Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám
Ha nagyon röviden, talán egy-két szóban kellene jellemeznem Schulek Frigyest, a kő építőmesterének mondanám. Tanítója, a bécsi Schmidt Frigyes, építészeti főtanácsos, rangjára nézve báró és világszerte ismert "Dombaumeister“, igazi germán gőggel kőfaragónak nevezte magát. Sírkövén, amelynek feliratát maga fogalmazta meg, összes címei közül ez az egy szerepel és mellette két szó: Saxa loquuntur. A kövek beszélnek. A művésznek nem kell szólnia semmit, alkotásait sem felsorolni, sem magyarázni. A kövek beszélnek.
A mesternek ez a színes, erővel teljes és kifejező jelmondata a tanítványt is tökéletesen jellemzi. Egy ember, aki hallgat, elvonul, ha vannak is teóriái, féltékenyen megőrzi őket önmagának és hetvenedik esztendejében frissen, egészséggel, munka közben, ha hosszú életéről kérdezik, a kövekre hivatkozik. A kő pedig itten nem képletesen, mint általában az építész vélt anyaga értendő, amint kővárosokról beszélünk, holott mai városaink falaiban elenyésző csekély szerepet játszik a kő, hanem a maga materiális valóságában. Nem a középkori formák döntők Schulek építőművészetének megértésében, hanem a kő, az a körülmény, hogy szinte kivétel nélkül mindig ezzel a matériával dolgozott, ebből rakta össze falait, tornyai sisakját is lehetőleg ebből faragtatta és okunk van feltenni, hogy akkor volt a legboldogabb, amikor még a monumentális építkezésnél is elkerülhetetlen mellékanyagokat a minimumra leszorítva, hatalmas, szép fehér kőtömbökből megépíthette a Halászbástyát.
A kő méltó erre a szenvedélyhez közel álló szeretetre, még az önfeláldozásra is, amelyet - nem lévén többék közhasználatú anyag - a művésztől, aki munkáját hozzáköti, megkövetel. A kő jó, hű, megbízható, évezredeken át is változatlanul viseli a terhet, amelyet magára vállalt. A kő szép, minden idejében. Szép, amikor éppen kikerült a műhelyből, fehéren, csillogón; szép, mikor sötétíteni kezdik az évek és csábító, titokzatos, elragadó megmohosodva, befeketedve, évszázadok visszavert támadásainak nyomaival. A modern gépvilág nagyszerű meglepetéseket hozott nekünk, a változott feladatokhoz alkalmazkodó architektúra számunkra csupa reménység, végighaladva azonban a jelenen és a múlton, az izzó forrongáson és a komor, változatlan eredményeken, gyakran azt kell hinnünk, sokszor támad az a gondolatunk, hogy nem is voltak igazi művészei az építésnek, csak akik a Notre-Dame köveit faragták ki és rakták egymásra, míg szédítő magasságig nem értek, meg társaik a régi céhekben, Bauhüttékben és kőműves páholyokban.
Ezek a mesterember-szervezetek is, titkaikkal, szabályaikkal, próbáikkal a kő köré csoportosultak. A kő volt az, amely mint építési elem változatlan, befejezett, nemcsak anyagában, de kezelési módjában is az állandóság szimbóluma. A klasszikus építészet bizonyos formáit a fa, a nagy távolságokat könnyedén áthidaló, de romlásnak, szervi változásnak kitett gerenda nélkül nem lehet megmagyarázni. A középkor ott válik függetlenné, mikor végképp ellöki ezeket az emlékeket, mikor létrehozza a tiszta kőformákat, amelyekre nézve övé az utolsó szó. A román megállapította a biztonság, a teherbírás feltételeit, a gótika megadta a módot arra, hogyan lehet minden egyes elemet tovább bontani, megosztani, sokszorozni, elfinomítani, létrehozni millió variációt, ellégiesíteni és mégis teljes erejében megtartani a követ, egészen addig, amíg szinte átlátszóvá válik, mint a párizsi Sainte Chapelle fényt ontó csipkeművén.
