Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Bán Ferenc: Jézus
Harmadik napja, hogy úton volt; közben lemosolyogta együgyűségéért magát, hogy mily gyötrődésekkel küzdött, amíg megkérdezte, merre találja Keresztelő Jánost. Az úton ráeszmélt ugyanis a hírhozó szavaira, hogy Keresztelő János a Jordán partján, Bethabora város alatt prédikál, márpedig nem kellett volna kérdezősködni, amikor a Jordán vize egyenesen a Holt-tengernek visz, Keresztelő János városa, Bethabora pedig a Holt-tenger közelében fekszik. Ekkor a Jordán oldalán járt már, bizonyosan tudta, hogy a mellette csörtető víz elvezeti egyenesen Keresztelő Jánosig; lehajolt, hogy szeretettel megsimogassa az útmutató hullámokat. Ekkor különös dolog történt vele, ami felette meglepte őt. A víz fölé hajoltában meglátta az arcát és az arca most különösmód szépnek tűnt előtte. Ha Mária láthatná most... szakadt ki belőle a fájdalmas sóhajtás, és a sóhaja fájdalmasságán csodálkozott leginkább, mert három napos útja alatt azt hitte, hogy végképp elfeledte Máriát. A három napos útja alatt csaknem kizárólag isten titkának megismerésén töprenkedett, s ha gondolatai néha kifáradtan e nagy probléma ostromlásában másfelé szálltak, istentől akkor sem távolodtak messzire és ilyenkor azt a pillanatot részletezte, amelyikben szemtől-szemben fog állani Keresztelő Jánossal. Hogy gondolatai annyira egy témakörben maradtak, joggal hihette hát, hogy Máriát elfeledte a szíve, de annál inkább meggyőződött az ellenkezőjéről most, mert hiába tett kétségbeesett kísérleteket, Mária arca ott lebegett lelke közepén és a szerelemes vágyak olyan erővel ostromolták a testét, hogy minden pillanatban a halálát várta. Nekidőlt egy fának és vágyódó keserűséggel sóhajtgatta: Mária! Mária!
Később rendjénvalónak találta, hogy a gúnyos kacagás dacára még mindig szereti Máriát; végképp beletörődött abba, hogy egész életén át magával cipeli ezt a boldogtalan szerelmet, boldogtalan szerelmében megtalálta a vigasztaló, félig-meddig örvendetes momentumokat is, ám igazán elégedett, sőt gyerekesen víg lett, amikor a boldogtalan szerelembe való elégült beletörődésből arra következtetett, hogy isten titkának megismerése voltaképpen nem egyéb, mint szeretni azokat, akik gyűlölnek bennünket. Szeresd azokat, akik gyűlölnek téged! ismételgette talán tízszer is magában; boldog volt és tudta, hogy most végre megismerte az igazságok igazságát, úgy érezte, tartalommal telt meg az élete, az Írás eljövendő prófétáját most már kétkedés és aggodalom nélkül látta magában, és ha úgy egyszer-másszor kétkedőleg fordult maga felé: vajon csakugyan isten titka, hogy szeressük a mi ellenségeinket? ezt inkább az újból és újból való megbizonyosodás gyönyöréért tette, semmint a fölfedett igazság nagyságában való komoly kételkedésért. Megcsókolt egy cipruságat, túláradó gyönyörrel tárta ki karjait egy égbe röppenő keselyű után, s mikor az elégültség, a boldogság csömörrel fullasztotta a lelkét, arra ösztökélte magában, hogy szép, szebb szavakba formálja nagy megismerését, de ezt a munkát későbbre halasztotta.
Keresztelő János aludt, amikor melléje ért. Megrendülten állt mellette, mert az alvó férfiú igaz prófétaságának bizonyítékát látta abban, hogy megismerte az első pillantásra. Amíg állt, nem tudva, mit kezdjen az alvó prófétával, Keresztelő János jelentőségét magasra szöktette megrémült agya. Vajon nem-e ő ama igaz próféta, aki beteljesíti az Írás szavát? Bár magában szorgalmasan lecáfolta, végképp mégsem szabadult meg féltékeny gondolatától. Álmából kábultan ébredt Keresztelő János és elfogódottan nézett a különös emberre, akinek csudálatos tüzek égtek a szemében. A soha nem érzett tüzű szemek bosszúsággal töltötték el a következő pillanatban és azért abban reménykedett, hogy talán Jézus is egyike ama római katonáknak, akik álruhában gyakran kijöttek bosszantani őt. Ám fájdalmára így szólott hozzá Jézus:
- Kérlek téged, hogy keresztelj meg engem az egy igaz isten nevében!
