Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Feleky Géza: Seraphima Astafieva

Feleky Géza: Seraphima Astafieva
3.

Csodák nincsenek, legalább úgy hirdetik az írástudók, amióta újra meg tudtak állapodni a csodáknak bizonyos hierarchiájában. Tehát sem a föld, sem az ég nem rejt csodát és így Astafievának is meg kell magyaráznia tudományát. Eléje tolakszik, kíváncsian és fölöslegességét nem is sejtve a vizsgálóbíró és kérdi: Hogy csinálja?

Hogy csinálja? A válasz még a megmagyarázhatóság korlátolt területén sem lehet pontos, mert ha világos akar lenni, kétfelé kell bontania azt, ami éppen változatlanul egyvoltánál fogva hatékony. Astafieva hatásának az a szavakba foglalható oka, hogy teste és mozdulata maradéktalan és szinte élesen tiszta kifejezősége ellenére is, minden pillanatban és minden átmenetében teljesen dekoratív, ornamentális elrendezettségű. Az egyes eset megkapja a szükségesség, az általános érvényűség kenetét: a tény súlyával, tiszta határozottsággal jelenik meg és mégis jelent. Mikor a hét pár rabszolganő lebontja a merev testről a hét fátyolt, a lélekről is leoldódnak a leplek, az egyik a másik után, és amikor Astafieva először nyújtja ki maga elé, egész egyenesen, bábus mozdulattal két karját, akkor felfelé fordult tenyerén ott tartja egész meztelen lelkét. De kontúrja olyan régi, elmúlt ezredek emlékeiről oly ismerős, hogy már most sem és ettől fogva végig sohasem egy nő, hanem a nő, az a fajta nő.

Természetesen sovány, sok rajta a szöglet, vonalai élesek. Mademoiselle Guimard-t is a gráciák csontvázának gúnyolták a felvilágosodás filozófusai, de még a halvány emléke, a Fragonard-kép is megmutatja, hogy a lényegére kivonatolt grácia volt, minden megvolt benne - minden fölösleges, minden ismétlés nélkül. Astafievának is hihetetlenül karcsú a felső teste, a nyaka, a karja, a lába, ha ugyan hajlékonyság a vonalnak az a tehetsége, hogy ezerszer és ezerféleképp eltörten is folytonos és folyékony tud maradni.

Minden vonaldarab egy mondatrész, a törések pontok, vesszők vagy felkiáltójelek, a mozdulat, az egész test felszökkenése, alápatakzása, csendes hullámzása, szaggatott lüktetése telt csengésű himnusz, zokogó panasz, fáradt beletörődés, kemény követelés vagy közömbös kielégülés vagy más valami, de minden pillanat oly teljes, oly befejezett és oly kötött, mint egy szonett. Amellett egyik pillanat elhatárolhatatlanul változik át a másikká. Egy nagy, gazdag, sokat magába foglaló ciklus, csupa szonettből. De ezek a szonettek nem hasonlítanak Shakespeare-éire vagy Keatséire, nem a kötött forma magaslatáról, távlatból mutatják a történéseket és a fájdalmakat, hanem éles, pontos aktualitások illeszkednek ezekbe a négy és három sorokba. Nem csupán a tudomány haladásának útját jelölik halottak. Hány, de hány költő-élet törött össze abba, hogy a formába csak egy csekély töredéket tudott belevinni magából vagy mindig csak magánál maradt és nem tudott eljutni a formához. Astafieva a megszakadatlan valósulás, az élet, amely minden alakulásában forma.

Astafieva tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy milyenek a régi görög pénzekre kivert nők, a mereven felálló szárnyú Nikék és azok az Aphroditék, akik a kis kör két átmérőjét törik éles szögekre akkor, ha elhagyják sokezer éves helyzetüket és mozogni kezdenek. A Phidiasra következő szobrásznemzedék márványba faragta, hogy miképp tartotta a tükröt maga elé, hogyan hullatta le a leplet arányos testéről, mint lépett a fürdőbe és milyen mozdulattal fogadta barátnőjét az ötödik századbeli görög nő. Méltóságos tartózkodás, telt öblű ritmus. A test nem folytonos crescendo, amely végül egy szilaj mozdulatban teljesedik ki, hanem nyugodt melódia, amelyben minden ütem egyenlő rangú a többivel. Astafieva régebbre mutat vissza, a hatodik századba. Még nem alakult ki a külső és a belső világnak, az életnek és a gondolkodásnak ökonomikus rendje, még nem érkezett el a nagy század, a múltból kicsillogó aranykor. A nő hieratikus merevségének megmutatására alkalmas a nehéz megmunkálású anyag. Átmenet nélkül, hirtelen töri el a vonalat az alacsony fejlettségű technika, párducugrással szökken elő az elfojtott, egyenesre fogott szilajság, megpezseg és szinte füstölög a forró vér.

Astafieva mozdulatainak dekoratívsága tehát nem a rokokó szobroknak könnyű gráciája, és még a nagy görög idők tömöttebb folyamatossága és egyszerű ütemű egyensúlya sem, hanem az a régibb, szögletesebb, de nem kevésbé szükségszerű dekoratívság. Megvan benne az öblöknek és a kiszögelléseknek, a formáknak és a vonalaknak elvontan is teljes egymásravonatkozása, megkötöttsége. A dekoratívság tehát nem szűnik meg akkor sem, ha a szobor lassúléptű bálvánnyá elevenül, vagy akár szilaj csapongással, viharzó sirályként kezdi szelni a levegőt, a szükségesség nem kiváltságos pillanatok kísérője, hanem a nő teljességének, minden tevékenységének állandó, elválhatatlan attribútuma.