E formákban vannak primitívek és vannak dekadensen túlfinomodottak, de mindnyájan zártak, befejezettek, logikusak, mesteremberien tiszták és kétséget nem hagyóak. Jöttek új feladatok, új követelések, új anyagok: ezek a kőformák igen gyorsan múlták divatjukat, de prostituálni alig engedték magukat. A klasszikusból feltámadt reneszánsz volt az, amely tömérdek változatban megérte a múlt századot, a vas, az üveg, a gépek uralmának kezdetét és kísérleti alanyul szolgált az átalakulás számára, amely e tökéletesen új elemek fellépésével okvetlenül eljövendő volt. A múlt század közepének és végnek nemcsak szegény, de hihetetlenül ingadozó architektúráját kellene végignéznünk, hogy megértsük azt a művészt, aki e tömérdek sikertelen próbálkozástól a múlt felelevenítésének és a változott viszonyoknak való alkalmazásának experimentumaitól magába a múltba menekül, mint a bécsi Schmidt és még sokkal inkább magyar tanítványa, Schulek. Magába a múltba: ez annyit jelent, hogy olyan feladatokhoz, amelyek ma ugyanazok, mint ötszáz, sőt ezer éve, amelyek meg nem változtak, amelyeknél, ha nem teljesen indokolt, hát legalább is gyakorlatian egészen megmagyarázott a régi forma, módszer, kiviteli rend. Alig egy-két évtizede, hogy a modern építőművészek először észrevették a nagy és mindent elművészietlenedő ellentmondást, amely a reneszánsz kőpalota-formák és a rendeltetésükben, anyagukban egyaránt kisebb rangú mai épületek között van. Ez ellentmondás felismeréséből származtatható a legértékesebb új művészi törekvések jelentékeny része. Schulek talán nem fejezte ki a hamisítástól való tartózkodás princípiumát, de tökéletes szigorúsággal alkalmazkodott hozzá. Az új anyagokhoz, az új környezethez nem vonzotta semmi, a stíluskeresés problémáját nyilván meddőnek tartotta - és lehetséges, hogy e kezdeti állapotnál a kereséssel minden ereje szétforgácsolódott volna -, beállott tehát e régi céhek tanítványának, megkereste a helyeket, ahol még régi jogaiban van a kő és egész hosszú életén át alig mozdult ki onnan.
A mester Schmidt, aki tökéletesen ezt a pozíciót foglalta el és volt a kölni dóm bauhütte-jének kőfaragó legénye - némi szabadságra vágyóan, megindult kifelé és megépítette egyebek között a bécsi városházát. A császárváros büszkén mutogatja ugyan látogatóinak ezt az épületet, mi azonban azt hisszük, itt idegen területre vitte köveit, hamis hangokat fogott, templomhajókat támasztó pilléreit, korlátlan magasságot kereső íveit, ünnepies gesztusait egy köznapi rendeltetésű épület szűk viszonyai közé beszorítani nem tudta. Schulek művészi tevékenysége annyiban harmonikusabb, amennyiben az ilyen, hogy úgy mondjam, profán kísérlet, egyes jelentéktelen kivételektől eltekintve, szinte teljesen hiányzik belőle. Körülbelül negyven éve van Magyarországon, hosszú idő óta műegyetemi tanár, azelőtt tanára a képzőművészeti főiskolának, előadója a műemlékek országos bizottságának, tehát nemcsak elméleti tekintély, de az úgynevezett köz által is méltányolt férfiú, olyan pozícióban, amely társai számára hasznos szokott lenni. Budapest utcáin azonban hiába megyünk végig, keresve az állami és városi házakat, amelyeket ő emelt, amint emelhetett volna. Egy rendeltetéséhez és jelentőségéhez képest nem nagy templomot építettek újra a budai várban és Schulek ezen dolgozott csaknem húsz esztendeig, azután megcsinálta e templom művészi foglalatát, a Halászbástyát, ezeken kívül kisebb műveket Magyarország különféle vidékein és e számra nézve igen kevés objektum a hosszú pályát betöltötte. Nagy és gyorsan készülő, tehát haszonhajtó vállalatokra nem maradt idő. Schulek Frigyes nem az az ember, akinek művészi jelentőségére nézve a vélemények teljesen egybehangzanának, afelől azonban nincs kétség, hogy az ő élete, működése minden póz nélkül, magától értetődően a meggyőződés teljes, megalkuvás nélkül való érvényesítése jegyében folyt le.
*
Ez a pálya, a külső körülményeit illetőleg, német hatásokkal indul. Schulek 1841. november 19-én született Pesten, Magyarországon elvégezte a reáliskolát és, mert építésznek készült, a nyári szünidőkben megtanulta a kőműves mesterséget. Egy évig tanult a budai József Műegyetemen, azután Bécsbe került és itt kapta egész művészi és tudományos neveltetését, amelyet az akadémián, Schmidt Frigyes mesteriskolájában töltött évekkel fejezett be. A középkori építészet kitűnő ismerőjét Schmidt ajánlotta később a regensburgi dóm restaurálója és tornyainak építője, Danziger mellé. Két év múlva visszatért Bécsbe, Schmidt irodájába, azután utazott, 1870-ben pedig Budapesten telepedett meg, egyelőre Steindl Imre mellett, aki szintén Schmidt-tanítvány. Amit férfikorának ebben az első tíz évében megszerzett, az nem pusztán a középkori formakincs, amelyet - a hozzá való ragaszkodást önmagában - lehet személytelen memorizálásnak minősíteni, hanem a középkori teljességű tudás, fegyelmezettség. Azt a fajtáját, amelyhez Schulek is tartozott, lehetetlen úgy tekinteni, mint történelmi stílusok szolgai utánzóját. E típus művészei egyszerűen céhbeli emberek, akik felismervén a céh szabályainak, nevelésmódjának, szellemének helyességét, meghajolnak előtte, tagjává lesznek a hatalmas, bár tömérdek névtelenből álló szervezetnek, amely a kölni dómtól a bécsi Szent István templomig annyi csodálatra méltó alkotással ajándékozott meg bennünket. Még egészen ifjan, bécsi évei alatt részt vett Schulek a "Wiener Bauhütte“ alapításában, és ez a céhbeli emlékekből és jobb értelemben vett önképzőköri törekvésekből összerakott egyesület is jellemző a szellemre, amelyet a régi kövek tanulmányozásából magába szívott. Ha valaki azt mondaná reá, hogy nem eléggé egyéni, aligha fájna neki nagyon. A kétszáz, meg még több éven át készült gótikus templomok egy bizonyos egyéniségről nem beszélnek nekünk. Művészetről annál inkább.
