Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám
Olvasókönyvi közhellyé vált az aratás, mint a magyar paraszt legnagyobb munkabeli erőfeszítése, mikor néhány napra a munkában központosul az egész élet, a munka láza feszíti meg az egész idegrendszert, minden izom kiadja teljesen, ami erő csak van benne, s a mező, a levegő is fülledtté izzik a munka gőzétől. Szent eksztázis tölt el minden élőt és élettelent, mint egy munka-ünnep ujjongó, lihegő orgiáján s a primitív népdal a munka zsolozsmájává válik. Móricz Zsigmond is írt le egy ilyen aratási jelentet a Sárarany néhány lapján.
Az aratásnak ez a diadalmas és ünnepi áhítattal teljes képe, akarva, nem akarva szimbólumává válik lelkemben a Móricz Zsigmond dolgozása módjának. mintha egy nagy búzatábla volna előtte és azt kellene learatnia: úgy gyürkőzik neki témájának, azzal az elszánással, hogy ki kell facsarnia magából, ami erő csak van benne, és mintha valami belső láz hajtaná mind előbbre, gabonatábláról gabonatáblára, jelenetről-jelenetre, mind beljebb, az emberi lelkeknek külső kérgén át a gyökerükig. S mikor készen van a mű, úgy hat, mint egyetlen hatalmas nekifeszülés eredménye, amelybe bele van fojtva mind az az izgalom, az a lázas, mohó energia, amely az íróban dolgozott munkája közben. Ez az író nem veszi könnyedén a dolgát, általában nem vesz könnyedén semmit a világon, nem tud közömbös maradni, nyugodtan, izgalom nélkül jeleneteket fűzni, alakokat összekeverni, mesét szőni - kavarogva forr benne a sok szemlélet, kép, gondolat, hangulat, ami egy mű nyersanyagát teszi, s ez az erjedő massza minden pillanatban azon van, hogy szétveti a hordót, amelybe bele akarják szorítani. Móricz minden regénye heves belső konvulziókból alakult ki, s alig bírom elképzelni, hogy valamennyi, de különösen a legerősebb feszültségű Sárarany ne jelentene számára egy nagy belső, lelki rázkódtatást. Bizonyos mértékig az olvasóra nézve is elvesztik az olvasmány hatását s élményekké válnak, intenzívebben átélt lényünket jobban felrázó élménnyé, mint életünk akárhány eseménye. Az íróra magára nézve elképzelhetetlen, hogy ne valóságos, pozitív események legyenek, életének legalább oly fontos mozzanatai, mint akár egy szerelem, egy gyermek születése vagy halála, vagy akármi más legfontosabb dolog. A regények minden részlete tele van élet-izgalommal, amely ott vibrál a sorok között, fölöttük, alattuk s ez az izgalom átszuggerálódik az olvasóra, szorosan, csaknem egységbe kapcsolja össze a könyvvel és az íróval, s teljesen eltűnik a dolognak irodalmi olvasmány természete: az az érzés kél, hogy itt valósággal történik valami, amiben cselekvő részesek vagyunk, mi is, az író is. Egy darab forró, vonagló életbe kerültünk bele s nem bírunk közömbös, szórakozást kereső szemlélők, páholy-publikum maradni, átugrunk azon a keskeny korláton, melyet a könyv betű és papiros mivolta szab meg s beállunk a porondra, az események közé. Szép-e a történet, rokonszenvesek-e a szereplők, láthatók-e a lélektani motívumok - és minden más megszokott kritikai kérdés és kategória érvényét és értelmét veszti, az író nem behálózni, megvesztegetni akar az írói tehetség százféle mesterfogásával, hanem birokra kél velünk, lenyűgözi gondolatunkat és visz magával a maga világába.