Keresztelő János szigorúan válaszolt:
- Nem megy az olyan könnyen. Igaz lélekkel térsz-e az egy igaz isten ösvényére? Tudod-e, hogy az én istenem, aki az utánam következő igazi prófétában teljesíti be az írás szavát, tudod-e, hogy az nem az írástudók és főpapok istene?
- Tudom! - felelte Jézus és szívében megfeketedett a vér, annyira kesergett, amiért Keresztelő János nem ismerte meg benne a prófétát, akinek eljöveteléről pedig az imént is beszélt.
- Ha tudod - folytatta Keresztelő János -, akkor jöjj velem.
Megindult, ő meg elöl és Jézusra vissza se nézett. A Jordánhoz értek, Keresztelő János térdig beküldte a vízbe Jézust és míg maga lassan igyekezett utána, mégis egy pillanatra sem tudott megszabadulni Jézus ragyogó szemei elől. Reszketett, amíg elmormolta a szavakat, amikkel kereszteléseit kísérni szokta és megkönnyebbedett némileg, hogy a szertartás végeztével még nem tűntek föl azok az égi jelek, ám azért a parton álltakor sem tudott tisztába jönni azzal, hogy miért érzi oly különösnek Jézus szemét. Az égi jelek elmaradtak! mormolta, de anélkül, hogy ráeszmélt volna, föllépéssel maga előtt bocsátotta Jézust.
Percekig szótlanul mentek s ha néha átpillantottak egymásra, mindig idegenkedő érzés támadt bennök. Jézus most semminek és jelentéktelennek érezte a keresztelés szertartását, az a csuda hatás, hogy teljesen új emberré változtatja, elmaradt és nagy csalódására volt ez, mert hosszú útján a töprengéseit sokszor megédesítette az a remény, hogy a keresztelés után kipusztul belőle a gyarló ember, akinek semmi voltát oly keserűen érezte. Voltaképpen az a csalódás láttatta vele jelentéktelennek a keresztelést, hogy Keresztelő János elragadtatott szavakkal nem hódolt előtte az Írás elkövetkezett prófétájának tiszteletében, de erre nem eszmélt rá, és amikor keseregve bár, de mégis beletörődött abba, hogy valaki más, talán éppen Keresztelő János a próféta, akiről az írás beszél, ugyanakkor rengeteg erő feszülését érezte a testében. Hirtelenében elhatározta azt is, hogy azért mégis isten szolgálatának szenteli az életét, és elhatározta azt is, hogy kemény harcot indít a szertartások ellen. Azt hitte akkor, hogy valóban a szertartások tartalmatlan voltára jött rá, de később, élete végén, beismerte önmaga előtt, hogy a szertartást fölöslegesnek voltaképpen azért látta, mert Keresztelő János is szertartásosan járt el a keresztelésnél.
Keresztelő Jánost mindjobban elbódította Jézus szeme. Minden átmenet nélkül arra emlékezett, hogy egyszer, a biblia tanúsága szerint Jákob sem ismerte föl az égi jeleket, amiket isten megjelenése jeléül ígért neki; ez is gyötörte, de méginkább az, hogy nem tudta megállapítani, vajon emlékezését nem-e figyelmeztetésül sugallta néki az isten. Krisztusra nézett bizonyosságot keresve kétségeiben. Nézte sovány, porlepte arcát, hosszú, jószövetűnek látszó köpenyét, a ragyogó tüzű szemét és a homlokát, aminek különös, szinte szögbe szökő domborulását csak most látta meg. A kétségek erősödötten rohanták meg, elfordította a szemét; a messzi magasban néhány kékhasú vadkacsát pillantott meg és rettegett a vadkacsáktól. Az égi jel! mormolta.
Hosszú ideig nem is mert Jézusra nézni, és amikor végre ráemelte a szemét, mintha bűnös lenne, úgy kapta le ismét. Kínozta a csend, a hallgatás, azonkívül most egyszerre rendkívül izgatta, hogy megtudjon mindent Jézus életéről és gyors beszéddel kérdezni kezdte:
- Honnan jössz?
- Názárethből, de Betlehemben születtem.
- Mi a foglalkozásod?
- Ács vagyok, de már abbahagytam.
- Miért?
Jézus nem mert felelni. Keresztelő János sürgette:
- Miért?
- Nagyobbra hivatottnak éreztem magam!
- Nagyobbra?!
Jézus megrettent Keresztelő János álmélkodásán, és hogy elrejtse reménykedését, amiben igen megingott, így felelt:
- Ne gondold, hogy az Írás eljövendő prófétájának hiszem magam. Nem, ne hidd, ilyesmi eszembe se jutott soha. A te példádból látom, hogy méltó dolog ama nagy próféta útjának előkészítése is, és azért határoztam úgy, hogy prófétálni fogok és az igaz istenhez térítem az emberek nehányát.
