Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Ambrus Zoltán:
Vidor hangú tréfálkozók, akikből azonban keserűség szól, gyakran előadták már kritikaképpen a következő lírát:
- A drámabíráló bizottság! Mi az? Semmi! Mit csinál? Semmit. A tekintetes urak összejönnek, tanakodnak, fontoskodnak, tanácskozást és szavazást játszanak, előadásra ajánlanak darabokat, amelyeket az igazgató nem adat elő, aztán hazamennek. Mi ez? Kupaktanács.
Addig, addig zengték ezt, míg jóhiszemű, komoly kritikusok is elhitték, hogy a drámabíráló bizottság nem csinál semmit, csak javaslatokkal áll elő, amelyekre az igazgató egyet legyint és azt mondja magában: "Beszélhettek, jó vitézek, senki se hallgat rátok!“
Hát az tévedés, mintha a drámabíráló bizottság nem csinálna semmit. Nem semmi az, amit elvégez, csak nem venni hamar észre; mint amikor az előadásra figyelünk, nem is gondolunk rá, hogy mennyi apró-cseprő munka előzte ezt meg szükségképpen, milyen hosszantartó, talán kicsinyes, de sok türelmet kívánó munka, amelynek okvetetlenül le kellett folynia a színfalak mögött, ha nincs is szembeszökő látszatja.
De a harmincezrek elégedetlenségének és örökös fészkelődésének végre is sikerült elhitetnie a legjobbhiszeműekkel is - azokkal, akikről kétségtelen, hogy csak a drámairodalmunk irányában való őszinte érdeklődés szól belőlük -, hogy a drámabíráló bizottság mai működése, ha károsnak nem is mondható, de drámairodalmunk fejlődésének és nevezetesen a drámaírók nevelésének nézőpontjából: ki nem elégítő, kevés.
Így mostanában egyik, éppen komolyságáról és irodalomszeretetéről ismert írónk, aki távol áll a színházak körül lappangó sokféle érdekeltségtől, nyilván kevesellve azt, amit a drámabíráló bizottság működéséről tud, a következőkben ad tanácsot arra nézve, hogy a drámabíráló bizottság, ha meg akar maradni, hogyan tehetné hasznossá magát:
- A drámabírálat nem merülhet ki határozatok hozatalában vagy véleménynyilvánításban. A drámabírálat nem törvénykezés. Sajnálatos, ha a költői alkotásokkal a hivatalos jogszolgáltatás módjára bánnak el. A drámabírálás munkája akkor válnék becsessé, ha a drámabírálók tanácsadóivá, segítőtársaivá lennének a drámaíróknak. Mert csak kivételképpen írnak kifogástalan tökéletességű darabokat. Gyakori jelenség, hogy a kiváló drámaíró is érzi a munkája fogyatkozását, de a hibát megtalálni nem tudja. annyira benne él még a munkájában, hogy ezt a távol álló, idegen néző szemével megítélni hiába próbálja. És akárhányszor olyan könnyen kijavítható, elemi hibát hagy javítatlanul a munkájában, amelyet a bíráló nyomban észrevesz. Máskor észreveszi a hibát, de nem talál módot ennek a kijavítására. Méginkább gyakori, hogy a szerző munkájának az elejét jól írja meg, de aztán ereje kimerül, leleménye kiapad s újabb fordulatokkal a témát tovább fejleszteni és befejezni nem tudja. Vagy fordítva: rosszul kezdett, kínosan elnyújtott expozícióin át vánszorogva jut el sikerült fordulatokhoz és hatásos megoldáshoz. Ilyen esetekben a drámabírálatra az a feladat vár, hogy segítségére siessen az írónak. Mindenütt a világon, ahol a drámairodalom dicsőségre tett szert, virágzását csakis az ilyen drámabírálásnak köszönhette. A legjobb francia darabok, amelyek a világot bejárják, úgy készülnek el, hogy az igazgatók és a dramaturgok úgyszólván együtt dolgoznak a szerzőkkel. A magyar drámairodalom azért nem tudott eddig elsőrangúvá fejlődni, mert a színházaknak nem voltak olyan drámaértői, akik éltető módon segíthettek volna íróinkon, vagy ha voltak ilyenek, nem jutottak megfelelő hatáskörhöz. Szerzői tehetségeink vannak, de mit ér, ha vezető szellemű drámabírálók nem támogatják őket. A valódi drámabírálat nem éri be ítéletének a kimondásával s ennek megokolásával; nem is csak negatív irányban munkálkodik, hanem pozitív módon is megjelöli az utat, amelyen a fogyatkozásokat kijavítani lehetne. Ha majd valamikor lesznek ilyen dramaturgjaink, csak akkor látjuk majd igazán, mennyi költői erő él Magyarországon. Majd csak akkor keletkezhetik drámairodalmi iskola és hagyomány, mely nemzedékről nemzedékre adja a színpad művészetét.
Tisztelt kollégánk, akinek a teljes jóhiszeműségét és a legtisztább irodalomszeretetből fakadó jóakaratát nagyon megbecsüljük, ezekben a javaslataiban - amelyek a legnemesebb idealizmusról tanúskodnak, de arról is, hogy nem egészen tájékozott afelől, hogyan történik a drámabírálás nálunk és külföldön - egyrészt fölösleges dolgot követel, másrészt: lehetetlent.
Fölösleges dolgot követel, amikor azt sürgeti, hogy a drámabírálás mutasson rá azokra a könnyen kijavítható hibákra, amelyeket a szerző nem lát meg, mert még benne él a munkájában, a bíráló azonban nyomban észrevesz. Ezt nálunk is elvégzi a drámabírálat. Nyilvánvaló megtévedések, disszonáns hangok, ízléstelenségek, mindennemű lapszusok törlését proponálni szokta s nem mulasztja el rámutatni az egyszerű szellemi megbicsaklásokra. Megtörténik az is, hogy tehetségre valló és nagyjában előadható munkáknál nem szorítkozhatik annak megállapítására, mik a munka fogyatkozásai, hanem "pozitív módon is megjelöli az utat“, amelyiken a fogyatkozásokon segíteni lehetne. Ez a tanácsa persze többnyire arra irányul, mit kellene rövidíteni vagy mit bővebben kifejteni, jobban megvilágítani, és hogyan lehetne a munkán előnyére változtatni, ha ez könnyen és a koncepció minden nagyobb sérelme nélkül megtörténhetik. Néha, bizonyára már ritkábban, még lényegesebb változtatást is ajánl, ha ez nem vág nagyon az elevenbe. És ha a drámabírálásnak ezt a munkáját a nézőtérről nem venni észre, az csak természetes. Nem lehet megjelölni ugye, hogy hol történt előnyös változtatás a drámabírálás javaslatára?! Néha pedig megtörténhetik a helyes útnak pozitív módon való megjelölése, de ennek nincs foganatja; akár azért, mert a szerző ragaszkodik a maga első konceptusához, akár azért, mert hiába kapta meg a kellő útbaigazítást, nem tudott segíteni a bajon.
Külföldön se történik ennél több, a párizsi színházakban sem. Téved tisztelt kollégánk, ha a francia darabok világhódítását a párizsi igazgatók és dramaturgok köszörülési ügyességének, csiszoló művészetének tulajdonítja; ezt csak a francia drámaírók talentumosságának és kiváló színpadtechnikai érzékének lehet tulajdonítani. Párizsban az igazgatók és lektoraik nem is igen avatkoznak bele a csiszolás munkájába; ha előadhatónak találták a munkát, a detail-ok nem okoznak nekik aggodalmakat. Igaz, ott hosszabban készülődnek egy-egy darabnak a "kihozatal“-ra, több próbát tartanak az újdonságokból, mint nálunk - nem tartozik ide, hogy ez ott miért lehetséges és nálunk miért nem -, s a sok próbán ott úgyszólván napról-napra folyik a köszörülés munkája. De ott ezt a munkát rendesen maga a szerző végzi a színészek segítéségével: a szerző, aki bár többnyire született rendező, a próbákon már jobban látja a darabját, mint amikor csak papíron volt előtte, meg a színészek, akiket nagyon érdekelnek a detail-ok, mert hiszen ezek hatása vagy balsikere az ő sikerüket is növeli vagy csökkenti. De ami a fő dolog: a csiszolásnak ez a munkája ott is mondatok törlésére vagy megváltoztatására, passzusok rövidítésére vagy erősebb kiélezésére, főképpen pedig rendezésbeli dolgokra, a hangulatnak, a hatásnak színpadi eszközökkel való növelésére, szóval jobbára csak külsőségekre szorítkozik, lényegbe vágó dolgokra csak kivételesen.
Aminthogy a drámabírálás és a színpadra való előkészítés munkájától többet nem is igen lehet várni.
Amit tisztelt kollégánk még ezenfelül sürget a drámabírálástól, az már teljesíthetetlen kívánság. Hogy amikor a szerző munkájának az elejét jól írja meg, de aztán kimerült az ereje, a leleménye kiapadt s újabb fordulatokkal a témát továbbfejleszteni és jól befejezni nem tudta, akkor a drámabíráló siessen a maga leleményével az író segítségére és ennek a helyébe lépve, ő eszelje ki, minő fordulatokkal lehetne a drámát továbbfejleszteni és jól befejezni, ami azt jelenti, hogy az író helyett, ha csak vázlatosan is, de lényegében ő csinálja meg a dráma folytatását és befejezését, a maga képzelete szerint: ez lehetetlen kívánság. Hasonlóképpen az is, hogy a sikerült fordulatokban bővelkedő és jól megoldott, de rosszul kezdett drámát ő fejelje meg jó expozícióval.
Nem is érthető, hogyan követelheti meg tisztelt kollégánk a drámabírálótól, hogy jobb drámaíró legyen, mint a költő, akit bírál, s hogy azonnal rendelkezésre álljon a drámaírói képzeletével, mihelyt emezt cserben hagyja az ereje?! Ő, aki maga is bíráló (és bírálója például regényeknek, elbeszéléseknek is, amit még sohasem írt), nem lehet azon a naiv nézeten, hogy a bírálatra csak olyanok jogosultak, akik már a "Besser machen“-ben is jeleskedtek. A drámabíráló végre is a közönség legműveltebb, legjobb ízlésű, irodalmilag is képzett elemét képviseli a színházban s ettől a közönségtől nem kell egyébben különböznie, mint hogy a véleményét képes is, kész is legyen megokolni (s ha ír, hát irodalmi formában); a színházat szolgáló előzetes drámabírálás lényege pedig mindig a színdarabok jóízlésű, helyes megválasztása marad. Tőle, aki csak ezt a funkciót gyakorolja a színházban, nagyobb drámaírói képességet követelni, mint amekkora a - mondjuk - gyakorló drámaíróké: túlzott követelés.
De tegyük fel, hogy megvan ez a nagyobb drámaíró képessége (amint sok esetben meg is van, mert hiszen a drámabírálók között drámabírók is vannak, akik különb dolgokat produkáltak már az előadható, de megfejelésre vagy kifejlesztésre és befejezésre szoruló drámáknál). Tegyük fel, hogy a színház érdekében hajlandó ezt a nagyobb drámaírói képességét a kisebb tehetségűek rendelkezésére bocsátani s ahelyett, hogy maga írna darabokat, beéri azzal, hogy drámaírói képességét csak ott, vagy mindenekelőtt ott használja fel, ahol ezzel a gyöngébbek segítségére lehet (szóval elforgácsolja, ami nemigen állhat érdekében drámairodalmunk fejlődésének). De nagyobb képessége birtokában s bizonyos önmegtagadást kívánó készségével is, vállalhatja-e a felelősséget, a dolgozótársi szereplésével, egy olyan színdarabnak a sorsára nézve, amelyet, akármennyi része van benne az ő munkájának, másnak a nevével adnak elő, s amely, ha megbukik, ennek a másnak a szerencsétlenségére bukik meg?! A legkitűnőbb drámaírónak a műve is megbukhatik... meg is bukik egyik-másik (az egyetlen Feydeau híres arról, hogy noha már sok darabot produkált, "még veretlen“)... kiteheti-e magát annak, hogy a megnevezett szerző, aki csak félig szerző, de akinek a nyakár ő a bírálat címén jutott szerzőtársnak, a balsiker esetén azt mondhassa, hogy az őseredeti darab nagy sikert szerzett volna, de a közös munkának meg kellett buknia amiatt, amit a drámabíráló-drámaíró korrigált bele?! Viszont, önérzetes szerző belenyugodhatik-e abba, hogy amikor a darabja nagynehezen kiküzdi a sikert, joggal mondhassák el róla, hogy sikerét nem a maga erejének köszönheti, hanem annak a szerzőtársának, aki bírálat címén dolgozott bele a munkájába, s aki, minthogy csak a drámabírálói kötelességét teljesítette, nem osztozik vele sem az erkölcsi, sem az anyagi sikerben?!