Van Móricz Zsigmondnak egy nagyon jellemző mozdulata, melyet bizonyára jól ismer mindenki, aki őt ismeri. A fejét kissé előre szegi, a szemét valami komor, dacos sötétség árnyékolja be, s a homloka a szeme közt ráncokba húzódik össze. Olyankor látni ezt rajta, mikor valami szöget üt a fejébe, gondolkodóba ejti, amikor kívülről, beszélgetés vagy valami esemény révén valami izgató anyag kerül a gondolkodásába. Mondom, jellemző rája ez az arckifejezés: elárulja, hogy az izgató gondolat legelőször is elkomorítja nyugodt állapotában nyílt és derült lényét. Ez a sötét, komor alaptónus jellemzi a munkáját is. Nem derült író, aki a maga belső harmóniájának derült képeit vetíti ki magából, hanem a maga lelkével és az élet jelenségeivel is harcba szálló, dacos bajvívó, nyers, darabos, kíméletlen, néha durva is, haragos indulat forr a lelke alján. Paraszt fajta, akinek ősei bús haraggal törték a hálátlan földet, aki most a maga képzeletének rögeit tördeli az apáitól beidegződött indulattal. Minden erőfeszítése egy-egy nekibúsulás - ez a legspecifikusabban magyar vonás benne; a nekibúsulás fogalma a magyar lélekben, a magyar életben termett, más nyelvben nincs is szó rá.
Mikor Túri Dani a búzaaratás közben fürjfészekre akad, izgalmas munkája közben is megsajnálja a boldogtalan kis családot, gondosan körülkaszálja a szent helyet, hogy valami kárt ne tegyen bennük. Ehhez a rendkívül finom érzéssel meglátott mozdulathoz hasonlít, mikor Móricz Zsigmond története folyamán valami szelídebb, kedvesebb alakhoz vagy jelenethez ér. Körülkaszálja a szent helyet, ahol ilyenek is vannak, azután megy tovább a maga zordabb útjaira. Az ilyen enyhe helyek azonban ritkák; a regény folyton növekvő izgalommal megy jelenetről jelenetre, a levegő mindjobban megfűlik és mind jobban megtelik villamossággal. A Sáraranyban ez a feszültség egy rettentő robbanással, szinte már az irodalmi lehetőség korlátait is szétvetve, sül ki. A galamb papné-ban az utolsó pillanatban egy biztosító szelep nyílik ki. Az Isten háta mögött-ben önmagukban torpadnak össze a történet folyamán összesűrűdött gőzök.
Mindegyikben azonban már a kiinduló pontban be vannak fűtve a szereplők s a fűtőanyagoknak nagy halmaza gyűlik össze körülük, amely rendre beledobálódik lelkük izzó kohójába. Nagy indulatok dolgoznak a lelkekben, nagyon is szűk lehetőségek vasabroncsaival befogva s ezeknek az abroncsoknak feszegetésében morzsolódik el az életük. Túri Daniban egy óriási, országra szóló dolgokra hivatott egyéniség szorul a szűkös paraszti élet határai közé s rettenetes tettereje önemésztő vívódásokban őrlődik és hitvány szerelmekben ég ki. Az óriási temperamentum nem talál teret a maga számára, hát az asszonyokkal marcangoltatja szét és falatja föl magát. A galamb papné házaspárját a falusi élet eseménytelen, ólmos egyhangúsága hajszolja egymásra s a folytonos súrlódásban összegyűlt és kiéleződő ingerültségek, melyek sehol másutt nem találnak enyhítő kifolyást, keserű marakodásban emésztik fel a szerelmet, mely összehozta őket. Az Isten háta mögött tanítónéjában a heves, mohó életvágy áporodik férfivadító érzékiséggé a kisvárosi szegénység testi és szellemi sivárságában. A környezet mindenütt úgy nehezedik az emberekre, mint az ólmos levegő, lefojtja, összenyomorítja, békóba veri őket és éppen azt fordítja visszájára bennük, amit a természet nagy dolgokra hivatott erényül oltott beléjük. Mindegyikre mint valami fátum nehezedik az a levegő, amelyet magukba szívnak - ők maguk nem is tudják, pedig az sodorja őket a tragédia felé. Az ember csak forog, mint a bika a porondon, mind jobban nekivadulva támad a korlátoknak, míg aztán összetöri magát. A vége: rettentő, katasztrofális falnak-menés vagy sivár magábaroskadás.
