Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Babits Mihály: Az ifjú Vörösmarty
De ne magyarázzunk bele Vörösmartyba semmit. Vegyük azonban észre, hogy ami a munka és a cél fékével lehetetlen volt - rendet csinálni a lázadt képzetek káoszában -, az a művészet fékével lehetségessé válik, és a művészet fékét kezelni Vörösmarty néhány év alatt tökéletesen megtanulta. Megtanulta talán Zrínyitől, talán Shakespeare-től (akinek szellemébe való nagyobb behatolást Salamon átdolgozása mutatja először). Ez ars, azaz mesterség és meg lehet tanulni a nagy mesterektől. De a képzetek táborának megfékezése nem jelenti azok meggyilkolását, csak rendes csatasorba való sorakoztatását. Sőt Vörösmarty még új színeket vesz Zrínyitől és Shakespeare-től, mint előbb Ossziántól, megtalálja és kiválasztja belőlük a Vörösmartyhoz illő színeket, mint ahogy a színes fotográfiai eljárásokban kiválasztja a szükséges színeket a fény. Zrínyiben keleti színekre nyer ösztönzést, Egerhez, Szilágyi és Hajmásihoz, ami kora és köre, az Auróra kör kívánságainak is megfelelt, a couleur locale jelszavának, a romanticizmus orientalizmusának: ijesztő, táborzavaró lóelszabadulások, romantikus Nisus és Euryalus-barátságok, széltől fogant kancák, dühital s rejtekben ivott bor, mely a csatázó vitézek ajakán gőzölög, tiporgó hangfestések, hárem, tizenkét hölgyek gyönyörálmú teremben, kín választást tenni közöttük és a herélt, időtelen aggság, mely gyönyörök forrási előtt áll vala vágy nélkül sanyarún, öltözetek korhű pompája, ama részletezés és realizmus, mely csak a romantikus hatás kedvéért reális és részletező, mert távoli dolgokról beszél, melyekről hallani igazat is új. Shakespeare-től pedig való Vid jágói alakja, akiben - mint általában az első drámában - Vörösmartynak a testi végtelenségek képeivel telt lelke a szellemi világ végtelenségei felé hajóz ki, mint aki hosszú szárazföldi utazás után tengerre száll. Íme: a végtelen gonoszság szirtjei felé hajózunk, a szegény Omár lelkén át, akinek ágyasa lett a bűn, Vid felé, akitől úgy kell félnie Salamonnak, mint a bús hajósnak szirtok élitől s amit zavart ügyében úgy kell szeretnie
S ha félve is, feléje hajlani,
Mint a hajósnak szirtok élihez,
Midőn hajóját már habok nyelik.
Vid felé, akinek egy ember kára kevés [***] , a tűzeszű Vid felé! És ki áll szemben a tűzeszű Viddel? a filozófikus Bátor, aki íme vadászva mutatok be:
Bátor: eluntam ezt is. A szegény vadat
Felverjük álmából: nem nyughatik
Sem a ligetben, sem hűs berkein,
Azonban a sok embervad fene
Agyarkodással bűnhetetlen él.
Kinek ne jutna a melankolikus Jaques eszébe az Ahogy tetszikből? Azonban Jago és Jaques nem voltak-e éppúgy meg Vörösmartyban, mint Shakespeare-ben? Meglátjuk.
Nem ez az, amit a költő tanulásának neveztünk. Az sem, hogy néha a fantáziánk bizarrul átfilozófiásodó képei (vissza fogunk térni rájuk) még az átfilozófiásodás fordulatában is Shakespeare-re emlékeztetnek; láttuk, hogy ami ebben lényeg, megvolt a Zalánban is, ahol nem lehetett szó Shakespeare-hatásról, s csak a megjelenésnek egy új módja tanulás. Nem tanulás a vers sem. Vörösmarty jambusai épp oly kevéssé shakespeare-iek, mint ahogy hexameterei sem homérosziak. Vörösmarty újra csinálja a magyar nyelvvel ezt a versformát is és ennek is - a drámai blank versnek -, mint a hexameternek, ő a legnagyobb mestere irodalmunkban. Sorai keményen és férfiasan zengenek és nagyon gyakran egy-egy sor egy műremek, a műremek befejezettségével és zártságával. Ami ezt - a kifejezés technikáját, a sorok megcsinálását illet, Vörösmarty már a Zalánban kész mesterként lép elénk. Az egyenes kölcsönzéseket szem számítom tanulásnak [****] . Mást kellett Vörösmartynak megtanulnia: a gondolatok bizonyos tömör összefogását, vagy ahogy előbb mondtam, a lázadó képzetek művészettel való megfékezését, ott például, ahol egy alak beállításáról van szó. Shakespeare Viharjában a részeg matróz énekel egy pár sort, aztán azt mondja:
- This is a very scurvy tune to sing -
Aztán megint énekel egy strófát és arra is azt mondja:
- This is a scurvy tune too.
Vörösmartynál Jolánka énekelve jelenik meg és virágot szedve, aztán az ének végén azt mondja (ez az egész monológja):
- A kék virág is szép, a sárga is szép.
A hangulat, az alak toto coelo különböznek, a beállítás módszere ugyanaz. Egészen sajátságos lélektani tünet, hogy a képzetfűzés hangulata mennyire külön életet élhet elszakadva maguktól a gondolatoktól, a képzetektől, a képzethangulattól, mindentől. Ez maga a gondolathangulat, a viszonyhangulat, megkülönböztetve a képzethangulattól. Ennek a képzetfűzés hangulatának költözésére és hatására, bár nem teljesen függetlenül maguktól a képzetektől és zenétől, eklatáns példát ad Vörösmarty Hedvigjének egy helye, összehasonlítva Goethe Besuchjának egy helyével, melyet Vörösmarty kétségtelenül ismert. [****]
Íme Vörösmarty tanulóévei a lázadó évek után: fejlődésének második korszaka. Nagy és erős küzdelem a művészet fékéért, hogy majdan képzeteinek hadseregét, melyhez hasonló nagy és tarka sereg nem nyüzsgött a magyar lélekben, szoros műremekek falanxaiba sorakoztathassa. Eseményekben szegény évek, hogy egy nagy költő nagy művésszé válhasson.
De még egy honi mestere volt: a népdal.
[***]
Bátor: Károm csekély is volna tán neked.
[****]
Az ember, ó csodálatos szer az!
Shakespeare vígjátékaiból, melyek a Délsziget írójának nem lehettek közömbös olvasmány, még később apróbb verseiben is kölcsönöz. Hűség c. költeményének, e szeszélyes ugrálásban végtelenül bájos semmiségnek utolsó fordulata:
A leány hű nem lehet -
Férfi csontból vétetett
a Twelfth Nightból való: For such as we are made of, such are we.
[****]
Auf die Lippen war die stille Trene
Auf den Wangen Lieblichkeit zu Hause
Und die Unschuld eines guten Herzens
Regte sich im Busen hin und wieder.
Jedes ihrer Glieder lag gefällig
Aufelöst von süssem Götterbalsam.
Freudig sass ich da und die Betracthung...
Vörösmarty:
S rózsafelhők arci, szép hajának
Gyenge fodra barna köd valának,
S minden, ami kellem és gyönyör van
Harcban állott termetén, vonásin
S a szemérem diadalma rajtuk,
Mint királyné ünnepel szeliden.
Gábor angyal ahogy látta mindezt...