Keresztelő János majdhogy térdre rogyott nagy megindultságában, de Jézus szavai között némely sértette őt és a hiúsága megtartotta a régebben prófétáló fölényességében. Felszólítására Jézus sok mindent elbeszélt keserű sorsáról, ám Keresztelő János alig hallotta a beszédet, hanem váltig azon töprengett, nem-e Jézus az istennek prófétája. Kétségei egyszer annyira magukkal ragadták, hogy belevágott Jézus szava közepébe:
- Súlyos megpróbáltatás a próféta sorsa és a legsúlyosabb sors ama legnagyobbat várja!
- Folytad csak! - mondta kézlegyintéssel, amikor kiolvasta Jézus fölvillámlott szemiből, hogy nagy jelentőséget tulajdonít a közbeerőszakolt megszólamlásának.
Nem is vette észre és egyszerre Máriához való nagy szerelméről beszélt. A szavak úgy áradtak belőle, miként a megrekesztett patak a kinyitott zsilipen át. Bámult minden másról megfeledkezetten és végtelen könnyebbségére volt, hogy szavakban öntheti sok szerelmes gyötrődését. Keresztelő János megállította:
- Fiam, ne keserítsd magad e gyötrő emlékek fölidézésével!
- Nem gyötrő, ellenkezőleg, könnyebbségemre van! - mondta Jézus, nehogy elvágják előle a lehetőséget, hogy hangos szavával maga előtt tartsa Máriának szeme elé villant alakját és azért beszélt tovább a szerelméről, bár Keresztelő János megjegyzése nyomán csakugyan fájdalom lopózott a szívébe.
- Nem szeret, de megvet téged ez a lány! - mondta Keresztelő János, amikor nagysokára elhallgatott Jézus. - Nem szabad bizakodnod benne, mert a földi szerelem elvonja az égi szerelem levegőjét.
Jézus meghökkent és egy pillanatra mostan kevésbé kívánatosnak találta, hogy ama nagy próféta legyen és csodálatos, ugyane pillanatban sokkal inkább bizonyos volt benne, hogy ő ama nagy próféta, mint bármi más alkalommal. Ellenállhatatlan erővel növekedett benne a bizonyosság, hogy ő a megváltó próféta. Ráeszmélt most arra, hogy Keresztelő János tiszteletteljes távolságban tartja magát tőle, és míg szánalmasnak, szomorúnak látta Keresztelő Jánost, messzi magasságban érezte saját magát. Nem villanhatott Keresztelő János szeme, nem mozdíthatta Keresztelő János valamely tagját, hogy Jézus ezt ne az előtte való meghódolásra magyarázta volna. Hirtelen jött önérzetének ez a felbuzdulása, hogy miként arról maga sem tudott volna számot adni és bár föl-fölvillant agyában Mária neve, a szerelméről, a sok-sok gyötrődéséről, az önmagában való szakadatlan kételkedéstől mintegy varázsütésre szabadult meg és olyan tisztán érezte a létét, hogy a levegőt is üdvöt adónak vélte és kéjes borzongással szürcsölgette magába.
Soha ennyire élesen, világosan, a dolgok mélyére mutatón még nem működött agya. Csodálatos szavak susogtak az ajakán és azok méze bizonyosan tudta, hogy az ő akaratának hódítja meg a majdan reája figyelőket; az isten titkát leplezgette most minden, ami körötte volt, száz és száz részletében látta, tisztán és világosan látta kialakulni magában az egy igaz istenről való igaz hitet; minden világosan, érthető formában jelentkezett most előtte, ami azelőtt homályos sejtések alakjában csupán arra szolgált, hogy kínozza az agyát. Az emberekről elszórtan tett megfigyelései most tömegével szöktek az agyába és mind e megfigyelésekből egy szempillantás alatt kivonta az egyetemes jelentőséget, azt, ami nemcsak az egyes ember életében fontos, de fontos az egész emberiség életében is. Szeresd azokat, akik gyűlölnek téged! villant meg agyában. Végtelenül nagynak és végtelenül nemesnek érezte a szívét, az egész emberiséget magába szerette volna ölelni és sok szépre és dicsőre rendelt egyéniségével a legnagyobb és legintenzívebb életérzésében annyira megnemesedett, hogy énjét, a maga hívságos, önös énjét egyáltalában nem érezte és önmaga mintha föloszlott s fölolvadt volna az emberekben, akik szolgálatára e pillanatban eljegyezte magát. Soha nem volt még ennyire tiszta és ennyire nemes, valósággal kiemelkedett önmagából; a lelke, a szabadjára került lelke teste legparányibb zsongásait is elaltatta és szemeinek e pillanatokban valóban hasonlíthatatlanul nemes és belső tüzektől égő fénye volt; a két szeme élt legerősebben, testéből ő maga nem is érzett semmit, csak a tüzelő két szemét és olyan volt a két szeme csillogása, ami misztikus, ami érthetetlen gondolatokat sugall a belenőző emberekre, ami megbabonáz, ami elbűvöl, ami szolgává tesz bennünket, anélkül azonban, hogy lealacsonyítana.
