Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Fenyő Miksa: Ady Endre
Sokféle küzdés nyoma látszik ezeken az írásokon, néhol távolodó küzdéseké, amelyek már tragikus gesztussá halkultak. Aki ez írásokat írta, sohasem azt mondja el, amin már túlvan, sohasem "végez“ műveiben élete valamely eseményével: számára nincsenek is elmúlt dolgok, hanem egész élete minden pillanatban és minden művében jelenvaló. Innen az a nagyfeszültségű, ellenállhatatlan vitalitás műveiben, innen az a különösen ebben a tanulmányfüzetében szembeötlő örök rettegés, hogy csakművésznek, csakköltőnek tudhatná valaki. Az emberiessége az, melyet érvényesíteni akar. Azt, hogy szeretett, azt, hogy vágyódott - "több szeretetre, több igazságra, több szépségre, több boldogságra“, hogy kemény fejével egy-két rést tört betűnélküli szittya falakon, hogy igazságtalanságokat követett el, hogy állandóan inzultálta az életet és előkényszerítette ráleső rejtekéből: mindez több, glóriásabb neki, mint a legszebb költeménye. A "Szeretném magam megmutatni“ leküzdhetetlen vágya diktálta ezeket a minden őszinteségük mellett szépítő, minden gőgjük mellett meghatóan kérlelő sorokat. Az ő jóságának elismertetésére való törekvés, hogy lássák: íme az ő költészetét besugározza egy hibákkal és szenvedésekkel teljes, de egészen élt élet, hogy megsiratni tudja mindazokat, kik nem születtek a maguk hazájában: teszi szimpatikussá, hangjukban nemessé, októberi fényűvé ezeket az írásokat. "Ez is fátum: olyan embernek születni, aki másoknak egyengeti az útját harminc éven belül és mindenütt, a leendőknek is. De ennél a fátumnál jobban fáj, hogy véres fejemet és szívemet senki se látja, most se látja. Amikor, abban az időben, melyben ezek történtek, egy kis enyhülést s barátokat akartam az alkoholon kívül, bolondokat vagy igazán fantasztákat kellett társaimul keresnem“. "Én vártam, hogy valaki segítségemre fog sietni, végre sem maga az ügy, sem a halál nem egy emberé, de hiába vártam, úgy buktam el, hogy egy-két passzív szamaritánuson kívül még észre se vette senki. Ellenben arról gerezdesen rakottan szólott a beszéd, hogy Tas Péter korcsmázik, Tas Péter hisztériás, ami igaz. Hogy Tas Péter gonosz, harapó, szájára veszi az ő társait s rosszat mond mindenkiről. Honnan jusson eszébe Budapesten valakinek, hogy vannak nemes érzéseikben túlontúl becsületes emberek is, szokatlanok Budapesten? Nem a heraldika által nemesek, de ezer hibájuk, fájdalmuk, pompájuk és emberségük által.“