Schulek Steindl mellett eltöltött éveinek volt egy epizódja, a Lipót utcai városháza, amelynek tervezésénél segédkezett és amelyen kívül nem középkori formájú építkezésnél alig vett részt. Ez az épület is gótikusnak készült és szinte építés közben jött a határozat, a parancs, hogy reneszánsznak kell lennie. Steindl és Schulek eleget tett a parancsnak és a különös ízű, nem érdektelen városházat, az impozáns lépcsőt megcsinálták reneszánsznak, de meg nem tagadván teljesen a középkort. Ennek formáiból emelte Steindl az új országházat. Hasonló terjedelmű feladat Schuleknek nem jutott. Nincs okunk sajnálkozni miatta. Az ő figyelme egyre teljesebben az omladozó magyar középkori emlékek felé fordult. Rövid idő múlva hozzákezdett a Nagyboldogasszonyról nevezett budavári székesegyház, vagy ahogyan eredetileg Mátyás király idejében készült északi tornya után emlegetni szokták, a Mátyás templom restaurálásához, ahhoz a munkához, amely két évtizeden át elhúzódván, élete főműve lett.
A restaurálás fogalma, szüksége, jelentősége felől azóta, hogy ez a mű elkészült, világszerte nagyon megváltoztak a nézetek. Valamely emlékmű vagy nem emlékmű, egyszerűen régi épület restaurálásához az első lökést mindig az a nagyon egyszerű és megszokott körülmény adta meg, hogy az épület rossz állapotban volt, falai repedeztek vagy teteje bomlott. Jött tehát az építőmester és kijavította. Minél nagyobb időközökben történt ez a munkálat, annál több és alaposabb javításra szorultak a régi falak. A bizonyosan hat-hétszáz, esetleg ezer esztendős budavári székesegyház a századok folyamán számtalan ilyen javítást állott ki, amelyet az ősök elvégeztek anélkül, hogy sejtették volna a jelentőséget, amelyet a késő utódok munkájuknak tulajdonítottak. Megtörtént, hogy új sekrestyére, kápolnára volt szükség: nyugodtan hozzáépítették az éppen szokásos módon, a kor stílusában anélkül, hogy archeológiai kutatásokat végeztek volna az épület származására, eredeti külsejére nézve. mikor a múlt század hetvenes éveiben újra napirendre került az ősi koronázási templom hiányainak kipótlása, ez nem volt többé egyszerű technikai művelet, hanem művészi és tudományos, de inkább tudományos, mint művészi probléma. Szerte egész Európában javában folyt régi építmények helyreállítása és Magyarországra az e téren tevékenykedők közül legnagyobb hatással volt, már a földrajzi közelségnél fogva is, a bécsi Schmidt és iskolájának. Schmidt Magyarországon is működött és ha nem maga végzett egyes munkákat - amint végezte a pécsi dóm helyreállítását -, tanácsát többnyire kikérték. Schmidt, Schulek és az egész iskola irányító elve az úgynevezett stíltisztaság. Ha egy bomladozó épület helyreállítandó, akkor először is fel kell kutatni történetét, meg kell állapítani építtetőinek szándékát, rekonstruálni kell eredeti részleteit, azután pontosan ez adatok nyomán kiegészíteni vagy újjáépíteni, ha lehetetlen volt megtalálni az ősi detail-okat, legalább az ősi szellemben. E felfogásból következett, hogy restaurálásra nemcsak a valóban bomladozó épületek szorultak, hanem mindazok, amelyek eredeti formáját, karakterét, későbbi hozzátoldások, építkezések megváltoztatták.
A magyar műemlékek helyreállításának kérdései abban az időben és részben ma is csaknem kizárólag laikusok és archeológusok retortáján mentek keresztül. A laikusok hallgattak, vagy a financiális kérdésekkel törődtek, az archeológusok a leghelyesebbnek, minden kétségen felülállónak tartották az ismertetett módszert. Megtörtént és megismétlődött azonban, hogy az elhanyagolt állapotában, szeszélyes, különféle korokból származó toldásaival artisztikus, pittoreszk, kedves és közvetlen emlékből a tudományos restaurálás után száraz, ízetlen kőhalmaz lett. Megtörtént ez olyankor is, amikor a helyreállító kétségen kívül, ellenőrizhető módon az originalitást varázsolta vissza. Gyakoribb volt azonban az az eset, hogy ez az eredeti kép egyáltalán nem volt fölkutatható, puszta feltevésekkel dolgozott a restaurátor, ingatag hipotéziseket vagy nyilvánvaló hamisításokat faragtatott kőbe és miattuk feláldozta a meglevőt, a történelmi stílusbírálat szempontjából tisztátalant, de a valóságban kellemest. E restauráló irányzat egyik feltétlen, de ötletes ellensége mondotta, hogy ez iskola építészeti archeológiai értekezéseket szerkesztenek, ami nem volna baj, de ezeket az értekezéseket meg is építik.
