Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Bán Ferenc: Jézus
Izgatott teste megcsillapodott és ekkor korholón magyarázgatni kezdte magának, hogy Mária gonosz, hiú leány, aki nem érdemli meg, hogy reá pazarolja lelkének nemességét. A pillanatnyi megelégülés után, hogy nemeslelkűnek érezte magát, megint a szerelem színezgette ragyogó színűre gondolatait és számára megint kétségtelenné tették a gondolatai, hogy Mária szeme nem látja csak a lelki nemességet. Cáfolásul arra gondolt, hogy a város legcsúnyább ifjának hirdetik őt, arra gondolt, hogy Mária gúnyos megjegyzése, ami megkacagtatta töméntelen hódolóját, alkalmasint az ő csúnyaságára vonatkozott, de ekkor arra eszmélt, hogy Mária éppen olyan szentnek, titkolni valónak érzi a szerelmet, mint ő, és a lenéző bánásmód, az iménti gúnyos megjegyzés igaz érzései takarására való és méginkább arra, mert Máriának, az édesnek hozzávaló, nagy szerelme megsúgta az ő szíve mélyén ápolt, soha ki nem vallott titkát, hogy ő ama nagy próféta, és mint nemes, nagy lélek azt kívánja tőle, hogy előbb végezze el azt a nagy munkát, amit hivatásául rendelt az isten és csak aztán lesz a felesége, hogy megtalálja oldalán a nyugodalma, a békességet és a szebb életre való tökéletesülést. Mária néhány melegebb pillantására emlékezett hirtelen, amiket Mária alkalmasint úgy hintett feléje, amilyen jelentéktelennek maradó szimpátiával hintjük a búzaszemeket a galambok elé, de ezek az emlékezésében fölgyúlt meleg pillantások, mint Mária titkának megfejtői ragyogtak a szeme előtt. Amint édelgett a Máriában való eljövendő boldogságában, ezt a derűs nyugalmát kínlódásra váltotta az a kétsége: hátha nem lesz elég ereje megfelelni a rengeteg föladatnak, megtéríteni a sok millió tévelygőt és megokosítani a konok fejűeket az igazi isten megismerésére. Elevennek érezte a sok akadályt, amit agya varázsolt eléje, mint célja gátolóit; üldözöttnek, megcsúfoltnak érezte magát, senki által meg nem ismertnek, örökkön dicsőség, dicsőítettség nélkül szomjúhozónak, sajgott a lelke rossz sejtései, kegyetlen kínzásai alatt, tudatlannak, a köznapinál is köznapibb embernek érezte magát, méltatlannak még arra is, hogy szóra méltassa egy igazán bölcs, aki közel jutott isten titkának megismeréséhez. Fájdalmas sóhajjal gondolt fényözönös napjaira, amiken rászületettnek tudta magát arra a föladatra, aminek súlyossága most a lelkét morzsolta össze. Akkor azt érezte, hogy könnyű pálca lesz, amivel az emberek szívén kopogtat, ám a könnyű pálca a végtelenbe nyúlott, ijesztőmód megvastagodott most és megemelésére egy ezred római katona is elégtelen lett volna. Leült, egy éles sarokkőnek szorította tüzelő homlokát, nyomta-nyomta homloka csontját a hideg kőbe és nem érzett fájdalmat; kínzó zsibbadás ült az agyában és nem tudta kihajszolni onnan. Kétségbeesetten megadta sorsának magát és fásultan, már gondolkodni sem akarva, mereven maga elé bámult. Hirtelen benépesült az agya, nyelve nem tudta követni, agya olyan sebességgel elevenítette meg emlékezetében azokat a beszédeket, amelyekről megszületésükkor azt hitte, hogy varázserővel csődítik igazságai imádására az embereket. Frissen buzgott testében a vér, izmai erőtől telten nyúltak, szeme előtt a szavak végtelen tengere hullámzott és ez a tenger egy szempillantás alatt mannává változott, és az emberek ezrei kéjes gyönyörűségtől reszketve szürcsölték, habzsolták mohón a mannát: a lelkéből lelkedzett szavakat. Fölállította a fölbuzdultság, fejét a házakon túlnőni érezte, lábaival erőset dobbantott és száján keménycsengésűn szaladt ki a szó: Akarom! Úgy lesz!
