Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Kuncz Aladár:
Gernyeszeg, oct. 24. 851.
Valahányszor leveleit veszem - s ez rendesen este szokott történni -, azon éjszaka későre alhatom le. Azért-e, mert Pestről jővén eszembe juttatják ott töltött napjaimat? azért-e, mert jelen helyzetemben minden társaságot, barátságos beszélgetést a levelek pótolnak? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy itt ülök én is éjfélnek óráiban, mint ön írja magáról, s ha nem is rágom a tollat, mindenesetre tűnődöm és vágyakozom.
Kétszer olvastam el levelének úgynevezett vezércikkét. Sokat akarnék reá írni, éppen azért nem írok semmit. A hosszú téli estéken lesz elég idő, hogy megírhassuk egymásnak múltunk élményeit, tévedéseit s a jelenből mindazt, mi a jövőre tartozik. Most áttérek az újdondászati részre.
Először is köszönöm azon nagy szívességet s talán mondhatnám, barátságot, mellyel sorsomban részt vesz. Érdemetlennek tartanám reá magamat, ha az érzés tettek nélkül, midőn azok eddig nem tőle függöttek, értéktelen volna. Mi Pestre fölmenetelemet illeti, a télen aligha sikerül. Lévainak ugyan írtam, hogy tudósítson: igaz-e elmenetele, milyenek a körülmények, de még határozatlan vagyok, nagyon határozatlan. Nálam sokat nyom a lap politikai színe. A naplónak pedig igen rossz renoméja van, mióta régi szerkesztője és dolgozó társai visszavonultak [*] . Igaz, ott, az én állomásomon nem lenne politikai színű, továbbá legkevésbé sem vagyok politikai egyéniség, ki pártját kompromittálná, mégis csak ennyiben sem szeretnék eltérni azon elvemtől, hogy mindabban, mi politikai meggyőződésemmel ellenkezik, soha részt nem veszek. Politikai meggyőződésem módosíthatják ugyan a körülmények, de alapjában mégis ugyanaz marad s itt én ezen alap elemeit sem találom. Bevárom Lévai levelét, addig meghányom-vetem újból is a dolgot, s elhatározásomat megírom mind nekik, mind önnek a lehető leghamarább.
Nagyon érzem, mily igazat ír ön, azt mondván: tekintsem az újdondászatot eszköznek nagyobb cél elérésére, maradjak addig ott, míg jobb állomást találok, s ezt csak úgy találhatok, ha Pesten leszek. Ez az, ami csaknem reá vesz, hogy a szóban levő állomást - ha adják - elfogadjam. De másfelől mindinkább kezdek kibékülni azon körülménnyel, hogy még néhány hónapot itt kell töltenem s csak a jövő év nyarán vagy őszén mehetek föl Pestre. Elvonulva csendben, nyugalomban, szenvedélyek nélkül sokat dolgozhatom, tanulhatok. Ezt említém múlt levelemben is, és ön azon megjegyzést tevé reá, hogy miként képzelhetek költőt élet és szenvedélyek nélkül, s ezt magam sem hiszem. Igaza van, s nem is úgy értém. Mit állítok, nincs ellenkezésben ön állításával. Az élet zajában, a szenvedélyek viharai között nyerjük bizonyosan a nagy benyomásokat, főeszméket, de a feldolgozás a magány azon ritka óráié, midőn átérzünk örömöt, bánatot anélkül, hogy tulajdonképpen szenvednénk vagy örülnénk, midőn a látkörre, melyben előttünk az élet megjelen, sem fény, sem köd nem száll, hogy más színre fesse, mint amilyen, midőn lelkünk kinyugodva, szabadon azon éber hajnal álmot alussza, melyben ábránd és való - költészetté olvad. Ezen állapot teljes mértékben tán soha el nem érhető, de szentül hiszem, hogy minden jobb költői mű ilyszerű, ehhez közelítő befolyás alatt születik.
