Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Disputa

Disputa
Ignotus:

A magyar parlamenti háborúknál csak a magyar parlamenti békék furcsábbak. Semmi sem történt - s kitört a háború. Semmi sem változott - s meglett a béke. Szó sincs róla: sok és szép hazafiság kell ahhoz, hogy a legveszekedettebb összeveszés percében magyar a magyarra hirtelen rátaláljon. De ez a hazafiság voltaképp már előbb is megkezdődhetnék; ott, ahol a magyar - ha hazája csakugyan oly kivételesen más helyzetben van, mint minden egyéb hazák - egyáltalában nem is kerülne szembe egymással. De tudj' isten: mintha megfordítva volna. Mintha a magyar hazafiak nem is volnának annyira hazafiak. Mintha kisebb gondjuk s legkisebb személyes vagy pártbeli érdekük is nagyobb volna, mint a haza. Mintha abban a bizonyos minden más hazákétól különböző helyzetében a hazának - mintha, egyszóval: az osztrák elnyomásnak ölében akkora biztosságban tudnák hazájukat, hogy sorsa felől legvégsőbb esetre nyugodtan csinálnak (mert csinálhatnak) olyan politikát, mely mindennel inkább törődik, mint a hazával.

-

Ennek a szatmári békének is vannak Mikes Kelemenjei. Az egyik, kitűnő ember s kérlelhetetlen szélsőbali újságíró, ki közben elsőrendűen vérző szívvel szerkeszt egy hatvanhetes újságot, elkeseredve dörmögi a folyosón:

- Ha meggondolom: micsoda munka volt összehoznom Polónyit Justhtal! Az ország legokosabb emberét az ország legbecsületesebb emberével! S mennyire nem értünk vele semmit!

Vigasztalgatjuk:

- Eggyel több tanulság arra, hogy okosság, ha becsületességgel párosul, nem megy semmire!

-

A szocialistákat is vigasztalni kell. Valaki meg is próbálja:

- Azért ne csüggedjetek. Ha jól viselitek magatokat és kitartotok, s ezenfelül a szerencse is hű marad hozzátok: akkor talán sikerül elérnetek, hogy megkapjátok Andrássytól a pluralitást!

-

Szabolcska Mihály magyar költő és protestáns lelkész minap nyílt levélben jajgatott ügyész és policáj után, egynémely szabadgondolkodók ellen, kik az ő nézeteivel meg nem egyező nézeteket mertek hirdetni Temesvárt. Kár, hogy mindjárt gályára nem küldte őket, mint küldték hajdan a protestáns papokat, kik szintén nem tettek egyebet, mint hogy olyan hitet vallottak, amiben a főpapok nem osztoztak. Hiszen nyilván nem mind szentírás az sem, amit a szabadgondolkodók papolnak - s a radikalizmusnak éppúgy lehetnek betűrágói s inkvizitorai, mint az egyházaknak. Viszont igazán szent lehet az is, kinek maga felé hajlik a keze - vagyis az istenességnek az istentelenségen való felháborodása szent, becsületes és tiszteletre méltó lehet akkor is, ha kenyérnek féltése lappang öntudatlanul az alján. Nincs szentebb, mint kinek-kinek a kenyere, nincs szentebb háború, mint a kenyérért folyó. De tessék háborúskodni! Tessék kiállni! És, a meggyőződése szentségét a költő és lelkész úrnak: hát mire való a lantja meg a szája, ha policájjal meg ügyésszel akarja elvégeztetni, ami az ő dolga!? Amiért (ezt nem rossz értelemben mondom, mert itt is áll, hogy nincs erkölcsösebb, mint abból élni, aminek élnek) - amiért fizetik?! Tessék a szabadgondolkozók ellen dalolni vagy prédikálni, de micsoda pap az olyan, ki szablya és fustély után való jajgatásával voltaképp arról tesz vallomást, hogy nem bízik az ige belső igazságának erejében!

-

A Magyar Figyelő elégedetlenkedvén (amire minden joga megvan) Szabó Dezsőnek tanárpszichológiai polémáival, rossz néven veszi Szabótól, hogy a kenyérügyek szinte fixa ideái - s egyben arról is példálódzik, hogy vajon ily éhképzetes emberek kezében jó kézben van-e az ifjúság nevelése? Vagyis: gyengéden céloz arra, hogy jó volna a kenyerét elvenni ennek a rakoncátlan fiatalembernek... Íme, ha kellett volna még: az igazolása a Szabó Dezső éhképzeteinek. Íme az argumentálás, íme a polémia, minálunk. Hát nincs igaza Szabó Dezsőnek, hogy mindig kenyérdolgokat hántorgat? Hát nem jól lát Szabó Dezső, mikor azt látja, hogy nálunk a szolgakenyér erkölcsének magasáról prédikálnak idealizmust az olyanoknak, kik csak megkeresni akarják a kenyerüket, de nem megszolgálni? Nálunk a kenyérkérdés legelső rendű kultúrkérdés és szabadságkérdés. A mi koldusországunkban, hol az állam a legfőbb kenyéradó, minden biztosítékokkal körül kell venni e kenyeret azok tolakodása ellen, kik magukat az állammal egynek érzik.