Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Babits Mihály: Az ifjú Vörösmarty
Ez a Vörösmarty talán nem nagy költő még (az első Salamont nem ismerjük), csak erő és férfi, aki nem született hasztalan veszteglődni, hanem egész életét, minden benyomását bele tudja görbíteni annak a célnak a szolgálatába, melyet az élet kínál neki. Zalánt kezdi írni, éjjelezve, makacsul és töri magát, elnyomni az eszköz lázadását a cél ellen; mert íme, az eszköz fellázad, az igába hajtott lélek fellázad mestere, a munka ellen; és evvel a lázadással kezd Vörösmarty nagy költővé lenni. Ez a lázadó lélek az eszközök gyűjteménye, rendkívül, abnormisan gazdag már; magába szedett ezer képet és ezer hangulatot, sokkal többet, hogysem ki ne dagadnának a cél szűk kancsójából. Eleven nép volt ez a képzetek népe, melyet nem lehetett sorompókba zárni; s oly szesz, melynek íze kiégett a tortából.
A Zalán rengeteg pazarságú képsorozata valósággal lázadó tömeg és minden lépten ezt a benyomást kelti. Minden telik belőle; egy egész mitológia, rengeteg képhalmaz a harcok ezerféle módjaira (olyan embertől, ki harcot sohsem ismert), egész élet, kemény és egészséges humor -
Sorra kemény áldást mondok fejetekre botommal -
a lányos és gyermekes bájnak páratlanul gazdag és édes jelenetei, "illattal viselős ibolyák“, gyönyörű tájképek, fantasztikus pompák leírásai, plasztikusan meglátott állat- és pásztorképek hasonlatok gyanánt, melyek úgy vannak elrejtve a nagy munka zugaiba, mint a gazdag faragású szarkofág sarkain egy-egy kosfej. Mindez éppoly rendetlen és zavaró összevisszasággal (az ifjúság áradó pazarságával), éppen, mint nagyonis gazdag és aprólékos és tömött faragású szarkofág mintázatában növények kocsányai, állatok szarvai, istennők fürtei és vitézek kardjai egymásba fonódnak. Kétségkívül látnunk kell, hogy Vörösmarty nyitva tartotta a szemét és lelkiismeretes gyűjtő volt, aki abból, amit látott és amit érzett, semmit sem hagyott elveszni, de nem is selejtezett ki semmit, s a fiatalság fegyelmezetlenségével hányta kábító kincsét garmadába.
És ez a kincs teljesen az övé; maga gyűjtötte. Olvasmányai csak formákat adtak, amint mondtam, kiszaggatni süteményét: olvasmányainak szellemébe igazában be se hatolt (mint már Gyulai észrevette), csak formájukat leste. Nem volt szüksége másra. Történelmi, mondai anyaga Zalánhoz nagyon kevés volt. Mese, divina, machina, minden a saját kincseiből tellett. S a nyelv is onnan tellett, a nyelvet is maga csinálta, vagy legalább azt a mély barnaszín szőnyeget, melyet örökölt Berzsenyitől, átszőtte a legcsodálatosabb, legtarkább színekkel, hogy nem lehetett többé megismerni. Ahol sok a képzet, ott sok a szín, sok a szó, gazdag a nyelv. Valóban, ha valahol, úgy Vörösmartynál a nyelvkincs egy a képzetkinccsel; elég gazdag, soha kevesebbet, elé erős (mert a nyelv fegyelmezéséhez is férfierő kell), soha mást nem mondani a kellőnél. Ez ad klasszikus és tömör ízt az áradozó nyelvnek. A képzetek fellázadtak a munka ellen: a szavak engedelmes szolgái a képzeteknek.