Összevonom és kiegészítem, miket mondottam. Ha Lévai levele után sem határzom el magamat, hogy a mostani Naplóhoz menjek, akkor itt maradok s újra felkérem önt, szíveskedjék továbbra is megemlékezni rólam, valahányszor új irodalmi vállalat alakul vagy valami olyas esemény adja elő magát, mi számomra egy kis helyet biztosíthat; mert én a grófhoz lekötelezve nem lévén, akármely percben elhagyhatom, míg másfelől addig ülhetek nála, meddig tetszik. Ha e félév alatt ilyesmi nem jő közbe, itt töltendő napjaimat minden tekintetben ki akarom zsákmányolni s a jövő év szeptemberében akár a gróffal, akár nélküle fölmegyek annyi pénzzel a zsebemben, mely néhány hónapra biztosít s kevés kézirattal hónyom alatt, mely beillik jó reménységnek. A többi az isten dolga és a szerencséé. Egyébiránt ezerszer köszönöm eddigi szívességét s még egyszer megújítom fentebbi kérelmem.
Expektorálni akarom magamat Szilágyira nézve, mégpedig oly nyíltan és őszintén, hogy - ha tetszik - akár neki is megmutathatja. Először is megjegyzem, hogy eszem ágában sem volt az ő meghívására Pestre felkerekedni avagy szavára a legkisebb élettervet is építeni. S eddig leveleimben azért nem említem, mert - mellőzve, hogy a csak most mondottakért nem is említhettem - csak tegnap kapott levelében írja, hogy jó szívvel lát segédszerkesztőnek - ha lapja lesz. Hogy tehát honnan mondá, miként én novemberre vagy decemberre felrukkolok - nem tudom. Egyébiránt a Sándorról már példabeszéddé vált, hogy nincs szerencséje az igazmondáshoz.
Szilágyi tanuló társam és gyerekkori barátom. Végtelen könnyelmű gyerek volt emelkedettség, és nagyon jószívű, kedélymélység nélkül. Növekedvén annyira ingatag lőn s hajolt mindenféle benyomásoknak, hogy senki sem tartott felőle semmit, sőt sokan rossz embernek is kezdték hinni, ami nem volt igaz, mert bárha könnyelműségével, korlátoltságával, nevetséges hiúságával s azon kompromittáló modorral és léhasággal, mely benne annyira kifejlődött, ezer bajba is hozta az embert, de voltak pillanatok, melyekben barátjaiért szenvedni, áldozni tudott s romlott szívűnek éppen nem lehetett mondani. Én még diákkoromban nagy ellensége voltam irodalmi működésének, mindig gúnyoltam s többször írtam ellene. 847-848-ban már igen ritkán találkoztunk egymással anélkül, hogy haragudtunk volna egymásra - egészen a forradalom utáni időszakig. Ekkor ő néhány költeményemet elszerezte Nagy Ignácnak, kivel összeköttetésben volt, s én életemben először kaptam pénzt költeményemért. Hanem azért e szívessége dacára felléptem ellene, midőn meghallám, hogy füzeteket akar szerkeszteni [*] , mert őt ismervén tudtam, hogy míg egyfelől ártani fog az irodalomnak, másfelől a különben is rossz hírben álló erdélyiek felől megerősíti ama balvéleményt, mely úton-útfélen uralkodott. Az írókat igyekeztem lebeszélni, hogy ne vegyenek részt benne, Vahotot unszoltam, hogy mint régi szerkesztő, kezdjen valamibe, s mi egész erőnkből segítjük. Erről mind Szilágyi, mind Vahot bizonyságot tehet. A dologból mégis az lett, hogy a füzetek, kivált Jókai pártfogása alatt, szerkesztésbe indultak és Szilágyi eljött hozzám s megmutatván kéziratait s leveleit, melyek mind ismert, jeles íróktól valának, felszólított, hogy illő díjazás mellett vegyek részt vállalatában. Én ezen ajánlatot elég gyönge voltam elfogadni, hanem talán azon körülmény kimenthet, hogy én - egy ismeretlen ember - Jókai, Arany, Csengery, Tompa mellett nem szégyellhettem meg magamat és senki az ördögtől nem díjazva, csak füzeteibe adhattam költeményeimet. A füzetek betiltatván később divatlapra [**] nyert engedélyt. Ekkor elmentem Jókaihoz s elmondám neki, hogy jó volna nem dolgoznunk Szilágyi