Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Figyelő · / · A szerelem gyermeke
A szerelem gyermeke szomorú és gyámoltalan növénye a társadalomnak, mert a szerelem fontosabb, mint a gyermek - ez Bataille darabjának bánatos mondanivalója. A tételhez hozzájárulni vagy vitatkozni vele, unalmas lírizáláshoz vezetne csak. Bataille előkelő és öntudatos karrierjében a drámaírásnak ama fejlettebb színvonaláig jutott, hol a tételeket demonstráló alakok érdekesebbek, mint maga a tétel. Egészen bizonyos, hogy ez a műfaj, már csak műfajszerűség szempontjából is - fejlettebb; mert ugyebár jó tételek egészen szépen beleférnek egy aforizmába, legföljebb egy kis értekezést igényelhetnek, hogy tartalmuk teljesen kifejeződjék s minden odatartozó érv helyt kapjon - a drámának azonban több kell. A drámának nem mondani kell, hanem mutatni - alakokat adni, akik mozdulataikkal és hangjukkal, de talán méginkább hangsúlyukkal többet fejeznek ki, mint amit mondani lehet. A jó portréfestő kész munkájával első pillanatban elérte célját, mikor képére nézünk: ráismerünk a modellre s most meghatódunk-e vagy sem, attól függ, milyen vonatkozásban voltunk valaha ezzel a modellel. A szimbolizáló festő rejtett mondanivalókkal fáraszt s ezek a mondanivalók rendesen az ő kérlelhetetlen s elfogult líráját fejezik ki - de képzőművészet és dráma rokonságot tart abban, hogy exkludál minden lírát. Szóval: ki mondanivalóját a demonstráló alakok rovására túlságosan hangsúlyozza drámában: mint lírikus válik gyanússá s erőszakoskodása sokszor megbosszulja magát. Olyan embernek, ki a kifejezési lehetőségek minden változatán keresztülment, mint Bataille, ki verseken, novellákon keresztül fejlett a drámáig - nem is lehet meggyőződése - és nem érdektelen megállapítást vélünk tenni azzal a megfigyeléssel, hogy tételek felállítása, szóval az általánosítás feltétlenül primitívebb írót jellemez, mint a meggyőződés nélküli életfigyelés. Tessék megfigyelni a legprimitívebb embert, a parasztot s meghallgatni, hogyan társalog. Általánosságokat mond csak s képes általánosságokból egész hosszú társalgásokat kitölteni. Hogy van a fia, Esvány. Jól, hát - Jó ecet korán savanyodik. Bizony, megkövetem, a fiú csak mind felnő az ember nyakára. Hát bizony, megöregszünk. És így tovább. Fejlettebb lelki munka ott kezdődik, mikor az egyes eseteket külön kezdjük megfigyelni, s egyik ember sorsából nem vonunk következtetést másik ember sorsára, mert felismerjük a dolgok oszthatatlan különneműségét. Bizonyos hajlékonyság jellemzi a tökéletes írót, mellyel mindenhez simulni tud anélkül, hogy egy másik forma vagy más meggyőződés megmerevítené az új problémával szemben. S még ezen is gondolkozzatok: a következetességet sokan összetévesztik a makacssággal. Az igazi és magasabb következetesség úgy történik, hogy meggyőződésünket abban a percben megtagadjuk és megváltoztassuk és fenntartsuk, mihelyt egyetlen impresszió gondolkodóba ejt, hogy nem tévedtünk-e, vagy nem szuggesztió hatása alatt állottunk?
Egyetlen fix és biztos dolog van csak igazi drámaíró szemében: hogy élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak, hatnak ránk, szuggerálnak - hogy sokat szenvedünk és nem segít senki rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a lesújtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is magunknak: - hogy fixió volt a szerelem boldogító hatalmáról szóló vigasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma, de súlyos és kínos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak, melyek fejlődésünk útjába állnak. négy felvonáson át liheg és hörög a színpadon és szorongatja ijedt szívünket szomorú ismerősünk: a hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz kísértet, ugrál a deszkák fölött - ellenkező áramok riogatnak, hol itt, hol ott csap ki a mérges, zöld szikra -, a hisztéria beteges sárga lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról - a zenekarból a hisztéria zűrzavaros lármája tépi idegzetünk; váratlan csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a nyugtalanságtól és bizonytalanságtól: repedt fahangok, síró hegedűk, sivító fütyülők, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma nyűgöz le, mint a lidércnyomás - a sötétből, bútorok mögül lehetetlen formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szúrni, csípni és vágni, csak nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sírva kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy rossz álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt megnyugvás következik s néhány percnyi béke, csúnya és utálatos jajgatásaival, ordítozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fúlnak. Elfordított arccal megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a színpadon - undor és düh émelyeg gerincünkben. Rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett.