Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Szabó Dezső: Paul Verlaine

Szabó Dezső: Paul Verlaine
I.

Dekadencia: erre a szóra lúdbőrzött a hetvenes és nyolcvanas évek burzsoáziája. Mint mikor az ezeréves bűnös világ összeomlását várták, olyan megbotránkozással igyekeztek utat egyengetni maguknak a paradicsom felé. A Max Nordauk az új irodalomban őrültek és perverzül betegek delíriumát látták.

A rémkiáltás régi. És felhangzik mindig, mikor új pszichikai eseményekre tágul a meg nem értők szeme. D. Nisard - a szelíd Nisard - 1836-ban a Chants du crépuscule megjelenésekor Hugoról, erről az energia-tengerről "kimutatja, hogy dekadens költő!

Dekadencia - úgy gondolom - csak egyet jelenthet: az élet apadását, folyton kevesbedő életet. A dekadens emberben csökken a vitális erő: kevesebb emócióra képes. Képzelete nem tudja az élet adatait új összetételben tenni élete részévé. Gondolatával képtelen új összefüggéseket látni meg az élet komplexumában. Akarata befullad ösztönös testébe. Reflexfolyamatai ráburjánoznak a teremtő énre s mechanizálják életét.

A dekadens kultúra és irodalom nem ad újat, ismétel. Visszakérőzi a teremtő korok gondolatait s különösen formáit. Erős individuumai nincsenek. Meddő, tehát: didaktikus és moralizál.

Ilyen dekadens irodalom van a 15. század második felében nyugaton. A kereszténység minden vitális erejét kiszülte a középkor költészetében. A nagy eposzok burzsoává züllenek: ostoba kalandok szövevényes prózájává. A szerelmi románokban túlteng a moralizálás. Az egész irodalmon végig ásít a szőrszálhasogató, allegorikus gyilkos didaktika (l. a bestiaire-ket, lapidaire-ket etc. ). Ez az irodalom a középkori aratás kicsépelt szalmája.

Ilyen értelemmel mondani rá a dekadenciát a hetvenes és nyolcvanas évek francia irodalmára: annyit jelent, mint ellenkező terminussal jelölni valamit.

Ez az irodalom-születés. Új gondolatok, formák születése, eddig hangra nem talált emóciók kifejezése. Az új impressziókkal öntözött élet színes kibomlása új művészetben. Ez az irodalom több életet jelent.

És a dekadencia vád mégis érthető. A borzongás elmaradhatatlan volt.

A megbotránkozók - hívők vagy moralisták - szisztémába nézik bele az életet, szempontokba sorozzák a sokféleképpen történő embert. És ami kikiált ebből a szisztémából, az fáj nekik, mint a húsukba tört szálka. Felborzadnak ellene, mert életüket fenyegeti. Mert nem tudják énükké asszimilálni.

Hívő és moralista csupán "akarattá nyirbálják az embert. Lehet egy élet megérzéseiben, gondolataiban, képzeletében új értékek forrása: jaj neki, ha olyant fejez ki az emberből, ami az úgynevezett szabadakarat gyengülését jelenti.

Pedig az ember: egész élet. Az élet pedig nem szisztéma, nem szempontok szerint való. Az élet igen és nem, hívés és tagadás, rend és anarchia és végtelenül mindenféle. Az irodalmak élettani feladata: kifejezés. Mind teljesebben fejezi ki a humánumot, az életet. Énünk eddig ismeretlen folyamatai beszélik ki magukat a szociális öntudatban: a művészetben.

Tragikus testünk mindig fátum és determináció volt betegségre, bűnre, perverzitásra. De régen a bűn ellenség, csúnyaság, vesztett élet volt. A vallásos középkor irodalmában minden emberi perverzitás ki van tálalva. Színpadon hihetetlen gesztusok és szavak lehetségesek. De ez az erotika nem lesz művészetté. A betegség itt undorító és embert gyűlöltet. Ez az élet még ellenség, kívülem áll. A humánum egy részét, nagy részét, én, Isten protezsált Ábelje, nem élem át, nem értem meg.

A legkegyetlenebb fogalom: a tökéletesség. Aki bolondja, el kell futnia önmagától. Meg kell ölnie a megölhetetlen élet egy részét. A ki nem élt élet pedig képzeletté és félelemmé lesz. Szent Antal képzelete képtelen perverzitások kermessze. A félelem új életre masszírozza a kifáradt kísértést. A képzelet belehallucinálja a fáradt testbe a bűnt.

Vajon életem destruktív folyamatai kevésbé élet? Nem lehet-é érték ez is? Vajon futnom kell-é a bűnömtől. Nem jobb-é, ha elmélyedem bűnömben s rajta keresztül finom hangulatokat, nem sejtett nüanszokat élek ki az életből. És ez a hangulatokká élt bűn univerzális megértéssé lesz. Ebben az elmélyedésben a humánum több hangjára hangolódik ének, mélyebb ölelkezésben testvéresülök benne az emberrel. Bűneim is hozzájárulnak ének maximális értékének megéléséhez. A "legyetek tökéletesek embertelen reménysége helyett: nem teljesebb életet ad: legyetek ráhangolva minden tökéletlenségre?

Az új irodalomban kétségtelenül nagy betegségek beszélték ki magukat. De ezt a bűnt, betegséget nem úgy adja, mint valamit, amiben az embert az életet, gyűlölnöm kell. Közös emberi test - fátumunk legmélyebb nyilatkozásai ezek. Itt a destruktív folyamatok is az élet alkotó tényezőjévé: széppé, művészetté lesznek. A költő élete minden folyamában testvéremmé szuggerálja magát, lehető ént fejez ki számomra. És ez az emóció, amit így bennem kelt, individualiter a legtermékenyebb, szociális vonatkozásban a leghasznosabb akaratot teremti bennem. Így a művészet, mint az egész élet kifejezője, a legmagasabb morállá lesz bennem. Nincs többé destrukció: erővé, életté látunk mindent, mint a természet életében.