Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Bán Ferenc: Jézus

Bán Ferenc: Jézus
I.

Názárethnek piacán tömött csoportba verődött a sok zsidó (néhány görög, sőt arab is akadt közöttük) és az a hirtelenében összefutott csoport nagy dolgokat váró figyelemmel, de azért mégsem egészen zsivajgás nélkül, titokleső egymáshoz szorultságban leste a szavakat, amiket egy porlepett köpenyű férfi mondott nekik.

- Emberek, figyeljetek - mondta -, Galilea-beli emberek. Túl Gibboeusok hegyén, túl Szamárián, ott, ahol már megint Heródes Antipás a népnek fejedelme, messze-messze, a Jordán vizének partján valami új próféta prédikál, akinek Keresztelő János a neve.

- Mely törzsből való? És vajon igaz zsidó-é? - hangzott némely díszpalástú zsidó ajakáról.
A hírhozó némi haragvással nézett a dús zsidókra, akik vagyonuk hatalmára gőgösen zavarni merészelték őt, oly tekintetet vetett feléjük, amely kétségtelenül villámhatalmúnak szánt volt, azután pedig olyan arckifejezést keresgélve, aminek hivatása volt bizonyítani a gazdag zsidók semmi voltát, tovább folytatta szavát:

- Ama Keresztelő János Bethabora város mellett prófétál és máris igen sokakat megtérített az új istennek, akinek követe ő, a jeruzsálembeliek közül.

- Egyike lesz ama hamis prófétáknak, akikről az írás szól!

- Ez pedig nem igaz! - pattant föl a hírvivő. Keresztelő János maga hirdeti, hogy nem ő a próféta, akiről az írás beszél. Igaz ember ő és őmaga hirdeti, hogy utána következik a próféta, aki beteljesíti az írás szavát.

Utolsó szavait erősebb hangon mondotta és ezért meghallotta Jézus is, akit a hírhozó mellől a szélre sodort a tömeg forgása. Elméjében világosságot gyújtottak a szavak, hogy Keresztelő János az igaz próféta eljövetelét várja, de mielőtt ráeszmélhetett volna a kijelentésnek a maga életében való fontosságára, máris megpillantotta Máriát, aki a vízadó kútnál állott és aki vidám mosollyal hallgatta a körötte tolongó ifjak mézes udvarlását. Jézus egyszeriben elvált a tömegtől és bő leplét hirtelenül magára csavargatva gyors, de tétovának mutatott járással Mária felé igyekezett. A tömeg amúgy is oszladozott. A dolguk után nagy sebességgel szétsiető emberek között csak hárman beszélgettek a ráérők nyugodtságával. Kettőjük gazdag zsidó volt és a harmadik egy görög, aki ugyan mindössze három napja időzött Názárethben, de máris ismertté lett arról, hogy mindig hófehér a chitonja; ám az is lehet, hogy azért ismerték inkább, mert páratlan mester volt a chiton kecses ráncolásában. Ez a görög szólott:

- Úgy találom, ravasz ember e Keresztelő János. Alkalmasint azért állítja, hogy nem ő az írás eljövendő prófétája, hogy azt annál inkább lássák benne mások.

- Úgy tetszik, igazat szólasz, bár görög a nemzetséged - mondta az egyik dúsjavú zsidó.

- Apai ágról ősöm a nagy Szókratész - mondta a görög s e dicső származására való erőszakolt és kérkedő utalás után így folytatja: - Szókratész vére folyik ereimben és ezért természetesnek találom, hogy ismerős előttem az emberek rejtett gondolata.

- Keresztelő Jánosról szólván bizonyosan igazat mondtál - mondta sovén fölbuzdulásában az egyik sok marhájú zsidó -, de a mi Illés prófétánk szavait nem, hogy te, de még a ti "híres Szókratésztek is képtelen lenne megdönteni.

- Illés próféta jeles dolgokat cselekedett! - vágta el a görög a kedve ellen való vitát. - Nem mennénk talán Mária udvarlására inkább? - kérdezte később, miután meglátta a vízadó kút körül dévajkodó ifjakat. A dúsjavú zsidók öklüket emelték fölháborodásukban, mire a görög otthagyta őket, de közben visszaszólt nekik:

- Pedig jeles szépségű leány és ékessége Názárethnek.

Némely kísérlete eredménytelen maradt, hogy a féltékeny ifjakon keresztül Máriához jusson, de Jézus, aki pedig legszerelmesebb volt mindannyiuk közt, nem mert ellenkezni, amikor a megvetett és lenézett görögök fajából való ifjú vállára tette a kezét és eltolta, hogy Máriához jusson. Nagy szóharc következett. Az ékes nyelvű görög hamarosan sötétebb színt varázsolt Mária orcáira néhány szép zenéjű, kedveskedő szóval, ám - e pillanatnyi előnyt Mária kegyeiben rögtön paralizálta néhány zsidó ifjú, akik járatosak lévén az Értelmezések mezején, szintén mesterei voltak a szóvirágok művészetének, és így önbízottan vették föl a harcot Mária mosolyáért Szókratész ivadékával. Egyik kedvesség a másikat kergette s a megfeszült elmék szép csengésű produktumainak kis skálájú morajlásába néha-néha belehangzott Mária életet, üdvöt hirdető kacagása, és mintha perzselte volna az ifjakat, mindig sok-sok épkézláb ötletet, sok mély jelentőségű vagy szép csengésű mondatot kényszerített napvilágra az agynak homályából. Jézus kétségbeesetten hallgatott: a görög és egy másik ifjú úgy állott előtte, hogy Máriából csupán a köpeny egyik csücskét láthatta, és ez az elzártság azt a magyarázatot adta neki, hogy ő fölösleges itten. Ám ott maradt mégis és kábult, a megveretésben megzsibbadt agyát dühös kétségbeeséssel hajszolta, hogy a sok önkínzó gondolat helyébe termeljen valahára, egyetlen egyszer legalább olyan szóvirágot is, ami, mint a görögé, pirosságot ád Mária orcáinak. Mint engedelmes szolga, a kérést teljesítette is az agy, de Jézus addig latolgatta, az elhangzottakkal addig hasonlítgatta, amíg végre is nevetségesen ostobának találta és úgy hajította ki magából, miként bogáncsunkat elhajítjuk liliomok és nárciszok között.

Miként a piaci sokaságban, most is a Máriát gyűrűző ifjak csoportjának szélén állott, és amikor hiába tett jó magának hosszas erőszakolása után néhány gyámoltalan kísérletet arra, hogy közelebb jusson Máriához, könnyhullatás közben elfordult. Arra fordultan állt, ahol néhány perce még a hírhozót hallgató nagy sokaság állott, és míg rendkívüli fantáziája eredeti helyére állította vissza az eltávozott sokaság minden férfiát-nőjét, kétségtelennek érezte, hogy az emberek söpredéke ő és annyira csúnya, hogy feleségül nem kap még szabados leányt sem, nemhogy Názáreth legszebb leánya, Mária legyen az övé. Mily messze vagyok tőle! kesergett és megfordult, hogy fölfogja Mária egyetlen pillantását. Ám Mária tekintete nem hatolhatott a szemébe, közben állott a csinos chitonú görög és néhány jeles, Talmud-ismerő ifjú; testük irigyen, féltékenyen elfedezte Mária pillantását, amiről halk reményeiben azt hitte Jézus, hogy először elsöpri a sok alkalmatlan szélhadarót és azután kiáltó vallomást ád arról, hogy Mária meghallgatja ugyan a szóvirágokat, de annyiba veszi csupán, mint a nádakon muzsikáló szelet és nem szeret ő senkit mást, csak Jézust, és nem lesz ő senki felesége, csak Jézusé, mert annak színarany a lelke. Így reménykedett Jézus Mária pillantásáról és ezért nagy gyötrelmére volt, hogy a minden üdvöt kínáló pillantás nem juthatott a szemébe. Jézus maga is érezte, hogy nagy csalódásának igazi oka nem is ez ifjak irigy lepelként mozgó teste, hanem igazi oka az, hogy Máriának eszeágában sem volt ilyen pillantás. Jézus maga is érezte és az érzésén túl homályosan még emlékezett arra is, hogy orvul szőtt ábrándja hamisította mindent ígérővé Máriának a szemébe szökő pillantását, pontosan visszaemlékezett Mária hideg pillantásaira is, amikkel félénk udvarlását fogadta, de igaz természete ellenére most ez egyszer kielégülésre, boldogságra vágyódott és ezért nem hallgatott az érzései, az emlékezései szavára és bár kaján kígyókként tovább sziszegtek a lelkében azok, mégis, erőszakosan a botornak érzett vágyát fogadta el az igazat susogónak, arra hallgatott, és míg gyönyörbe szédült a lelke, teste, egyre leste az üdvöt, a boldogságot, a célt, az életet, aminek mindnek-mindnek benne kell rezegni Mária egyetlen pillantásában. Leste, leste és hogy pillantása nem jön, mégis úgy formálta megsebzett reménykedését, hogy Mária játszik vele, Mária próbára teszi őt, kínozni, gyötreni akarja, de egy napon, talán egy óra, talán tíz perc múltán elküldi hozzá szépséges szemének követét és akkor azt üzeni a követ ajakával: a tied, mindörökre a tied. A görög azt mondta éppen:

- Mária, szépséged tüzeli a napot és Mária, az ajakad adja a cédrusok illatát.

Mária kacagott gyönyörében, a kacagás Jézus szíve közepébe talált; amikor elmentek, a köszönését sem fogadta Mária, amikor eltávolodtak, Mária gúnyos megjegyzésén kacagott a társaság; mindannyian visszafordultak feléje ekkor s ebből megérezte Jézus, hogy őt illette Mária gúnyos megjegyzése. Gyűlölet áradt szívében és e pillanatban, ha eléje kerül, megfojtja Máriát, de eltávolodott a vidám csapat, a térre megejtő, szomorú némaság borult, Mária már a keresztutcák valamelyikében járt, mire Jézus fájdalmas nézéssel, a téren át elkutatott utána; a vízadó kútra mintha a szenvedés teregette volna fekete fátylait, a piac kövei, mintha a rajtuk járt emberek sok-sok szenvedését harsognák magukból és ott, ahol Mária állott azelőtt, mintha fehér angyalok lebegnének enyhe szárnycsapásokkal... Jézus szédült, fájdalmában nyöszörgött és a holtéhes emberek megrogyó járásával odacipelte magát a helyre, ahol Mária állott, ott lerogyott és szerelmesen, forrón csókolta a követ, amelyen Mária lába nyugodott.