Csendben, kevesektől észrevéve, számtalan brutális tévedésnek kellett történnie, míg ma a száraz archeológiai álláspont hajdani hívei is tarthatatlannak minősítik ezt a szigorú antikizálást és szükségesnek tartják, hogy a helyreállító a létező állapotokkal számoljon. A kíméletlen restaurálások egészséges reakciója gyanánt kifejlődött irányzat felfogása az, hogy emlékeinket nem restaurálni, hanem konzerválni kell, a tisztogatás jelszavával semmit, ami egyébként szép és jó, helyéből elmozdítani nem szabad, a régi s átalakulásokon keresztülment épület általában szerves egésznek tekintendő, amelynek értékéből mit sem von le, hogy a századok ízlésének változását híven feltünteti.
Az a Schulek Frigyes, aki már akadémiai évei alatt szenvedélyes kutatónak mutatkozott, aki fiatal éveit nevezetes német Dombaumeisterek mellett töltötte, aki a középkor köveihez hozzá volt nőve, ezt a felfogást bizonyára a leghevesebben utasította volna el magától, ha szószolója egyáltalában akadt volna. A mai, a hetven éves művész és tudós engedékenyebb; ma, mint a műemlékek országos bizottságának előadója, sokkal inkább kedvez a konzerváló tendenciának. Ha egyéb nem, a kassai dóm Steindl által végrehajtott, sok, jogosan elítélő kritikában részesült restaurálása kellett, hogy megingassa szigorú elveit. E pompás gótikus templomunk leghasználhatóbb részeit feláldozták a helyreállítás nevében és úgy mondják, régi kapuzata, amelyet a restaurátor kilökött, féltve őrzött kincse egy német építőművésznek.
A műemlékek helyreállításának ezek a viszontagságai nem a mi specialitásunk, mindenütt meglévő és felpanaszolt bajok ezek. Egyik források kétségen kívül az, hogy általában zárkózottan, csaknem hozzáférhetetlenül, a művészi nyilvánosság ellenőrzése nélkül megy végbe az egész művelet; a tervezéstől a kivitelig. Ami magát Schulek Frigyest illeti, az ő felfogása tisztázására fel kell jegyeznünk azt az álláspontját, hogy a reneszánsz vagy bármely újabb változata egész szelleménél, térhatásainál, formáinál fogva, egyházi célokra alkalmatlan kifejezési mód és a középkor stílusai elválaszthatatlanul összeforrottak a templomi követelményekkel. Ez már nem a tudós egyoldalúsága. Művészi elfogultság ez, amelyből sok becses dolog ered és amellyel Schulek nem is áll egyedül. A budavári templom barokk hozzátoldásai, amelyek miatt nem egy szemrehányás érte, bizonyára ennek az elvi álláspontnak estek áldozatul.
A viszonyok, a körülmények, a miliő erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a művész a saját mesterségének túlkultivált elméletéből fakadó túlzásait csak későn vegye észre. Úgyszólván rászorították az elmélkedésre, az aktabúvárlásra, kényszerítve volt rá, hogy ereje jelentékeny részét ne fordítsa pozitív feladatok megoldására. Röviddel azután, hogy Magyarországba visszatért, 1871-ben az akkori minta-rajziskola tanára lett. Nem hivatásos építészeknek adott elő évtizedeken át architektonikus alapismereteket és más elméleti tárgyakat, ő, aki arra lett volna hivatva, hogy szabad mesteriskolában, nem elképzelt, hanem valósággal végrehajtott munkák megcsinálása közben tanítsa az új építész-generációt a középkornak ama mindenekfelett konstruktív szellemére, amely éppen a történelmi béklyótól ment művészi tevékenységnek szolgálhat kitűnő alapul. Egy év múlva, 1872-ben megalakult a műemlékek országos bizottsága: ennek építésze lett és saját kijelentése szerint meg volt adva életpályájának második fix pontja (az első a tanári hivatás), "a középkori építészet gyakorlása művészeti és műtörténelmi alapon“. Csakhogy az a második fix pont, ez a második hivatás is sokkal több értekezésre adott alkalmat, mint a való, a végrehajtás, a mesterség által ellenőrzött munkára. Feljegyzések vannak kezeink között, amelyeket a művész vetett papírra élete folyásáról, és ezeknek itt következő szakaszában nagyon plasztikusan jellemzi a maga materiális lehetőségekkel korlátolt tevékenységét:
"Az építéshez, valamint a hadviseléshez, tudvalevőleg, pénz, pénz és pénz kell; olyan pedig nem volt sem a bizottságnál, sem az ország pénztárában, sem a műemlékek magántulajdonosainál vagy patrónusainál. Ennélfogva nagyon szegényesen folyt a reális munkálkodás és a tettvágynak alig maradt más kibúvója, mint az akadémikus tárgyalás... feltételező módban.“
