Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Feleky Géza: Seraphima Astafieva
Felemás időben, felemás emberek előtt egyszerre megjelenik egy nő, aki teljesen egész, egészen teljes, akiben semmi sem tevődött össze két nem összevaló félből; az orosz balett talán, saját szempontjából, nem célszerűen cselekedett, amikor ezt a nőt kihozta a fehér országból Párizsba, Londonba. Neki köszönheti, ha feleútján megállt néhány kar és fejen felejtődött néhány kalap, amely különben bizonyára leereszkedett volna. Ha Astafieva nem jön velük, talán könnyebb volna tévedni mutatványuk értékét illetőleg, akkor talán egy ideig arra lehetne gondolni, hogy velük és általuk érkezett meg az, amit a dzsiu-dzsicu és az ordinárébb fajta birkózás cirkuszi diadalútja, a maccsicsnak és a többi néger és apacs táncnak szalonba bocsátása, a köteles dzsiggelés és általán a szilaj és mégis szabályos mozdulatok nagy keletje hirdettek előre. Így, Astafievával a soraiban, Astafieva háttereként, újra csak egy szimptóma ez a balett, akár a Sumurun-láz vagy a berlini szépségesték és Olga Desmond.
Londonban, a Covent Garden színpadján természetesebbek, helyükön valóbbak voltak a kis egyfelvonásosak és a Chopin-értelmezések, mint a Néva vagy a Szajna partján. A kisportolt testű férfiak és nők, a sokéves, okos, karcsú angol lányságok valahogy fokonként közelebb hozták a nézőteret ahhoz a bűvös világhoz, ahol mindenki szépen jár és szép kontúrtól körülzártan áll, ahol bővek és folyékonyak a mozdulatok és sehol sem szakadnak el, hanem egymásból és egymássá lesznek, ahol megszűnnek a ruhák és fonák illemszabályok nem akadályozzák, nem teszik merevvé és kifejezéstelenné a testet, és a természetes állapot támad fel, bizonyos fokú eszményesítésben, ahol végül az embereket nem láncolja a földhöz súlyuk, hanem megszűnik a nehézkedési erő uralma, és az emberek szép szitakötő-íveket írnak le és a naptól átvilágított szárnyú, remek lebocsátkozású repülőgépek méltó utasainak mutatkoznak. Minden olyan természetes, annyira tiszta és rögtön meggyőző, mintha csak valami megvolt jelenne meg újra, simábban és ütemesebben, és nem kell elgondolkozni azon, hogy milyen régen is temetkezett el az, ami most feltámad, és főleg nem szabad a jelenség értelmét, szimptomatikus jelentőségét tudakolni.
Mert lehetne rokonjelenségekre gondolni, más területeken, egy készülő új kultúrára. Egy messze horizont szélén sötét pálmák tenyerelnek rá a halványpiros égre, nagy kék virágok nyílnak a kénsárga homok fölött és klasszikus teljességű, kiegyenlítettségű töredékes, nyugtalan kortársai mellett Gauguin. Maeterlinck álomvilágában nagyok, egyszerűek a gesztusok és mindig a dolgok lényegére felelnek. A görög tragédiák, a római cirkusz és a középkor misztériumai sokáig pótolatlanok maradtak, most kezdődik egy új népművészet: a mozi, a mozdulatok művészete. Még sok minden egyéb jönne itt számba, elsősorban Amerika, amelyet alighanem hamarosan kell majd újra felfedezni, de egy estére elég Seraphima Astafieva, reggel majd kivirrad és jósolgatás nélkül is megjön a holnapi idő.
Mintha az orosz társaság díszletfestője, kosztümtervezője és háziszerzője, Leon Bakst is így gondolkodna, márpedig az ő véleményének megvan a súlya. Párizsi kiállítása, most tavaszkor, kétségeket támasztott fel aziránt, hogy nem kellett volna-e Beardsleynek inkább Oroszországban születnie. Színpadra valósultan ruhatervei hallatlanul gazdagok teljesen tiszta, mély és sajátos színeik által, a foltokat óriási leleménye szabja mindig másképp kecsesekre, hol pufók amorett felhőkké, hol meg csodálatosan kinyújtott arabeszkekké, az egész pedig a háttér és előtte a kaleidoszkópi változékonyságú ezer színnyaláb minden pillanatban új és minden pillanatban teljesen elrendezett színpompás szőnyeget ád. Seherezádénak, az egyik egyfelvonásosnak külön függönye van és az a függöny a törekvés jelenlegi állapotának összefoglalása.
Bakst egy miniatűrt nagyít fel a színpad arányaira. Zömökfalú vár toronymagas, toronymeredek sziklán. Nem tudni, hogy jutottak az épületkövek föl az oromra, nem tudni, hogy juthatnak le az emberek fennről. A falak peremén kis, tarka nők, kalligrafikus ívekben felnyújtott karokkal, talán félnek, talán hívnak. Körül kisebb, de szintén teljesen meredekre faragott sziklák csúcsán kis fekete lovak, rajtuk görbe kardú, turbános férfiak. Bosszú hozza őket vagy vágy, lehet, hogy ölni jönnek, lehet, hogy ölelni. Még semmi sem dőlt el, csak az, hogy a következő pillanatban mindennek el kell majd dőlnie.