Keresztelő János nem tudta megállni szó nélkül; Jézus ez elragadtatott pillanatai a sejtelmes tűzben égő szemeken át beleömlöttek az ő lényébe is, és az érzések, amik mintegy önmaga fölé emelték Jézust, bizseregtették, forralták az ezeket megérző Keresztelő János vérét és Keresztelő János ekkor olyan alázatosan, annyira hódolattal nézett Jézusra, hogy szavakkal fölösleges lett volna kifejezni, hogy kit lát Jézusban.
Jézus teljes jelentőségében fogta föl Keresztelő János pillantását és míg e diadalán, a rég táplált reményeiben való mostani végleges megbizonyosodásán mámoros gyönyörűségbe szédült, ugyanakkor azt érezte, mintha süllyedne, esne, a testét izgató feszültség megenyhült és ekkor első gondolata már kaján volt: a Keresztelő János meggyőzetésén való gyönyörűségben édelgett. A pillanatokra kiparancsolt én rohamos gyorsasággal foglalta vissza eredendő jogait.
Az isten igaz prófétájának lenni most már csak abban a különbségben volt gyönyörűséges előtte, amivel ő Keresztelő János fölé emelkedik és nagy emelkedettségéből, nagy magabízásából Jézus egyetlen pillanat alatt lezuhant az önvádaskodásig. Korholta magát, amiért örvendett azon, hogy Keresztelő Jánost magánál kisebb értékűnek tudhatta és amíg öngyűlölettel telt meg lassan a lelke, egyre világosabbnak tűnt eléje, hogy senki ember ő, aki egyáltalában nem olyan nemeslelkű, amilyennek a világot megváltó prófétának lennie kell. Különben örvendenék-e annak, hogy én különb vagyok az embereknél és különb vagyok Keresztelő Jánosnál? fojtotta meg félénken susogó vágyait, amelyek mégis az üdvözítő prófétának szerették volna tudni őt. Nem, nem én vagyok az emberiség megváltására hivatott; durva, keménylelkű önös gyönyöröknek hódoló vagyok én ahhoz képest, akinek holdsugár a lelke és aki annyira felolvad az emberek szeretetében, hogy önmaga becsét nem ismeri soha, és ha támadnak is önző vágyai, ezek arra valók csupán, hogy megfojtva, megölve őket mindig újabb meg újabb bizonyosságára legyen önmagának, aki annyira nemes, hogy a csodálatos feladat elvégzésére, a világ megváltására, a maga folytonos ölése nélkül nem is érezhetné hivatottnak magát.
Kimerült, lihegett az önmagával való iszonyú küszködésben és kegyetlen gúnynak olvasta a Keresztelő János szeméből kisugárzó alázatosságot, ami a világmegváltó prófétát illette. Szerette volna elölni magát: a csinos chitonú görögöt látta és gúnyosan mosolygó arcából a maga szégyenletes tudatlanságát olvasta ki, Keresztelő Jánosra nézett és szakadozott ruhájából azt látta meg, hogy hívságosan hivalkodó a maga köpenye; magasan maga fölött látta Keresztelő Jánost és magasan maga fölött az isten igaz prófétáját látta lebegni. Megalázottan, megverten temette homlokát a porba. Még visszanézett Keresztelő Jánosra, de azután semmit sem törődve annak csodálkozó és visszatéríteni igyekvő kiáltásaival, futva, önmaga elől menekülve dühödt kétségbeeséssel rohant beletemetkezni az eléje táruló végtelen, végtelen pusztaságba. Soká, óraszám szaladt, messze-messze köröskörül mindenütt az égető homok, még mindig szaladt, megbotlott, fölerőszakolta magát, tovább szaladt, térdig süppedt az omló homokba, előrevetette testét és kezére nehezkedetten emelte ki a homok öleléséből lábát, hogy néhány lépést tovább futhasson, akkor összeesett, lélegzetvesztve elterült a homokban, behunyta a szemét. néhány perc múlva meleg kéz simogatását érezte a homlokán, Mária keze volt, odakapott, akkorra már eltűnt, de a simogatás édessége bevonult a szívébe és az öröm parányi korallszigeteként megtelepedett a keserűség tengerében.