"Épültek az akták, monumentális mértékek szerint. Én is odavittem élettevékenységem nagy tettekben nyilvánuló nagy részét, abba a nagy temetőbe, amely számára nincs megígérve a feltámadás, de azért mégis, két évtizeden át folyton látva azt az elhagyottságot vagy értelmetlen kezelés, melyben műemlékeink országszerte sínylődnek, hazafiúi kötelességemnek ismertem az állhatatos kitartást e nagy nemzeti jelentőségű ügy érdekében. Ha nem sikerülhetett - sanyarú anyagi helyzetünk mellett - az érdeklődést nagy tettekben nyilvánuló magasan lobogó lángra éleszteni, legalább hamu alatt pislogó parázsként fenn kellett tartani a melegség forrását; az eszményi törekvést.“
Ellentmondás, egészséges vita, megértésből fakadó véleménycsere tehát nem volt: annál több hiábavaló fáradozás. A megvalósulás reménye nélkül halomra gyűlt tervek között persze annál több szeretettel foglalkozott Schulek azzal, amelynek kőbefaragása, tömérdek nehézség ellenére, mégis csak sikerült a budavári székesegyházéval. A legelső megbízatást már 1873-ban kapta. Egy regényes múltú, de végképp düledező templomról volt szó, amelyet az első ötletek szerint, valami kevés költséggel kellett volna a végső romlástól megmenteni. Nem azért, mintha megmaradt töredékeinek szépségét felismerték volna, hanem főképp a múltért, a tradíciókért, a regékért, amelyek jelentőséget adtak az önmagában nem elsőrangúan nevezetes katedrálisnak. Nyugati homlokzati oldalán szorosan beépítve az egyszerű régi házak közé, amelyek azonban harmonikusabban csatlakoztak hozzá, méltóbb szomszédai voltak, mint ma például a pénzügyminisztérium brutális újgót épülete. Főbejárata egy barokk portálé, nyolcszegletes, csúcsíves ablakokkal áttört tornyán egy lapos tető, amely 1841-ben váltotta fel a díszesebb és pittoreszkebb barokk sisakot. Csak a hátsó, áspis-része mutatta többé-kevésbé tisztán egy gótikus templom formáit.
A javítás munkáját természetesen történelmi kutatással kezdték. Az eredmény persze nem lehetett egyéb, minthogy a tizenharmadik századtól kezdve, amikorra a templom keletkezését teszik, szinte folytonosan építettek, változtattak rajta. A bizottság, amely ezt az éppen nem szokatlan tényt felderítette és ennek alapján a restauráláshoz fogott, feladatát igen fogasnak és nagyon különösnek tekintette, holott talán egyáltalában nincs régi, restaurálásra szoruló épület, amely e folytonos hozzátoldásoktól ment lenne és egyúttal mentesítené a restauráló bizottságot attól a gondtól, milyen történelmi stílusnak megfelelően hajtsák végre a javítást. A budavári székesegyház régi, egyszerűen és természetesen dolgozó javítóit ilyen gondok nem bántották. A templom egyik legújabb történetírója bizonyos csudálkozással állapítja meg, hogy amikor a tizennegyedik században helyreállították, ez a munka nem az előző, hanem a tizennegyedik század, az akkori jelen szellemében, hogy ne mondjuk, modernül történt. A jezsuiták is később habozás nélkül építettek hozzá a saját ízlésük szerint barokk részleteket, a közbeeső pogány-török korszakról nem is szólva. Arra, hogy a restaurálás másként is történhetnék, mint az archeológus-módszer szerint, senki nem gondolt. Igaz, kevés köszönet is volna benne, ha az új falakat a hetvenes vagy nyolcvanas évek valamelyik divatos építésze csinálta volna meg, nem középkori, hanem körúti, szóval alapjában megint csak történelmi stílusban - a szó legrosszabb értelme szerint. Amint sehol a világon, úgy nálunk sem volt kétség afelől, hogy ez a tudományosan dolgozó módszer, a stílustisztogatás, az eredeti alak valóságos vagy képzelt feltárása és rekonstruálása egyedül helyes. A bécsi Schmidt tekintélye megtámadhatatlan volt, ő adott alapvető tanácsokat a budavári templom feltámasztására nézve, ő volt a történelmi renoválás legfőbb támasza. Bár a munka kezdetén hangoztatta, hogy meg kell tartani, amit csak lehet, szinte legelső dolga volt Schulekkel egyetértésben a barokk - jezsuita - részletek eltüntetése. A "megtartás“ elve azután tökéletesen háttérbe szorult, a régi falak fokozatosan mind lehullottak és a tizenharmadik századbeli, ősi templom feltevésén épült fel egy minden részletében új, a közvetlenül előtte, helyén állottra csak bizonyos formáiban emlékeztető templom, amelyet minden finomságával, szabatos részleteivel, pompás tömegeivel új gyanánt kell tekinteni és élvezni.
Éppen a kővel kapcsolatosan a tradíció kívánatos, kellemes, szeretni való. Tehát a várbeli templom minden szépsége mellett is bizonyára sajnálkoznunk kell néha a réginek e teljes eltüntetésén. A restaurálókat a kor szelleménél sokkal inkább menti az, hogy a hetvenes évekbeli Mátyás templom kívül is, belül is igen rossz állapotban volt, hogy egy-egy kő megtartása nehezebbnek látszott, mint kicserélése és bizonyára még a konzerváláshoz sokkal inkább ragaszkodó művész is lépten-nyomon az archaizálásra szorult volna.
