Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Gellért Oszkár: Képek a Bibliához
nem ismert férfit és az atyai házban él,
meggyalázza és vele hál és rajtakapják,
öljék meg azt az embert, de a nő legyen
büntetlen.“
(Hammurábi, 130.§.)
jegyben és találándja valaki azt a város-
ban és hál vele:“
"Mind a kettőt a városnak kapuja
eleibe kivigyétek és kövekkel megkövez-
zétek őket és meghaljanak: a leányzót
azért, hogy nem kiáltott abban a város-
ban...“
"De hogyha a férjfiú találándja a jegy-
ben való leányzót a mezőben és meg-
fogándja őtet a férfjiú és hál vele: csak
maga a férjfiú haljon meg, aki hált azzal.“
"A leányzót pedig meg ne öljék,
mivelhogy annak nincs halálos bűne...“
"Mert a mezőben találta őtet, kiáltott
a jegyben való leányzó, de senki jelen
nem volt, aki őtet megoltalmazta volna.“
(Mózes V. k. XXII. r. 23-27.)
És akkor gyáván és akkor nyomorultan,
Míg a "halált rá“ kellett hallanom.
Félrefordultam:
Mintha csak igazítnám a köntösöm magamon.
S míg elhurcolták a szegényt miattam,
A másik látta, hogy rendezem ruhám
A testemen, a testemen,
Amit az imént nem neki adtam.
S vártam, hogy rámrontson, megüssön, de nem,
Csak nézte melegen, fi!, olvadón, puhán,
Ahogy szedegettem a rámtapadt füszálat...
Utálat!
Úgy érezém e pillanatban,
Száz új gyökérrel a szivembe nőtt
S hogy e drága perccel még szabadabban,
Még gőgösebben szeretem őt,
Ki csak a szeretőm volt s nem a jegyesem
S kivel elmentem vón, el én szivesen,
Ha kell, akár halálba eggyütt.
Csillapodj. Látom, az emlék meghatott.
Ám jobb lesz lányom, ha most feledjük
E drága percet s fukar szerelmed.
Engem, megvallom, jobban érdekelnek
A következendő pillanatok.
Mert hisz nem mentél el véle, ugy-e nem,
S itt vagy, ha nem csal a két szemem.
Igaz, nem mentem, idefutottam.
De ne bánts Mózes, hogy idefutottam.
Én nem tudom, hogy a jegyesem elől-e,
Vagy a szeretőm emléke elől is...
Bús emlékektől a halál megőriz!
Ó ne hidd Mózes, hogy reszketek tőle,
De mikor Hammurábi nem szabta reám...
Úgy szabd temagad temagadra leány.
Hiszen így gondoltam, hogy vele megyek én
S ki nem engedett, ő volt a szegény.
Bölcs, mondta, a Rend, kis eszünk ne rontsa
S őt küldi csupán Samasisten parancsa.
Én nem vagyok bűnös s hogy meghaljon érte,
Az az egy csók neki megérte.
Én éljek tovább s gondoljak rá néha...
De léha vagy asszony, de léha!
Ó jogod van Mózes, hogy haragra gyújtson,
Babylon törvénye ha nem oszt egy kézzel.
Nem kérlek én Mózes, hogy bűnömet nézd el
S mint bölcs Hammurábi, húnyj szemet felette.
Rút törvény! ó adj hát te szebbet helyette,
Adj szebbet, mi ne csak az egyikre sújtson,
Adj szebbet, bölcsebb te! mutasd a hatalmad,
Adj szebbet, adj szebbet! s a szívnek nyugalmat.
Nyugalmat? az meglesz. Jahvém kezében
Igazzabb a törvény, lásd, most kapom éppen:
Légy zsidóvá... s akkor meghalhatsz drágám.
Nem azért futottam Babylon országán
Ezer esztendőt, hogy ideérjek.
Hogy az igazat nékem csak ily vékonyan mérjed.
Lásd, ahhoz Mózes, hogy csupán meghaljak,
Jahvéd törvénye se kell nekem éppen.
Jaj látom, nem értesz, hát halljad, hát halljad:
Máshogy nyugtass meg, mással, másképpen!
Nézd, bölcs Hammurábi törvénye védett
S irtózom tőle... de élni is vágyom.
Üss, cirogass, ítélj, de adj hozzá mentséget,
Így, így segíts rajtam, hogy a Jahvéd áldjon!
Miből vagy gyúrva asszony, miből...
Ej, nézd hát Mózes, nézd az orcámat,
A testem még rugalmas, a testem még nem vánnyadt,
Még hamvas rajta a bőr.
Ej, nézz hát Mózes, nézz a szemembe:
Ott kéklik még benne a búzavirág,
Ami akkor nyílt a mezőn.
Ó markolj Mózes a szemeddel a szemembe:
Mélyébe veszőn
Nem érzed-é, hogy perzseli rád
Az akkori kéjt, az akkori lázt!
Nem hallod-e Mózes, mit súg a szemem?