Erős volt, boldog és büszke. Rögtön elhatározta, hogy útnak ered, maga sem tudta, merre vegye útját, de érezte, hogy neki menni kell innen, mert Názáreth falai szűkek és gyengék befogadni őt. Mária háza felé tartott és bár önkénytelenül irányozta arra a lépéseit, mégis úgy tűnt előtte, hogy szigorú kiterveltség szerint jár és most elbúcsúzik Máriától, és Mária majd azzal a pillantással bocsátja útja őt. Amint ment, a piacon szónokló hírhozót pillantotta meg, akit most is nagy sereg ember állt körül. Amint közelükbe ért, mintha évek óta táplált ábrándjai erősödtek volna beszélő emberré, fülét úgy simogatta a hírhozó szava:
- Igaz ember Keresztelő János, mert maga hirdeti, hogy nem ő az, aki eljövendő beteljesíteni az Írás szavát.
Ezek a szavak a földbe gyökeresítették lábait. Gyorsan úgy határozott, hogy megkérdi, merre kell járnia, ha Keresztelő János elé akar jutni, ám ekkor hirtelen olyan szégyenkezés fogta el, mintha a kérdezősködéssel hiúnak tetsző vágyakozásáról tenne vallomást és egyik embert a másik után szalajtotta el maga mellett anélkül, hogy kérdésével meg merte volna állítani. Végre egy szamaritánust állított meg:
- Kegyes, jó uram, nem mondanád nékem, merre menjek, hogy elérjem Keresztelő Jánost?
A szamaritánus fejében még a hírhozó szavai jártak a szerény Keresztelő Jánosról, és amint rápillantott Jézusra, különös varázzsal volt reá Jézus nagy, ihletett tűzben égő szeme. A lelkét rázta a szemből kisugárzó fölényesség, de egyúttal szégyennel, bosszúsággal töltötte el és ezért gúnyosan így válaszolt:
- Azt hiszed talán, hogy te vagy az, akin beteljesedik Keresztelő János jövendölése?
A gúnyos hang vérbe lobbantotta Jézus gyűlölségét és a szamaritánusnak bizonyára kemény szavakat kellett hallgatnia, ha sietve tovább nem áll. Jézus kifosztottnak érezte a lelkét és mintha a belsejébe fészkelődött volna valaki, aki most gúnyos röhejjel ordítja a világba: abban az emberben rejtőzöm, aki az eljövendő prófétának képzeli magát. Befogta a füleit, mert hallani vélte a titkát kiabáló gunyoros hangot és csak akkor csillapodott meg, amikor vagy ezer métert szaladt. A csinos chitonú görög állította meg, aki most búcsúzott Máriától és akinek a boldogságtól nedvesen csillogott a szeme.
- Nos, Názáreth csúfja! - kiáltott rá. - Hová igyekszel ennyire sebesen?
Jézusban lázadozott a megsértett hiúság, halálos ellenségének érezte a nyegle görögöt és azért maga is meglepődött, amikor mielőtt útját szeghette volna, a nyelve máris kifecsegte a szívét mutogató szándékát, hogy keresztelkedni készül Keresztelő Jánoshoz. A görög nem is csudálkozott; éppen most fürdött Mária sugaras csókjaiban, öleléseiben, egyáltalában semmin nem csodálkozott hát. Elégedett, boldog volt, fölös erők buzogtak testében és ezért jobb meggyőződései ellenére úgy határozott, hogy Jézussal vitába elegyedik.
- Azt hiszed vajon, hogy Keresztelő János képes megismerni az istent? És hiszed egyáltalán, hogy valóság a ti bölcseitek tévelygése az egyistenről? Nem tudod, hogy az istenek számosan vannak és Jupiter az első mindenek között?
- Hiszem, hogy egy isten él fölöttünk és hiszem, hogy az az egy, igaz isten minden létezőnek teremtője.
- Kíváncsivá tettél! Vajon mivel indokolod meg az egyistenről való állításodat?