Móricz Zsigmond nem nézi az amoralitás ironikus belenyugvásával az embernek ezt a vívódását az élet lehetőségeivel. Morális lélek s ezért haragos, indulattól remegő felháborodással szemléli a harcot. A közönséges ember beleszületett az élet viszonyaiba, öntudatlanul vagy legjobb esetben fél-öntudattal él bennük, észre sem veszi őket. Móricz Zsigmond úgy áll velük szemben, tompulatlan látással, megszokottságoktól el nem fogult, friss ítélettel, mintha most került volna közéjük először, nem tud beléjük nyugodni, fellázad ellenük. Csupa jobb sorsra hivatott embert lát maga körül és haragban borul el a szeme, hogy mért nem érhetik el ezt a jobb sorsot. Innen az a haragos indulat, mely néha - főleg a Sárarany néhány helyére gondolok - olyan jeleneteket rajzoltat vele, amelyek úgy hatnak, mint egy dühös káromkodás. Brutálisak, durvák, de nagy és nemes harag enyhül meg bennük.
***
Három regényben három különböző körét rajzolja a magyar életnek Móricz Zsigmond: a Sáraranyban a parasztvilágot, A galamb papné-ban a falusi lateiner-osztályt és Az Isten háta mögött-ben a kisvárosi hivatalnok-nyárspolgárságot. Mind a három osztály rajzolásával megpróbálkozott csaknem minden magyar regényíró Jókai óta. Bizonyos hagyomány is fűződött rajzolásukhoz s két-három nemzedék tudatában az életnek ezek a körei alakultak a specifikus magyar zsáner megtestesítőivé. A régebbi nemzedéknél az érthető is volt: apáink és nagyapáink magyar nemzete csakugyan falus és falusias kisvárosban lakó nemzet volt, amely joggal tekinthette idegen ízűnek az akkor még csaknem teljesen német városi polgárságot. Részben a rousseau-i reminiszcenciákon táplálkozó múlt század közepi liberalizmus világfelfogásából kifolyólag, részben pedig amiatt a nemzeti nimbusz miatt, mely körülvette, ennek a falusi miliőnek a rajza idealizáltan stilizált lett. Azok az írók, akik a faluból kerültek a városba s csak átvedlettek, nem hasonultak át teljesen városi emberekké, az elmúlt dolgokra való visszaemlékezés szépítő üvegén át néztek a rég elhagyott falura, amelyben gyermekkorukat töltötték s amelybe mindig vissza-visszavágyódtak. Ezért a falut és a falusi életet emlékezetük olyasformán idealizálta, mint ahogy gyermekkorunknak szenvedéseire is úgy tekintünk vissza, mintha csupa édesség lett volna mind. Ezenkívül ennek a kornak az írói csaknem mind a falusi birtokos nemesség vagy az ezzel egyforma életet élő falusi intelligencia ivadékai voltak, akik gyermekkorukban a falusi életnek inkább csak a kellemességeit élvezték, akik a parasztélettel nem életközösségből, hanem úgyszólván csak látásból, csak bizonyos alkalmi nyilvánulásaiban, nem pedig egész bensőségében ismerkedtek meg. Mindezekből a lélektani és társadalmi hatásokból alakult ki a régebbi magyar irodalom hagyományos paraszt-képe, amely - egy nemrég még közkeletű és közérvényű fordulattal szólva - ünnepi ruhájában ábrázolta a parasztot, azokban a tulajdonságaiban, melyeket a nem közéje valókkal, nála különbekkel szemben kifelé fordít. A falusi élet egyszerűbb, tehát tisztább és nemesebb, mint a városi; a falusi ember is egyszerűbb, tisztább és nemesebb, mint a városi. Ez a gondolat volt a régebbi magyar paraszt-képnek alapszíne s ezt szentesítette a közönség is, mert megfelelt saját emlékeinek, tehát valószerűnek találta. A mai nemzedék már másképp látja; megérzi, hogy ennek a paraszt-képnek bizonyos egzotikuma van, kívülről nézve és külső rétegeiben van ábrázolva. Közben az élet mind komplikáltabbá vált sodrában maga a paraszt s élete is átalakult; a mai magyar paraszt minden konzervativizmusa mellett is igen lényeges dolgokban más életet él, mint az ötven év előtti.