S az illatot, a búzakalászt,
Amire akkor, amire ottan,
Tavaszalkonyatkor lehanyatlottam,
Nem érzed-e Mózes a testemen?
Ó, én még most is a fülemben érzem,
Miket első szűz vágy bontogat,
A sóhajokat, ah! a sóhajokat...
Mózes, hát siket vagy te egészen?!
Hiába beszélsz leány, hiába.
Halált oszt Izráel vétkedért.
Törvényedet itt hiába keresed,
Nem ment az Úr ekkora szenvedélyt.
Ha élni akarsz, menj vissza Babyloniába,
Csak vissza, csak vissza Babyloniába!
Megcsaltad, fuj!, a jegyesed...
De a mezőn Mózes.
Hát a mezőn!
Ott, ott! S olyan más, máshol-e, ott-e?
Tudod mi a mező? Dehogy is tudod te!
Samasisten estharmatot könnyezőn
Bucsucsókját a mezőn most hinti szét...
A mező! Beh közelebb vagyunk ott az éghez
S ti, mikor törvényt faragtok,
Beh messze is vagytok
Attul, ami szép.
Hallgass, Jahvéra, leány, ne vétkezz...
Ó hallgatok már, csak add a kezed.
Orcám símaságát meg a keblemét
Mondd, érezed-é? Ugy-e érezed?
Bízd rám a kezed, jöjj véle vakon
Sima, sík, sikos, örvénylő utakon...
Eressz, te céda!
Ne még, ne még!
A testem még ifjú s élni vágy
S hogy élhessek: törvényt akarok!
Menj tőlem, eressz, menj, menj, takarodj!
Ott van Hammurábid, ő élni hágy...
De mikor az övé rút. De nekem a tied kell.
Mért csak a fiú, ha közös vétekkel
Vétkeztenek s vétkeik egy-nagyok?!
S nem Mózes, én vétkes mégse vagyok.
Mezőn, mezőn volt. Dereng-e már előtted?
Törvényhozóm, ki ne hagyd a mezőket
Tábláidról...
Hm. Hát a mezőn?
Kezed add. Ne még, none még, ne vedd le.
Mikor így ráfekteted a kebeledre,
Derengeni kezd. Hm. Hát a mezőn?
Mily gömbölyü s forró a kicsi melled...
Dereng. Dereng már! Eredj no, eressz,
Csábító... a szakállam nem hagyod!
Ó, hogy nem szégyelled magad
Egy ilyen szegény vén ember mellett.
Másutt keress...
Ifjú is akad...
Csakhogy ne hidd ám, hogy olyan vén vagyok!
Ne csúfolódj magadon, hogy engem riassz
Mózes. Hisz tudod te jól, mi az,
Hogy a mezőn volt.
Hadd szólok hát Mózesem okosan veled.
Lásd, míg igy az arcom válladra fektetem,
Lásd, míg igy az ajkam csókra hasad,
Féligazságot adj törvényhozóm nekem,
Ne egészet, az fáj, felet csak, felet!
Ah, izgató törvényt adj, vad-borzalmasat,
Ah, ingerlő törvényt adj, hogy vacogva-félve
Mehessek az olyan perceknek elébe,
Újra elébe, csakazértis elébe.
Újra!
De okosan. Például a mezőn.
Ott szebb. Szabadabb.
Ott Mózes a törvényed ajakam elfújja,
Mint gyenge fűszálat, ami rámtapadt...
Hát nézz már Mózes, nézz már körül,
Vajh ez a mi mezőnk itt nem gyönyörű?!
Te csúfolódol. Az én mezőm rég volt...
De az a mező, az lehet, a tiéd volt.
S az újat már hiába keresem...
De várj csak: a mezőn volt s te kiáltottál -
A boldogságtól, Mózesem!
Hallgass, nyughass már. S te kiáltottál,
Hogy jöjjön valaki, ki ótalmazzon,
S nem volt a közelben senki ottan -
És asszony lettem, asszony, asszony.
S oly jó volt, hogy hiába kiáltottam
S hogy nem felelt más, csak a mező...
A mező? S a mező, a mező mit mondott?
Gyorsan, hallgass, ne beszélj bolondot!
Ó, kegyes szíve volt a mezőnek,
Azt mondta, szívd, szívd a levegőmet,
Légy mámoros tőle... s megoldta ruhámat...
Hallgass, ha mondom! És akkor rádtámadt
A gyalázatos s nem védhetéd magad -
Csak érezém, hogy ajkához ragad...
Mint gyenge gödölyét a veszett farkas!
O drága farkasom, gyönyörüm!...
Hallgass
És nem volt senki, aki megvédett,
Mert a mezőn volt.
És hiába hívtál segítséget,
Mert a mezőn volt.
És megbocsáttatik tenéked -
Mert nem lehet Mózes védeni magunk,
Mikor már ott vagyunk.
Mert nem is tud Mózes nem-akarni akkor
Szegény kis agyunk.
S mert mikor a mező hív,
Nincsen olyan kőszív
Tavaszalkonyatkor...
Mikor a mező hív, mikor a mező hív!