lapjába, s valahogy egy más lapot állítnunk elé. Ő azzal nyugtatott meg, hogy másnak senkinek sem adnak engedélyt, csak Szilágyinak, s ily esetben sokkal jobb, ha nem hagyjuk magára, különben is azzá tehetjük a lapot, amivé akarjuk, mert Szilágyinak nemigen van saját véleménye. Én ekkor felvállaltam egy rovatot s minden befolyásomat felhasználtam, hogy a lapnak kissé komolyabb iránya legyen. Megbukván e lap, elhatároztam, hogy többé Szilágyival semmi irodalmi összeköttetésbe nem lépek, bár ez idő - kivált betegeskedésem alatt - sok szívességet mutatott hozzám. Midőn Nagyenyedi Albumát hirdeté, újból kikeltem ellene, mert tudván, hogy Erdélyben apja miatt gyűlölik [*] , s Magyarországon is már keveset tartanak róla, semmi eredményt nem képzelhettem sem a szegény enyediekre, sem az irodalomra nézve. Azért novellámat Vahothoz adtam, s neki inkább régi tartozások fejében, írtam egy-két költeményt. Itt különben Kemény Zsigmond a hibás. Őt bízták meg az erdélyiek az album szerkesztésével s ő szólította fel Szilágyit. Lejővén Erdélybe, nagyobb munkák írására akartam adni magam s egészen visszavonulni a lapoktól, zsebkönyvektől, de körülményeim meggátoltak. Szétnéztem, hová írjak. Nagy Ignác költeményért nem fizet, mert van elég poétája, s egy-két ingyenversért lapot is alig tudtam magamnak a falura, hogy tudjak valamit Pestről, tőle megnyerni. Vahot soha egy költeményemet sem díjazta, még a Phönixbe adottakat sem, s a prózáért is vonakodva s halogatva fizetett ki, a Reményből két ingyen költeményemért még mindeddig tiszteletpéldányt sem kaphattam. Ily körülmények között adtam el Szilágyinak nyolc költeményt és egy novellát megindulandó lapjába s albumaiba, mert jólesik az embernek, ha munkájáért, kivált midőn oly csekély fizetése, mint nekem, egy-két forintot kap. Mindezekből láthatja, hogy Szilágyi irodalmi működésének mindig határozott ellensége voltam, s irányában némileg hálátlan, mert nem kell vala semmi szívességét elfogadnom. Mi a jelent és jövőt illeti, igen óhajtom Szilágyi minél előbbi visszavonulását, mi mind reám, mind az irodalomra nézve kétségtelen haszon. De ő nem fog visszavonulni, meddig csak egy talp alatti földdel bír. Ha én neki egy betűt sem írok is, lesznek mások, kik írnak s derekasabb emberek, mint én, pl. Arany, Kemény sat. Mi tartja hát őt fenn? Irodalmi állapotunk. Nincs szerkesztő, ki szívén hordozza az irodalmat, maga körül gyűjtené a használható tehetségeket s megbecsülné: hová írni becsület és haszon volna egyszersmind és sokakra nézve esztétikai és társadalmi elvkérdés. Ugyanis Nagy Ignác, ki annyira meggyalázta költészetünk, mivel különb ember Szilágyinál? Vahot az ő korlátoltságával, hiúságával, bundagalléros magyarságával nem annyi embert ijeszt-e el az irodalomtól, mint Szilágyi az ő szemtelenségével? De én nem Szilágyit védem, magam akarom menteni.
Mint fennebb is mondám, én semmi esetre sem megyek hozzá segédszerkesztőnek, de veheti-e ön rossz néven, ha mindenünnek visszautasítva, annak adom munkámat, ki megfizeti, ha a szerkesztőkben nem látván elvbarátokat, csak puszta kiadóknak nézem? Mélyen érzem, amiket ön ez ügyben írt s mégis most hirtelenében csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok a Szilágyivali irodalmi összeköttetésekből kibontakozni végképpen. Mint emberrel vele semmi mély barátságban nem vagyok, de egy tettit soha el nem feledhetem. hanem ez nem gátol, hogy az irodalmi pályán akár ellensége is legyek.
Megengedjen, hogy ez ügyben oly hosszan írtam. Fájna, ha ön más véleményen volna felőlem, mint amilyenre a körülmények tökéletes tudása följogosít.
Isten önnel! Közelebbről azokról, miknek most nem jutott hely.
Gy.
[*]
[*]
[**]
[*]