A Mátyás templom restaurálásának elvi alapja kétségen kívül támadható. Maga a kivitel, az eredmény nemes és szép. Az aránylag nem nagy terjedelmű építkezés húsz évig tartott: ennyi ideig húzta el egy minden kövén féltő szeretettel dolgozó művész gondossága. Ez nem rajztábla-architektúra, ez igazi téralakítás, a tömegeknek szinte ritmikus változatával. Amint a Béla királyról nevezett zömök, nehézkes, északi toronytól a karcsú, felszökkenő csipkékben végződő Mátyás-toronyig szinte az egész középkori stílusfejlődést jelzi, a még románhoz tapadó emlékektől a legkifejlettebb gótikáig: ez valóban programszerű, ebben van valami a tudós értekezésből, de hasonló művet nagyon kevesen tudnak írni. Még kevesebben dicsekedhetnek a főformák és részletek egyensúlyozásának hasonló művészetével, legkevesebben pedig a régi mesterekre emlékeztető ama szigorú és alapos munkával, amely két évtizeden át formálja, érleli egyetlen művét. Amikor azt mondjuk, hogy ez már nem a mai értelemben vett épülettervezés, nem puszta feltevés vagy következtetés ez. Már idézett feljegyzéseiben Schulek maga mondja meg, mit jelent köveket rakni egymás fölé régi módon annak, aki a kézenfekvő és szokásos hamisításoktól nemcsak irtózik; reájuk egyáltalában gondolni se tud:
"...a célt, egy hat század előtt dívott stílusban való helyreállítást az illető munkások alig tudták sejteni. A vezető figyelmének minden legkisebb részletre ki kellett terjeszkednie: - a munkásokat tartania, oktatnia, nevelnie kellett, hogy nagy hibákat el ne kövessenek. Közel elérhető előképeink nincsenek. A modern felfogás mindenütt belejátszik és veszélyezteti az eszményi célt: a régiek szellemében való hű helyreállítást. És e tekintetben a tervezőnek és vezetőnek sokszor önmagát is meg kell tagadnia. Meg kell tagadnia, amennyire lehet, hogy a XIX. század szülöttje; műszaki és esztétikai látókörét a régmúlt századok eszmekörével kell azonosítani.“
A modern felfogás veszélyezteti az eszményi célt - ez igaz. A vakolattal hamisító, az oktalanul cifrálkodó, az értelmetlen formában dőzsölő modern felfogás. Schuleknek ez a munkásokat vezető, részletkérdéseket irányító tevékenysége ellenben a jó, a tisztázott célok után törő modern felfogásnak tökéletesen megfelel. Méginkább az a mód, ahogyan a templom kifestését, belső dekorálását irányította, együtt dolgozván Székely Bertalannal, színeket próbálgatva, üvegablakok kartonjain rajzolva, régi formák szerint, de teljesen egy modern interiőr-tervező szellemében.
Schulek minden tiltakozása, az egész modern művészettel szemben tanúsított közönye ellenére, meglelhetők itt a kapcsok, amelyek az új, helyesebben újraéledt művészi elvekhez fűzik, az anyag, a konstrukció megbeszéléséhez, a mesteremberi szigorúsághoz, amelyet a legmodernebbek becsülnek leginkább minden kor művészeiben. Ha azután alaposan és sokszor megnézi az ember Schulek legismertebb, méltán legnépszerűbb alkotását, a Halászbástyát, a budavári templomot környező tér e pompás dekorációját és a hozzá vezető monumentális lépcsőt, már nem is látszik annyira képtelennek az a pittoreszk gondolat, hogy egy hajszálon múlik csak e művész - külső modernsége is. A Halászbástya tisztán téralakító célokat szolgáló galériái és saroktornyai részleteikben román stílusúak. Ezek a részletek, a takarékosan kimért ornamentika, a vaskos oszlopfejek azonban nem döntik el a stílust. A feladat a korai középkorban, mondhatni, ismeretlen volt, a bástya akkor erődítési célokat szolgált, ma legfeljebb támasztófal rendeltetése van és Schulek nagyon helyesen elejét vette annak is, hogy a Halászbástya álerődítmény gyanánt hasson, éppen az aránylag könnyű galériák, a nagy nyílásokkal áttört tornyok segítségével. A lépcsőzet maga, ez a monumentális, szabad, kényelmes feljáró rendeltetésére, céljaira nézve teljesen modern. Néhány ornamens helyettesítésével egy-egy részlete tökéletesen új ízt kapnak, modern volna, középkorból táplálkozó modern, amint nem egy modern építészt ihlettek meg egyiptomi, asszír vagy indus emlékek.