És ez még csak a gyakorlati része a dolognak.
Az irodalom érdeke még kevésbé tűri meg ezt a természetellenes szövetkezést. A kollaboráció csak olyankor szokott sikerrel járni, ha a szerzőtársak gondolkozásban már szinte egyek s a munkában annyira összeszoktak, hogy képzeletüknek egymásra való hatása s ötleteiknek, gondolataiknak kicserélése nélkül már nem is tudnak dolgozni. Annyi mindenesetre kell két szerző szövetkezésének a jó eredményéhez, hogy a tárgy, a szerkezet, a motívumok, a fordulatok, a tónus egyformán tessenek mind a kettőjüknek. De ígérhet-e sikert az olyan kollaboráció, amelyben az egyik szerzőtársnak, a drámabíráló-drámaírónak a koncepció idegen marad, amelynek az egésze őt végig hidegen hagyja, s amelyhez a részesedése csak a nyilvánvaló nagy hibák kiküszöbölése céljából fűződik?! Hogy nem valóságos kollaborációról van szó? s hogy a drámabíráló-drámaíró semmit se írna bele a darabba, csak tanácsokat adna a szerzőnek, hogy milyen fordulatokkal fejlessze tovább a bonyodalmat, s hogyan juttassa befejezésre? De hát hihető-e, hogy az erre kárhoztatott szerző úgy tudja megírni, amit más eszelt ki, ami más ember képzeletében fogamzott meg, mintha a maga kedves ötleteit írná meg?!... sőt hogy azt, amit más tanácsolt neki, ami számára csak kakukkfiók és a maga kedves ötleteinek a megfojtója, jobban tudja megírni, mint amit maga képzelt el?!
De a fő dolog ez: egy darabnak a külsőségein lehet előnyére változtatni, a foltjaitól meg lehet szabadítani, a kinövéseit le lehet nyirbálni, szóval, amíg - legalább operációval - lehet segíteni a bajain, addig a szerző maga is kijavíthatja a munkáját, pár szónyi figyelmeztetésre is. De azok a dolgok, amelyeket tisztelt kollégánk emleget, ti. a rosszul kezdett expozíció, vagy: ha a szerző ereje a darab közepén kimerül, "leleménye kiapad s újabb fordulatokkal a témát továbbfejleszteni és jól befejezni nem tudja“: ezek nem operálható dolgok, hanem a darabbal "veleszületett alkathibák“. Ezeken pedig nem lehet segíteni. A tapasztalás legalább azt mutatja, hogy akik megkísérlették az ilyen darabok átalakítását, ezzel még rosszabb eredményhez jutottak, mint először. Még akkor se sikerült jó darabbár formálniok át azt, amit először egyik vagy másik lábára sántított, ha hősiesen elölről kezdték a dolgot; mert az emlékeiktől nem tudtak szabadulni s ezek ismét kátyúba vezették őket. És ha ebből a bajból nem tudja kivezetni a szerzőt maga a képzelete, a maga ihlete: vajon kivezetheti-e másnak az a tanácsadása, hogy milyen mozdulatokat tegyen a sakktáblán?! A tapasztalás erre is azt mondja, hogy: nem.
S ha más módja nem volna, csak ez, hogy a drámabíráló bizottság hasznára legyen a színháznak, úgy nemigen lehetne vitatkozni azon: szükség van-e rá vagy - deleatur.