Ez az átalakult paraszt-kép a maga teljességében először Móricz Zsigmondnál jelentkezik. Ő abból az osztályból való, amely még csak egy, legfeljebb két generáció óta rajzott ki a parasztságból, még erős gyökerekkel van hozzánőve. A falu és a falusi kisváros neveltje, még rajta a falusi por: de lelkileg már elszakadt a falutól, életét nem látja a minden lehetséges életek legboldogabbikának és legszebbikének. Egy előretörő, az élettel kemény harcot vívó fajtának, paraszti sorból kiemelkedett mesterembereknek az ivadéka, aki már atavisztikusan is az idegeiben hordja és a maga tapasztalatán is megismerte a falusi szegényember életének minden keservességét, nélkülözéseit, folyton a szűkkörű lehetőségek korlátaiba ütköző küszködését, testet elgyötrő, lelket tompító verejtékezését. Ő tehát a lelkében más képét hozta a falunak, mint a birtokos urak, papok és más urak fiai, s ezek az emlékek fanyarabb ízű, kevésbé idillikus hangulatot vegyítenek gyermek s ifjúkori visszaemlékezéseibe. Szereti a falut, szenvedélyesen érdeklődik iránta, jobban, pontosabban, többoldalúan ismeri, mint legtöbb elődje az irodalomban, de nem vágyik vissza bele s úgy tudja nézni, minden idealizálás nélkül, amilyen a valóságban. Látja - mennyire látja! - a szépségeit, a nagyszerű, érdekes vonásait (olyan nagyméretű paraszt-alakot, mint Túri Dani, soha nem látott egyetlen magyar író sem), de látja bűneit, csúnyaságait és kicsinyességeit is, amelyek a verejtékkel trágyázott, szegénységgel, tudatlansággal, tehetetlenséggel vert falusi földből zsendültek ki.
Ez a lélektani magyarázata annak, amit úgy hányt a szemére egyik kitűnő kritikusa, hogy egyetlen írónk sem szerette a parasztot oly kevéssé, mint ő. A tévedés itt abban áll, hogy az elfogulatlanságot szeretetlenségnek minősíti, holott Móricz Zsigmondnak minden, a faluról megrajzolt képén megérzik a szeretet, de nem az elfogult, dédelgető szeretet, hanem a haragos, keserű felháborodás a parasztember sorsán, azon a jellemképen, melyet ez a sors kifejlesztett benne s amellyel éppen legjobb tulajdonságait fordította visszájára. Mennyi szépséget, hősi, nagyszerű vonást tud belerajzolni Túri Dani grandiózus alakjába, mennyi gyöngédséggel, megértéssel tudja rajtakapni természete egy-egy nemesebb megindulásán s mennyire meg tudja magyarázni bűneit is!