Jézus meghökkent; nem ismerte a görög teológiát s mert különben is járatlan volt a többi vallás tudományában, arra nem is gondolt, hogy kételkedhet valaki az egyedül való istenben. A görög nem várta ki, amíg összeszedi gondolatait, gyorsan lecsapott rája, hogy megszerzett fölénye révén végleg megverje:
- Mert ti, zsidók nem látjátok a dolgok különbségét! Mint származhatna a víz ugyanattól az istentől, aki a tüzet teremtette, és ha egy isten teremtette a tüzet és a vizet, mint lehet olyan halálos gyűlölője a tűz a víznek és a víz a tűznek? A tűz és a víz azért haragosak, mert Hephaisztosz és Neptunusz között harag van. Lám, ez egyetlen okból is világos, hogy nem egy, de több isten van. Sok más okot felsorolhatnék még a te meggyőzésedre, de ha okos ember lennél, értenél ebből az egyből is.
Még azt mondta a görög, hogy siet és többi sok okát sürgős dolgai miatt nem mondhatja el, és bár "többi sok oka“ egyáltalán nem volt, mégis fölényesen búcsúzott Jézustól és siető lépésekkel távozott. Jézus erősen hitt az isten egyetlen voltában, a görög szavai nem ingathatták meg ugyan a hitét, de az önbizalmat kilopták a szívéből és mint annyiszor, megint ráeszmélt a maga tudatlan, tanulatlan voltára. Meredten nézett a görög nyomába, s mintha a tudomány lebbent volna számára elérhetetlen messzeségbe, amikor a görög chitoncsücske eltűnt egy utcasarok mögött. Csüggedten és vonakodva ment Mária háza felé. Mellette két ember haladt és ezek arról beszéltek, hogy Tibériusz császár megbolondult. A sziget nevét is mondották, ahová elvitték a császárt, de a sziget e különös neve akkor csengett először a fülébe és ezért elfeledte abban a pillanatban, hogy meghallotta. Emiatt némi ideig újból a műveletlenségével bosszantotta magát, de azután indulatosan dobbantott és megelégülten úgy gondolkodott, hogy mind e tudás hívságos és haszontalan dolog az isten titkának megismeréséhez képest. Szófia-beszéd a görögé is - gondolta, mert isten megismeréséhez csak a lélek és csak az igaz érzés visz. Némileg megnyugodottan ment előre és valósággal meglepődött, mikor maga előre látta Mária házát, amit még sokkal messzebb lévőnek vélt. Várt a kapuban és amíg álldogált, a szavakon gondolkodott, amikkel elbúcsúzik Máriától. Mária kijött, kissé csudálkozott is, hogy háza előtt találja Jézust. Ránézett, meglepődött a tűzben égő szemén is, most homloka domborulását is igen különösnek találta, de meglepődését fölényes mosoly alá rejtette és közönyösen kérdezte Jézust: Miért jöttél? Jézus melegebbnek tervelte ki Mária e kérdését és igen megszomorodott a hang ridegségén. Ránézett és szemével könyörögte azt az üdvöt adó pillantást Máriától, amit már a vízadó kútnál is hiába várt; könyörgött a szemével, hogy Mária tegyen tanúságot lelke nemességéről és ígérje önmagát feleségül neki, aki hosszú útra, nagy föladatra készül, aki lelke sugallatáért és Mária kedve töltéséért az igaz istenben akarja megokosítani az emberek sok ezerét. A pillantás késlekedett és az már némi csalódására volt Jézusnak, hogy Mária önmagából nem érezte meg, hanem neki kell elmondani, milyen nagy útra készül. Reszketett az ajka, amíg elmondotta, hogy Keresztelő Jánoshoz indul; és hogy Mária szeméből e vallomás után sem sugárzott ki ama pillantás, végképpen letett arról, hogy beavassa Máriát lelkének titkába. Nézett és állt némileg szánalmas megvertségben, önmaga előtt is zavarban, hogy mit tegyen hát most; szánalmas volt, alázatosságában kicsit együgyű is talán, de arra a kegyetlenül gúnyos kacajra mégsem szolgált rá, amivel Mária faképnél hagyta.
Csalódtam volna? volt Jézus első gondolata, hogy felocsúdott a kábultságból. Csalódtam volna benne és ő nem szeretne engem? Igen, csalódtál! felelt rá a szívét mardosó szóra és sírva, keseregve, űzetve Mária hirtelen meggyűlölésétől, megfosztva vágyában, reményeiben, üres lélekkel, ólmos lábon kivánszorgott Názáreth kapuján.