachja elé, mely egyben a Nyugat-vállalat könyvkiadmányainak jegyzéke is, voltaképp nem kellene egyéb bevezetés, mint maga e valóság: az, hogy a Nyugat szemle körül vállalat alakult, mely könyveket ad ki, nyomdát váltott magához, s részvénytársaság, mely beleilleszkedik a magyar piac üzleti életébe.
Akik néhányan, négy év előtt, ez újságot megindítottuk, nem voltunk álmodozók. Sőt inkább: józanabbak voltunk, jobb ítéletűek s jobb szeműek, mint akik akkor úgy nevettek ki bennünket terveinkkel, mint a gyereket szokás az ő komoly játékaival. De ha álmodozók lettünk volna is, ilyen messzire nem terjedtek volna álmaink. Fejtegettük ugyan és biztosak is voltunk benne, hogy a magyar kiadói felfogás is reformra szorul, s egészséges csak akkor lesz, ha erkölcsös lesz, vagyis (mert ez az erkölcs) azon veti meg a lábát, ami a létjogosultsága, s kijárások s könyvbútor-üzletek s miegyebek kerülő útja helyett egyszerűen irat az írókkal s ez írásokat adja el könyvül az olvasóknak. Vagyis tudtuk, hogy lehet és üzletnek sem rossz Magyarországon is az irodalmat tenni a könyvkiadás alapjává. De magunk nem igen értünk rá ezzel törődni, s annyiban nem is volt sürgős, mert akit írónak ismertek és elismertek, az, úgy ahogy, talált kiadót akkor is. Éppen akik a Nyugatot alapították, erről nem panaszkodhattak. De abban a tekintetben, hogy ki ismertetik el írónak, már őköztük is volt különbség. Volt köztük, kit általában elfogadtak az emberek ilyenül, de volt, kiről csak az írók tudták s ismerték el, hogy író. S a Nyugat elsősorban azért és arra alakult, hogy visszaszoktassa a közönséget az irodalomhoz, s a közönség visszaszokjék abba az erkölcsös állapotba (megint csak ezt a jelzőt kell leírnom), melyben azt, hogy mi az írás, maga az író szabja meg, s ha valaki tehetséges s ha van mondanivalója, s ha meg tudja csinálni, amit akart, akkor ő író, költő, művész, akár kellemetlen vagy új is a mondanivalója, s a maga kedve szerint alakítja, nem pedig a hagyomány tanítása szerint. Azt, hogy az író önjogú lény, ki elé csak tehetsége szab törvényt; azt, hogy az irodalom autonóm terület, melynek törvényei belülről alakulnak s nem szoríttathatnak rá kívülről; azt, hogy a művészetet nem dirigálni kell, hanem inspirálni, s nem fegyelmezni, hanem tisztelni, s azt végre, hogy a művészet csak akkor lehet hasznos és politikai, társadalmi vagy nevelési célokra hasznosítható, ha maga nem törődik semmi egyébbel, mint önmagával s nincs egyéb célja, mint az, hogy legyen: mindezt sikerült a Nyugatnak elismertetni - s elég hamar sikerült. Talán nem is ellenére a sivár unalomnak, a bátortalan rabságnak, a nyomorult elhagyatottságnak, melyben, kevés oázissal, az irodalom veszteglett. Talán éppen a pusztaság akusztikájának erejével - olyan csönd volt s annyira nem volt semmi, hogy minden hang meghallatszott s alig volt komoly akadály. Az az egyébként kultúrvilág, amely, mindent összevéve, a mai Magyarország: tudtán kívül s irodalmiakban való tudatlansága közepett epedt a kiegészülés után, amit kultúréleten belül a tudatos irodalmi élet ad meg. Az igazságot éppen csak hogy ki kellett mondani, hogy menten úrrá legyen, s nevetségben s tehetetlenségben marasztaljon minden úriszéki igényt az irodalmiaknak mogyorófapálcával való dirigálására. A tehetségeknek éppen csak helyet kellett adni, hogy, mint a mag köré a kristály, menten köréjük rendeződjék a közönség. Az irodalmiságot éppen csak instituálni kellett, hogy menten megtalálja, minden nehézség nélkül, a maga természetes összeköttetéseit a társadalommal, politikával, tudománnyal s üzlettel s mindezeknek minden intézményeivel. Visszanézve azt látjuk, hogy akkori életünkből az irodalmiság olyan formán hiányzott, mint ahogy a matrica, ugyanakkor amikor hiányzást jelent, egyben már formáját is megszabja, már ágyát is megveti, már lehetőségét is megszabja annak, ami bele jövendő.
A Nyugat nem művelt csodákat, mert csodák nincsenek. De ha nem megy, aminthogy nem mehet csodaszámba, hogy míg a Nyugat megindulása előtt közönség, irodalom és könyvkiadás közt tátongó üresség volt, s nagyjában, kevés kivétellel, ez az üresség volt annak helyén, ami egyebütt az irodalmi élet - most viszont, mióta a Nyugat megindult s megvan és nem tágít helyéből: az irodalom éppoly természetes szükséglete az embereknek, mint a tanulás vagy a mulatság, az üzlet vagy az elmélkedés -, ha ez irodalomban az írók megtalálják helyüket, a kiadóknak futja számadása s a közönségnek van miben résztvennie, van kiket hattatnia magára s van kikre hatnia -, ha mondom, ez nem csoda, s ami csoda mégis volna benne, annak a Nyugat nem csinálója volt, hanem maga is jelentkezése: akkor meg éppen szükségszerű volt, hivatásos volt, fordulatot és megújhodást jelentő volt ez az újság, ez a vállalkozás, mindazokkal együtt, kiknek hite megindította, munkája fenntartotta, áldozatkészsége elbukni nem hagyta, s akik, írók és olvasók, üzletemberek és közönség e felderülésben mosolyogva látták meg, hogy mily sokan vannak tulajdonképp s mily kéznyújtásnyira közel egymáshoz.
Ennél többet nincs miért mondanom e bevezető sorokban. Mondom: minden több csak kevesebb lehet ahhoz a valósághoz képest, hogy vagyunk, hogy természetesek vagyunk a magunk helyén, hogy van Magyarországon irodalmiság, nem pusztán hivatalos vagy kacérkodó, csiszolt vagy elzárkózó, hanem mindenfelől táplálkozó és mindenüvé kiható eleven, mely - nagy szót mondok, de bátran mondom ki - a nemzeti élet legelevenével lüktet együtt. S azzal magyar, hogy semmi egyéb nem kíván lenni, mint művészi, s azzal nemzeti, hogy semmi egyéb nem akar lenni, mint becsületes. S azzal hasznos is, azzal nevelő és minden fejlődést és boldogulást elősegítő.
Köszöntöm azokat, azokat a sokakat és mind többeket, akiknek szívbeli közük van hozzá.