Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Várady Irma: A tenger
Áll hosszan, elnyúlón, nincsenek mellei, melyeken mint márványbástyán elülne a vágy, megpihennének a lázas ajka küldte vágysóhajok. Nem a testén pihentek meg a vágyak, felszívódtak a levegőbe, megültek a hegyeken, a vízen és mindenhonnan izgatták őt. Ő maga felszabadult, de magára szabadított furcsa illatokat, színeket, hangokat. A tudatlanságával, szerénységével és a nagy vágyával középpontja lett az estének. A halált várta. Úgy várta tán, hogy egy gyilkos szél alakjában jön, mely a ruháját merev ráncokká, kőráncokká merevíti és a saját ruhája alkotta éles kőkoporsóba zárja. Várta, mint egy nagy hangot, egy gyilkos illatot, mint egy ismeretlent, aki a karjaiba venné és aki megölné. És a szülei leánya, aki megborzongott, ha egy kapcsos soklevelű könyvet látott, most íme nagy hegyek ölét bolygatta, nagy szellők kíméletlen, ismeretlen hatalmától nem félt és íme megfeledkezett az ő szerelméről is, amely miatt meg akar halni. Szent megfeledkezés, hidegség szállta meg és hidegleléses lázas vággyal ült az est és a halál menyasszonya. Sok-sok lázzal égett, ez volt az első nap, mely íme sok gondolatot hozott neki és nem volt senki, aki megfejtené, elrendezné őket és finom múltú fiatal életébe ügyes, óvatos szálakkal beszőné. Megijedt a sok aranyos, kuszáló, tekervényes száltól, lázas volt a feje és a torka, és mintha a torkából jöttek volna a gondolatai is és mint egy finom, fényes, rezgő, cukorból vont háló jöttek ki a száján. Néha rémes kétségbeesés fogta el, mint valakit, aki ép, egészséges, akin még lehet segíteni. Mozdulatokat tett, amelyekre nem is volt szükség, felfedezte a testét. Test lett egyszerre, furcsa játékszere az ő kistapasztalatú öntudatának. Majd meg mintha mindent megértett volna. Hogy a nő soha saját magának, mindig csak másoknak lehet a legfontosabb. Hogy minden eszme hamis, látszólagos tárháza a nő. Hogy ő, amint itt térdel, meg tudna téveszteni mindenkit, megtévesztené a főpapot is, aki papnőnek hívta, akit ő meglesett egyszer, amint a szent gyakorlatokról jött. Utána osont a szent kertbe és rátámadt: ha szent vagy, mért lázas utánad a levegő, ha szent vagy, mért tömörülnek köréd az emberek, mért nem válnak jótékony csoportokba szét, ha szent vagy, mért lázas a leheleted, ha szent vagy, mért kavartad fel a sétány kavicsait ahelyett, hogy bölcsen és szerényen lebegnél felettük? Ha ez őt most látná, szépség- és imahajhászó lelke hogy épülne rajt, míg ő most ébredő tudatossággal, jól megnevezhető vágyakkal térdel itt. Az öntudata szenvedett a szépség hatása alatt, melyet önmagának nyújtott. Küzdeni akart ellene, fel akart állni, de erősebb lett benne az élettelen, de tökéletes formájú testek imádata, ledőlt a fűben, úgy érezte, hogy feléje szállván, az égbolt, a hegyek, a felhők egymás után takargatnák, mintha színes fátylakba burkoltan feküdnék ott; és amint a teste mindegyre bőségesebb ruházatot nyerne, a lelke mindegyre üresbednék és valamint gyermekbetegségei lázában a mennyezet mintáit, úgy számlálta a csillagokat és a betegség nyugalmával feküdt; majd lázasabb lévén felkelt és mintha ezer bő lepel takarná, vonta magával az estét, mint egy nagy uszályt. A minden öltözetek királynője, pávája áll ott, beteg lelkének újabb és újabb sebét újabb és újabb ruhák vigasztalják, majd meg zajtalan és könnyedén, ahogy jöttek, leválnak róla és izzó teste és lelke örökre megenyhül a tengerben.