Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám
Nézd: csurog hűs őszi este nyirka,
Az ember most üres szobában áll.
Az árnyékára bámul
És a lelkében százezer halál.
Nézd: víg hegyekbe most rakéta pattog,
Fürtök között kacagnak a szűzek
És fojtó illatokban
Mustos pincékbe gajdol a szüret.
Nézd: a hordókban őrjöngő bolondok.
Az élet színe fekete s bibor
És a taposókádban
Az ember vért és erjedt bort tipor.
Nézd: ott a betegek, hosszú menetben,
Üreges szemmel, fázva, félszegen
És meghalnak szüretkor,
Mert végtelen a tánc, ó végtelen.
Nézd: vityílókban a temető alján
Sárga halottra sárga mécs lobog,
S a viaszfiguránál
Zokognak a jajgató asszonyok.
Nézd: a világ teljes panoptikumát.
A bábukat, kik járnak szerteszét
S szívd a fájdalmad mézét
És a levegő gyógyító tejét.
Nézd: mind, és telj be aztán bús malaszttal,
Légy, mint az élet cifra tánca künt
S a lelked bánatában
Az ősz mint érett aranyalma csüng.