Mindez magyarázza a Zalán vegyes hatását: végigolvasni majdnem lehetetlenség; az ember elveszik e tömkelegben: a fiatal író, akinek még sohsem volt közönsége, az összhatást egyáltalán nem tudta kiszámítani. De egyes képei, egyes sorai végtelen izgatják a fantáziát és beléragadnak az emlékezetbe: egyik a képzetek, másik a szavak dolga. E képzeteket és szavakat zene borítja el, zenére születtek, s ez már aztán egészen sajátságos, meghatározhatatlan valami, Vörösmarty lelkének egyéni zenéje, mindig egy, bár oly változatos, mint maguk a képzetek; akár a harci robajt festi, amikor a messze pusztákat
Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták [*]
ami (igaza van Tóth Bélának), még szebb, mint a quadrupetante putrem sonitu; akár édesen olvad feléd, deli Hajna, mikor ápolgattad a bajnokot s
Szép szemedet szemein szerelembe merűlve mulattad.
Vörösmarty hexameterei semmit sem klasszikusak: ez egészen modern vers: Vörösmarty zenéje. Néhol talán Vergiliusra emlékeztetnek, de csak azért, mert Vergilius már néhol modern költő.
Most úgy képzelem valahogy (ezt nem fogja mindenki megérteni), hogy a zene kapcsolja eggyé a képzeteket s teszi őket mindig-egyszerre-mind-jelenvalókká úgy, hogy minden egyes képből a végtelenbe nyílik kilátás. Amit Gellért Oszkár egy szegény mai költőről írt, az fokozottabb mértékben illik Vörösmartyra: ez ad filozófiai zamatot legegyszerűbb képeinek. Mindnyájan emlékszünk arra, mikor éj van,
...az élet
Elnyugszik s a fél föld lesz nyoszolyája...
Micsoda távolság van ebben a versben. És micsoda részegítő elröpítése a képzeletnek az ilyen sor:
Ég szűze, aki dicső fejeden szép csillagot ingatsz.
Ha Vörösmartyt olvassuk, mindig közel vannak a csillagok, a halál és a végtelenségek. Mikor arról van szó, hogy egy vitéz nem hord zárt sisakot, páncélt, mindjárt arra gondol:
Kard nekem a páncél; szabadon viszi homlokom a nyilt
Könnyű kalpagot és mikor eljő végnapom, a szép
Föld színét s ragyogó egeket még látom utolszor;
Te pedig eltakarod fejedet...
A gazdag végtelenség ez örökös együttlátása szomorú dolog Vörösmarty előtt; sajátságos, de a végtelen látása (amely művésznek lehetséges), mindig szomorú. Mintha az volna szomorú, hogy nincs út tovább: ez a sok szépség mind céltalan volt, mert ez az egész. Ezért keserves minden, ami határtalan.
Mint harag és szerelem, ha határ nincs benne, keserves.
Ezért van az, hogy a költő előtt, aki pedig a régi dicsőséget énekli, mégis (annyira nem tűrik a képzetek és hangulatok, a munka és a cél igáját)
Gyászos vagy s szomorú, emléke az ősi időnek.
Mert ez az ősi idő voltaképp csak Vörösmarty lelkének időtlen ideje.
Ez nem lázadozó fájdalom, hanem nyugodt és klasszikus fájdalom, amely tudatában van a maga gazdagságának, szépségének és gyógyíthatatlanságának. Ez nem lázadozó fájdalom és mégis lázas, mint minden Vörösmartyban, mint a hipnotizált fájdalma, akinek az fáj, hogy sokat lát. És különben az egész Kárel éneke, mint nemsokára Hábador is, s a tervezett Helvila, Ossziánra emlékeztet - ami az első voltaképpeni idegen hatás Vörösmarty költészetére. Innen már nemcsak formákat kapott, hanem színeket is, egy egész színezési modort, mely talán Rembrandt, talán - mint Beöthy finoman vette észre - Caravaggio modorával hasonlítható össze, s mely Eger egy jelenetében s a Két Szomszédvárban a clair-obscur remekeit alkotta. De ami a lényeges rokonság s ami megmagyarázza azt, hogy e színezés mindkettőhöz illik: az nem átvétel; ez az ossziáni hangulat Vörösmartynál voltaképpen egészen más forrásból származik, mint Ossziánnál: Vörösmartynál, mint láttuk, a képzettömeg a forrása, Osszián pedig képekben és képzetekben igen szegény könyv. Vörösmarty talán még a Zalán kiemelt része előtt írta a Kis Gyermek Halálára című ismert és gyönyörű versét, melynél semmi esetre sem lehet Ossziánra gondolni, s melyben már ugyanez a nyugodt és végtelenbe sóhajtó fájdalom zenél:
Alunni fogsz s nem lesznek álmaid
Alunni fogsz s nem lesz több reggeled -
mindenki tudja kívülről, de nem mindenki sejti, milyen szép.