Hogy régebbi íróink mennyire kívülről nézték a parasztságot, legjobban az mutatja, hogy az egészet egyetlen egységnek látták és nem vették észre szociális tagoltságát, amely egy falu népét mint önmagában teljes társadalmi alakulatot mutatja meg. Móricz Zsigmondnál a falu népében megvannak kicsinyített arányokban a nagy társadalom összes osztályai: a néhány nagy gazdából alakuló, a maga különb-voltát erős gőggel érző és különállását életmódjában, szokásaiban, társadalmi és házassági kapcsolataiban gondosan megóvó arisztokrácia, az ehhez szívesen kapaszkodó középrend meg a parasztból lett és félig paraszti életet élő, de a maga különállására büszke iparosság és ezek alatt a proletariátus, a szegénységben: a zsellérek, munkások, cselédek elnyomott hada. Mindezek felett pedig mint külön réteg, a javarészben a parasztságból kivált, rangban, műveltségben fölötte álló, de tőle függő műveltek osztálya, a papok és tanítók. Ezek adják ki a falu népének képét, mert a többi úri nép, a kisebb földesurak, szolgabírák már csak lazább kapcsolatokkal függenek össze a falu tulajdonképpeni életével s tőle elkülönítve élik a maguk külön, zárt területen lefolyó életét. Ez a megfigyelés is képet ad arról, hogy mennyire bensőbben és pontosabban látja Móricz Zsigmond a falu életét: a maga egész valószerű voltában látja, mint önmagában zárt társadalmi alakulatot, amely más, vele teljesen egyező, tőle csak negyedórányi távolságokra eső faluktól jóformán teljesen elzárva, maga-magában él, mintha valami rejtelmes centripetális erő húzná össze a népét, hogy ki se tudjon mozdulni a maga telkei körén túl. A magyar faluknak erre az elkülönözöttségére Móricz Zsigmond mutatott rá egyik Nyugat-beli cikkében, az Ököri tó-ról szólóban, s erre jellemző az is, hogy a Sárarany-ban, amelyben megtalálhatni a falusi élet minden lényeges mozzanatát, egyetlen egy eset sincs arra, hogy valamelyik falusi embernek valami más falubelihez csak valami köze volna is. Mintha az az egy falu egymaga volna a világon.
És mennyire ismeri Móricz Zsigmond a maga faluját! Olyan paraszt-interiőröket még senki sem rajzolt irodalmunkban; a ház, a környéke, a szobái, berendezésük, használatuk módja; ahogy a paraszt öltözik és vetkőzik, alszik és ébred, étkezik és iszik; minden mozdulata, minden szokása, amelyet munkája, lakásának minéműsége, ruhájának szabása, étele és itala határoz meg - a mezei munka a maga egyszerű sokféleségével, mindenféle fogásaival, a hozzátartozó tudnivalókkal -, mindez és sok más megelevenedik a lelkében és megelevenedik az írásban, mert a legapróbb részletekig terjedő pontossággal és hűséggel van megfigyelve, s e közül az ezernyi részlet közül mindig rendelkezésére áll éppen az, amely a pillanatnyilag adott képhez szükséges. Ez a realisztikus megfigyelés és emlékezet adománya. Ezért teszik képei a szemmel látott dolgok hatását. Nekem a Sárarany olvasásakor sokszor volt az a benyomásom, hogy Móricz Zsigmond nemcsak elképzeli, hanem a szó szoros értelmében szemmel látja, nem víziószerűen, hanem testileg, a valóságos látás realitásával, alakjait, amint mozognak, dolgoznak, évődnek, civakodnak - szóval amint élnek. S ugyanilyen a dialógusa is: néha valóságos hallási benyomásokat kelt, mintha fonográffal volna felfogva. Ez a teljes realitás magyarázza meg nála a parasztbeszéd trágárságait is - aki élt falun, az tudja, hogy a parasztok beszédében, ha teljesen maguk közt vannak, csak úgy röpköd a trágár szó, amely a folytonos használattól már elvesztette eredeti aljas ízét és bizonyos gondolatok és indulatok sztereotíppé merevedett kifejezésévé vált. S a parasztéletnek leplezetlenebb, illendőségi formáktól kevésbé korlátozott mivolta magyarázza meg Móricz Zsigmond erotikus képeinek meztelenségét. Az a nagy szerep, melyet az erotika játszik munkáiban, bizonyára más, mélyebb, egész egyénisége energiájával kapcsolatos tényezőkből magyarázódik - a képeket azonban, melyeket a Sárarany s némely novella erotikus részleteiben rajzol, a parasztéletnek a stílusa határozza meg. Egész másképpen, rejtettebben nyilvánul az az erotika, amelynek egy különös és pszichológiailag is igen érdekes faja A galamb papné cselekményének alapja s amely Az Isten háta mögött tanítónéját emészti izzadt gerjedelmeiben.