A templomot környező bástyafalak rendezésére Schulek már a restaurálás legelső tervének elkészítésekor is gondolt. Egy nagyobbszabású, a Duna felől közvetlenül felvezető lépcső már akkor is szerepelt, bizonyára inkább jámbor óhajtás gyanánt. A restaurálás hosszú ideje alatt is folyton foglalkoztatta ez az idea. Végre is tollat fogott és amikor maga a templom már be volt fejezve, 1894-ben mintegy agitáló füzetet írt - persze tisztán a szakemberek számára - a budavári főegyház környékének rendezéséről és Szent István király emlékének kérdéséről. Építőművészeti alapelveinek kifejtését ebben hiába keressük. A mester, aki műveiben oly szigorúan építészi, annyira ment külső, főképp allegorizáló befolyásoktól, itt inkább a nagy király emlékét méltatja és megörökítésének szükségét igyekszik bebizonyítani. Szent István kora, emléke megörökítőjének mondja az egész tervet, amelynek praktikus, művészi célja az, hogy általa az önmagában kisterjedelmű Mátyás-templom kiemelkedjék, nagyobb terület kapcsolódjék perspektívájába. Az emlékmű alkotórészei: az Albrecht útra levezető monumentális, szabad lépcső, a bástyafalakat szegélyező folyosó a saroktornyokkal és végül Szent István emléke. Ezt az emléket kupolába helyezett pompás szobor gyanánt gondolta el. Alaposan megvitatta, hol álljon, hogyan legyen elhelyezve, milyen ne legyen. Különösen a lovas szobor ötlete ellen tiltakozott. Természetes tehát, hogy lovas szobor lett, kupola nélkül, jelvényekkel telerakva, menten attól a középkori egyszerűségtől, amelyben Schulek a Halászbástyát övező építményt igyekezett megtartani.
Ez az építmény elkészült, mégpedig dúsabban, terjedelmesebben, mint ahogyan Schulek ez első iratában tervezte. Ha valami kifogást lehet ellene tenni, talán éppen gazdagsága, változatossága az, amely néhol a nyugodt szemlélődés rovására megy. Az egész építmény azonban, amely annyi örömben részesített bennünket, a gyönyörűség igazi forrása ma és az lesz utódainknak, akik megsötétedve, bemohosodva kapják majd köveit. A mester itt szabadult az archeológiai bilincsektől és fantáziája szárnyalása szerint, a hely változataitól elragadtatva rakhatta köveiből - csupa nehéz, fehér kő - a szeszélyes zugokat, a hatalmas íveket, széles erkélyeket, kerek kúpsüvegeket. A hely szépsége szinte páratlan. Magasan a Duna felett, változatos panorámák minden oldalon, elöl egy hatalmas, innen a magasból egészen világvárosi emberboly képe. Ezt az egyedülálló kilátóhelyet koronázza a Halászbástya galériája. Alul az Albrecht útról szinte emeletekre lehetne osztani és meghatározni, hogyan lesz felfelé haladva, egyre könnyebb. A hegy, amelynek oldalából kiemelkedik, gótikus templomot hordoz, könnyű, csipkézett toronyban végződő építményt. A bástya tömegei is egyre áttörtebbek felfelé a nagy, régi faltömegeket oszlopsorok váltják fel és ormukon már ott a csipke is, amely megfinomodva, egy szabadabb, légiesebb kő-stílus, a gótika mestereitől átvéve a toronytető bordáit díszíti.
A könnyű gót templom nehézkes, román tartója ez a bástya. A viszony közöttük természetes. Az izmos apa fogja, oltalmazza graciózus leányát. A galéria fordulói, zugai csupa kedvesség. A templom háta mögött, a bástya egyik saroktornya és a régi pénzügyminisztérium, ez egyszerű, kopott és mégis annyira helyén való épület között valóságos kis intim udvar van, egy hangulatos - mást nem lehet rá mondani -, pittoreszk, változatos, finom hely. Őszi napsütésnél elragadóan csengenek össze színei. A közepén egy kis zöld gyep, a templom kőfalai feketék, teteje tarka cserép, a bástyaépítmény szinte egészen fehér, azután csatlakozik hozzá a régi bástyafal, kicsorbulva, rongyosan, girbe-gurbán, csak pillérein és fordulóinál megerősítve szép új fehér kövekkel: a nem szépségek nélkül való Budapest egyik legszebb helye ez.
*
Amit azóta és részben még azelőtt csinált Schulek, kevés szóval elmondható. Nem volt termékeny ember, munkája természeténél, módjánál, elveinél fogva nem onthatta a terveket. Megkezdte, de aztán abbahagyta a vajdahunyadi vár restaurálását, foglalkozott a visegrádi toronnyal, a pozsonyi ferencrendiek tornyával. Tervezte a pécsi Zsolnay-szobor talapzatát, a jánoshegyi Erzsébet-tornyot. a kilencvenes években restaurálta a lőcsei városházát. Ez - a Steindllel együtt épített budapesti városházán kívül - talán az egyetlen olyan műve Schuleknek, amelyet a hivatalos felosztás reneszánsz-stílűnek mond. Ez a reneszánsz azonban egyrészt német, másrészt nagyon kevéssé kifejezett, legfeljebb a torony felületének dekorációjában. Ez a zömök, várszerű torony, a földszinti árkádok és az emeleti folyosó, a bejárat vaskos pilléreken nyugvó boltozata egészen középkori jellegű és ezt a karaktert emelte ki Schulek is restauráló munkájában. Pittoreszk kísérlet gyanánt azonban egy második emelet is került az épület fölé, a szép, régi duplatető megbontásával, sablonos és e helyen kevéssé indokolt ormokkal: ez a toldás kétségen kívül kevésbé sikerült része a munkálatnak.