Osszián azonkívül egy műfajt adott Vörösmartynak, egy műfajt, amely hasonlatos a régi alexandriaiak epyllionához: nem eposz, hanem hőskép, alkalmas a nagyszerűségre, melyet Vörösmarty végtelenbe lendülő fantáziája mindig megkíván, alkalmas eszköze a honébresztés nagy munkájának is, alkalmas gyűjtőedény a kiáradt színek és képek számára, alkalmas műfaj oly költőnek, akinek lendülete, bár a külvilágból táplálkozik, mégis alapjában lírai - remélem, megmagyaráztuk, mért és hogyan - akár az alexandriai epyllion és eidyllion költőké. Mert az epyllion közel áll az eidyllonhoz és Vörösmarty kis eposzai és képecskéi éppen a fájdalom nyugodtságánál fogva sok tekintetben idilli hatásúak. Első a Cserhalom, az utolérhetetlen szépségű sátorjelenettel, melyben valami nyugodt és bánatos ragyogás (a szerelmes könyv ragyogása) és a kifejezés mesteri adekvátsága valóban görög versekre emlékeztetnek és előhírnökei Vörösmarty későbbi csodálatos epigrammáinak. A csillagok itt is közel vannak hozzánk, akkor is, mikor a költő Etelkét a hattyúhoz hasonlítja, mely könnyű lebegéssel suhan
S leszállnak
Hold és csillag ezüst sugarakkal játszani hozzá.
A másik a Hábador, drámai formában, valamennyi közt a legossziánibb. De íme, ebben az évben már - 1826-ban vagyunk, csak egy évvel a Zalán megjelenése után - a képek lázadása tetőpontra hág. Lehányja a nemzeti igát és valóban a végtelenbe lendül, időkön túl keres tündérvölgyeket és délszigeteket. Ezek lázadozó epyllionok, az egyik még a régi formában, a másik egészen merészen és zseniálisan magyar népmeséhez köti felszabadult fantazmagóriáit és Zrínyi-köntöst szab rájuk - íme a második nagy hatás Vörösmartyra, a kemény Zrínyié -, oly végtelenül stílszerű köntöst, amelyben Zrínyi ügyetlenségei és döcögései mesterileg utánozva, megannyi szépséggé lesznek: oly utánzás, amelyre csak a legnagyobb stílérzékkel megáldott művészek, az Anatole France-ok képesek. Ez a két fantasztikus költemény a legtipikusabban mutatja az ifjú Vörösmartyt, az ő lázadozó képzettömegével és ha német volnék, azt mondanám, hogy betetőzik Vörösmarty első periódusát. Ez a túltömött és végtelenbe lendülő ifjú fantázia vadul szomjazza a sohasem látottat, sohasem sejtettet, ez a nagy művész, a kötelességből múltak énekese, a hagyományos versekben újat és hallatlant akar teremteni,
Nincs kedvem, sem időm mindennapi dolgokat írni,
Újat írok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is
...Oly dalt mondok világ hallatára
Melynek égen, földön ne légyen határa.
mert érzi agyában rengeteg képek soha nem álmodott nyüzsgésével, hogy ez a nyüzsgés, amint az ő lelkében, az ő lelkének zenéjével egybejött, maga egy egészen új világ
Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára
Azt én írva lelém lelkem asztalára.
[*]