Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Figyelő
(Modern Könyvtár)
Először csak tárgyakat látunk, bútorokat, szobák belsejét, sötét utcákat, ezerféle apróságot, melyet talán észre se vennénk a magunk szemével. Aztán lassanként, észrevétlen a tárgyak interiőrökké, tájakká, emberekké, szegény, vergődő és az élettel verekedő emberekké válnak, az erős öntudattal a köznapi beszéd modorában tartott párbeszédek, elejtett szavak, monológok életté formálódnak s az egész nagy önuralommal objektívnek mutatott mű mélyén felzendül az a hatalmas líra, mely Nagy Lajost ezeknek a novelláknak a megírására késztette. És mikor letesszük a könyvet, ellenállhatatlan erővel elönt bennünket egy rendkívüli intenzitású érzése, mely ezeknek a munkának kezdete és oka az író lelkében, célja és eredménye az olvasóéban, egy érzés, melyet köznapi alakjában gyakran találunk, s mely most mint valami új, soha nem érzett lelki katasztrófa tör be gondolataink közé. A szánalom, az emberek és életük iránti szánalom ez, de oly eksztázisa, oly fehérizzásig hevített kínja, oly változatos modulációja, az önkínzásig menő elmélyítése ennek az érzésnek, amilyet csak az életet a legintenzívebben és a legdifferenciáltabban érző művész érezhet. Mikor a könyvet letettük, még sokáig nem tudunk szabadulni ettől az érzéstől.
Nagy Lajosból épp oly kitűnő lírikus lehetett volna, mint amily kitűnő novellaírónak ismerjük, s talán csak az írói fejlődés véletlene, hogy érzései kifejezésére ezt a talán a másiknál, az elvontnál nehezebb módját választotta. Nála legtisztábban érezhetjük, hogy a mű célja, hogy az író érzését az olvasóéba plántálja, azt az érzést, melyet csak az író érezhet, az olvasó soha. Ez az írói feladat (hogy az ő modorában tartott hasonlattal éljek): megéreztetni a fogfájást azzal, akinek sose fájt még a foga. Hogy ezt a pszichológiai lehetetlenséget lehetővé tegye, ez az írói intuíció dolga s az érzés útját, melyen elvont érzésből az író praktikái folytán konkrétumokká, ezekből ismét az olvasó lelkében érzéssé válik, ezt az analízist, mely spontán szintézisben folytatódik, magyarázattal követni nem lehet. Még ezeknél a műveknél sem, melyek pedig ennek a hipotézisnek legkitűnőbb példái.
A művész útjai közül a legnehezebbet, de a legbecsületesebbet választotta Nagy Lajos. Az élet teljes plasztikáját adja. Biztos művészete könnyedén teszi természetessé az önmagukban is leglehetetlenebb helyzeteket, jellemeket vagy gondolkozást. Hogy egy beteg, habozó, akcióra képtelen és épp arra az akcióra pszichikailag képtelen ember gyilkossá legyen ez önmagában véve abszurdum, mégis a "Nagycsütörtök“ pár lapja elég ahhoz, hogy az egészet természetesnek, magától értetődőnek találjuk. A füzetnek ez az utolsó darabja különben művészi szempontból a legtökéletesebb a négy novella között. Nekem mégis az "Egy délután a Grün irodában“ adta a legnagyobb szenzációt, ez a három egymással verekedő ember, a zaklatott kliens, a kenyérért küszködő ügyvéd, a nyomorult írnok, kik az egymássali nagy harcból mindhárman mint legyőzöttek kerülnek ki. A harcunkban nincs győztes, legyőzöttek, elbukottak vagyunk valamennyien: így énekel az objektív elbeszélések mélyén a líra.