Ugyanilyen realisztikus megfigyelés eredménye a kisvárosról rajzolt kép Az Isten háta mögött-ben. A különbség csak az, hogy míg a falu Móricz Zsigmondnak minden szépségével és minden bűnével együtt kedves, a kisvárost nem szereti, alig lát benne szépséget, sőt még enyhítő körülményei is alig vannak számára. Amúgy is hajlandósága van a sötéten látásra s az a mód, ahogy a kisvárost nézi, még sötétebbé teszi látását. Az Isten háta mögött-ben egész más a hangulat, mint a Sárarany-ban; a komor, sötét hangba bizonyos ingerült bosszúság, sőt megvetés is vegyül. A kisvárosi ember, aki a regényben felvonul, mind silány, kicsinyes alak, egyetlen vigasztaló vonás nélkül; még a regény központjában álló tanítónét is csak a belőle öntudatlanul kiáradó heves érzékiség emeli fölébe környezetének. A nagyvárosból odakerült albíró, aki némely helyen, úgy látszik, az író nézeteinek tolmácsa, szóval is kifejezi a lenézést, mely a kisvárost sújtja. Apró, kopott úriasságot színlelő, alapjában rongyos és ízlés nélkül épült házak, elhanyagolt, rosszul kövezett, tisztátalan utcák, poros akácfák, legyektől hemzsegő szennyes fehér terítékű söröző korcsma-szoba, olcsó bútorraktárakból összehordott szobák, mindezekben lélek, minden nemesebb rezdülés nélkül élő, kicsinyes, apró bűnökkel terhelt, pletykázó, félművelt, borissza emberek. Akiben közülük még él valami máshonnan hozott ösztöne valami jobb, szebb és színesebb életnek, az is felőrlődik ebben a lelketlenül, ritmus nélkül zakatoló malomban. Valóban, minden ez országban lehetséges helyek között a legutolsó az olyan kisváros, amilyet ez a regény rajzol: egyesíti magában a falusi élet minden kicsinyességét és egyhangúságát a városi élet mindenféle bűnével és szennyével anélkül, hogy akár a falu, akár a város kellemes oldalaiból bármi is megvolna benne. De bizonyára nemcsak ez az oka annak, hogy Az Isten háta mögött városa, Ilosva olyan sivár, örömtelen fészek. Móricz Zsigmond azok közül való - s ez ma már egész nemzedék -, akik a faluról a kisvároson át jöttek Budapestre s életük benne eltöltött idejében folyton kikívánkoztak belőle, hol vissza a faluba, hol előre a nagyvárosba - tehát rosszul érezték magukat benne, nem bírtak benne megmelegedni. Az átmeneti állomás sorsa éri a kisvárost: kellemetlenségei fokozottabban érződnek, örömei elrejtőznek. Talán személyes kellemetlen emlékek is szították Móricz Zsigmondban ezt az ellenszenv-érzést; azok az idők, melyeket kisvárosokban töltött, bizonyára életének keservesebb, örömtelenebb időszakai közé tartoznak. Hogy például iskolai éveire nem sok örömmel és szeretettel gondol vissza, azt nyilvánvalóan látni abból a képből, melyet az ilosvai iskoláról ad. A vidéki protestáns középiskolák élete tipikusan egyforma. A regény iskolai jeleneteiben én is, aki szintén ilyen iskolában tanultam, pontosan ráismerek a magam diákéletének emlékeire. Töltöttem én is zajos estéket olyan füsttől, kályhagőztől vastag levegőjű diákszobában, mint Móricz Zsigmond diákjai, én is úgy beszéltem tanáraimról, úgy készülődtem az érettségire s állottam én is vacogó fogakkal, csukladozó térddel, konok, sápadt félelemmel a vallató tanár előtt. Láttam s a magam bőrén tapasztaltam én is a rosszindulatnak, a gyermeklélekről fogalommal sem bíró korlátoltságnak, a lelkiismeretlenségnek kiáltó példáit. De énbennem, ha az iskolára visszaemlékezem, nem ébred Móricz Zsigmond haragja, nem lázad semmi indulat: inkább komikus színben látom a visszaemlékezésen keresztül mindezt és végeredményben megmozdul bennem az a szeretet és gyöngédség, amellyel gondolatom bevon mindent, ami szomorú és kínlódó gyermek- és fiatalkoromhoz tartozik. Nyilván temperamentum és világlátás dolga ez a különbség kettőnk között. Móricz Zsigmond minden dolgába beleviszi erős indulatát, bizonyára belevitte annak idején, gyermekül és ifjan, az iskolába is és haragosan harapdálta a pedagógia láncait, melyek alól én, aki az egész dolgot elég közömbösen vettem s csak annyi fontosságot engedtem neki életemben, amennyi muszáj volt, könnyebben kisiklottam.
***
Ebből a hézagos és igen fontos pontokat szándékosan mellőző vázlatból is bizonyára kiviláglik, milyen természetű az a regény, melyet Móricz Zsigmond a maga felfogásával, a maga motívumaiból csinál. A magyar regény, mely Eötvössel, Jósikával és Kemény Zsigmonddal előbb fejlődött ki, mint a novella, Jókai óta egészen elnovellásodott. Jókai volt az utolsó magyar regényíró, ha a regényt nem tekintjük egyszerűen hosszabbra részletezett, több alakot mozgósító, epizódokkal tarkított novellának, amilyen a Mikszáth regénye, hanem a sokrétűséget, a monumentális felé hajlást, a szélesebb kört befoglaló világképet s a nagyvonalú, epikai ábrázolási módot tekintjük a regény és novella közti elválasztó sajátságoknak. Herczeg Ferenc tett ebben a formában egy kísérletet A pogányok-kal, de az expozíciója szélesebb, regényszerű alépítményére csak novellává szűkülő szerkezetet tudott felépíteni. Gárdonyi kísérletei a történeti regény felélesztésére szintén beleszaladnak a novella stílusába. Az egy Ambrus Zoltán jutott egészen közel az igazi regénystílushoz, a pszichológiai elmélyítésben keresve a nagyobb vonalak hatását; ebben a tekintetben egyedül áll, talán éppen az uralkodó divattól való különválása miatt sem méltányolták eléggé a maga generációjában. Az ő regénye a Jókaiétól is egészen különválik s inkább a Kemény Zsigmond tradícióját fűzi tovább.
A tulajdonképpeni társadalmi regényre, amely a nemzet társadalmában valamely szélesebb területét fogja össze egy képpé, Jókai óta az első igazi példákat Móricz Zsigmond adta. Az ő regényeiben, de különösen a Sárarany-ban, valóban egy széles, lendülettel teljes nagy vonalakkal megrajzolt társadalmi képet kapunk, nagy szenvedelmeknek rajzával s egy nagyszabású egyéniségnek részletesen kidolgozott képével, aki körül a megfelelő távlatban helyezett mellékalakok nagy tömege forog.
A mai fiatal generációt talán az különbözteti el legjobban az előtte valótól, hogy amíg ez mindenben elaprózta magát, amaz visszatér a nagy stílushoz. Ezt látjuk Ady lírájában, amely, ha egészében nézem, a grandiózus voltával ragad meg, ez teszi Móricz Zsigmond regényét a mai irodalmi törekvések legjellemzőbb képviselőjévé.