Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám
Te nem szoktál a zongorához állni
Az elhagyott szobába délután
És oktalan tűnődve és sután
Egy újjal a billentyűkön sétálni?
Én a kottához fájdalom nem értek,
Csak babrálok fehéren, feketén,
Ilyenkor muzsikus lehetek én
S szerzek magamban végtelen zenéket.
A húrok közzül tündérek felelnek,
Képzelt világnak emléke lehel meg,
Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír, rí,
Eltört szavai révűlt, ájúlt kéjnek,
Álmodott halálsikolya az éjnek,
Minden... a szívem... nem tudom leírni.