Egy kis református templom van Szegeden, korai alkotásai közül való, egyszerűségében nobilis, változatos. A dómépítő itt megmutatta, hogyan kell változott viszonyokhoz képest változtatni a formákat, az elrendezést - mert a református hívek számára a templom egészen más, mint a misztikus, ünnepélyes katedrális. Egy méreteire nézve is jelentéktelen templomot épített itt, amelyet azonban maga is méltán tart sikerültnek. Az újabb időben kevesebb szerencséje volt Szegeddel. Elkészítette számára a fogadalmi templom tervét, a képen impozánsnak ígérkező kora-középkori műhöz azonban, financiális differenciák miatt, még nem foghattak hozzá.
A Halászbástya befejezése után, 1903-ban tanára lett a műegyetemen a középkori építéstannak. Az újabb építészgeneráció már közvetlen mesterét tiszteli az érdekes fejű, fiatalos, hetven év görnyedtségéből mit se mutató férfiúban. A nemcsak visszavonult, hanem egyenesen elzárkózott művészről azóta lehet a nagy emberekre mindig jellemző, személyes, anekdotikus adatokat is hallani. Sok furcsa és szeszélyes, a misztikus középkori építőmesterre végtelenül jellemző adat. Egyszer matematikai értekezéseket is ír az íróasztala számára, másszor az eszperantó nyelvet tanulja meg viharos buzgalommal, miután egész sorát gyártja az energikusan faragott magyar szakkifejezéseknek. Általában: gyerekéveit az elnémetesedett Magyarországon, ifjúságát Bécsben és Németországban töltött férfiú - akiknek hajlandósága egyébként sokkal inkább a francia, mint a német emlékek felé fordul - határozott és energikus magyar, annyira, hogy magyarsága kedvéért figyel még a politikára is, amelynek oly kevés közössége van az ő tiszta művészi világával. Ötven esztendeig középkoron kívül alig akart egyébről tudni - ma a barokk architektúra iránt érdeklődik. Ezek apró és nem jelentékeny személyi adatok, amelyek azonban a művész képéhez hozzátartoznak.
A tömegek nem sokat tudnak róla és később még kevesebb objektummal kapcsolatosan fogják emlegetni a művészt, aki tömérdek munkát végzett névtelenül, tömérdeket a nyilvánosság kizárásával. Lehetne legalább a kutatók és az érdeklődő céhbeliek számára jelentékeny művészeti írónk, forrásunk. A régi vajdahunyadi várról - egyebek között - teljes felvétele és negyven íves munkája hever kinyomatlanul harminc év óta, az egész emlék monográfiája "úgy, amint a kövekből ki lehet olvasni.“ Hasonló publikációkra azonban csak a németeknek, meg a Viollet-le-Duc nemzetének van pénzük.
Hatása a kövek ez irigylésre méltó mesterének nem akkora, helyesebben nem olyan nagy, amilyen megilletné. Sokan szegődtek hívei közé azok sorából, akiket jobban szeretnénk ott nem látni. Akik csupán a történelmi stílusokhoz ragaszkodó építészt látják benne, akik tehát szó szerint követendő példa gyanánt óhajtanák odaállítani: nem értik meg őt, még kevésbé magát az architektúrát. Mert történelmi szellemben dolgoztak Budapest utcáinak elrombolói, az elmúlt néhány évtized amaz emberei, akik a legkevésbé érdemesek az építész névre. Mások, mint Schulek vagy Pollák, a nemzeti múzeum építésze, történelmi szellemük ellenére annak szerencsés megelevenítésével alkottak jót anélkül, hogy egyedül üdvözítő voltát bebizonyították volna. Schulek működéséből, munkájából a modern, a célokhoz, a rendeltetéshez, az anyaghoz alkalmazkodó architektúra alapelvei teljes tisztaságukban levonhatók. Ha az ő külön egyéniségével nem megindítója, nem kovácsa egy modernizáló folyamatnak, nem is kerékkötője. Nincs tanítványai között egy sem, aki azzal a téveszmével jönne el oldala mellől, hogy bérpalotáit most már a középkori formakincsek felhasználásával kell terveznie. Nem a régi időkbe visszahelyezkedő, bennük, velük élő mesterek, hanem az álmodernek és félmodernek, a tetszetős, de nem merész, nem is szigorú formák eklektikusai, a termékeny üzletemberek az új kor és új anyagok kifejezésmódja kialakulásának igazi akadályai. Az idő nem Schulek művészetén gázolt keresztül, csupán anyagán, a kövön. Nincs és nem kell többé és nem kellenek már a belőle rakott dómok, a nagyszerű építmények, amelyek - egy hatalmi cél jól megválasztott eszközei gyanánt - mintha csak azért születtek volna, hogy a földöntúlit, a megfoghatatlant, a tér fenséges komprimálását, formákba szorítását, a titokzatosat, az emberi kéz, mesterség varázserejét mutassák a káprázó szemű hívőknek.