Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Ambrus Zoltán: Drámabírálat

Ambrus Zoltán: Drámabírálat
II.

Alkalmat vagy inkább ürügyet arra a tanakodásra, hogy: egyáltalán szükséges-e a drámabíráló bizottság, s ha igen, hogyan kellene megreformálni? - legújabban az a tény szolgáltatott, hogy a kultuszminiszter, a Nemzeti Színház igazgatójának és a drámabíráló bizottság tagjainak együttes kérésére, megváltoztatta elődjének azt a rendeletét, mely a drámabíráló bizottság feladatát és hatáskörét megszabta.

Ez a miniszteri rendelet négy évvel ezelőtt a drámabíráló bizottságot, amely ekkor csak véleményező, tanácsadó testület volt, a Nemzeti Színház igazgatójának úgyszólván az ellenőrévé nevezte ki, mert kimondta, hogy az igazgató csak olyan darabot adathat elő, amelyet a drámabíráló bizottság egyhangúlag vagy legalábbis szótöbbséggel előadásra ajánlott.

Érdekes és az örök elégedetlenek jellemzésül meg kell említeni, hogy ennek az intézkedésnek az eredete is rájok vezethető vissza. Bár csak közvetetten lehetett szerepök ebben a dologban: nekik, az érvényesülést kereső, de meg nem találó vagy keveslő drámaíróknak, a harmincezreknek kell tulajdonítani, hogy a minisztérium ezt a szerencsésnek nem mondható rendeletet kibocsátotta. Akkor ugyanis a sajtóban az a nóta volt divatos, hogy: a Nemzeti Színházban a züllés jelenségei észlelhetők, hogy a színház legnagyobb bajait eredeti újdonságainak a gyöngesége okozza, hogy a sok bukás diszkreditált minden magyar darabot, hovatovább mindenkit elszoktat a Nemzeti Színháztól, és ha ezek az állapotok tovább is így tartanak, végképpen el fogja riasztani az egész közönséget. Ezt a nótát legbuzgóbban a harmincezrek fújták, és ha nem ők maguk ismételgették újságcikkeikben, amit szintén megtettek, gondjuk volt rá, hogy kifejeztessék másokkal, amit egyfelül baráti tollak segítségével, másfelül azzal, hogy a folytonos botránkozásukban és zsörtölődésükben megnyilatkozó hangulatcsinálás hatással volt a legjobbhiszeműekre is - el is értek. Ebben nincsen semmi meglepő. Az érvényesülésüket hiába kereső vagy keveslő drámaírók a legszigorúbb kritikusai a bajtársaiknak, egymásnak; a míg a többiekről van szó, a leggyönyörűbb irodalmi vesszőparipákon nyargalnak, a legmagasabban ülve és a legsebesebben vágtatva előre: csak akkor gyalogolnak bukdácsolva, mikor maguknak kell produkálniok. De másképpen is befolyással tudtak lenni arra, hogy a vezetőség jóakaratú reformáló törekvése - az említett intézkedéstől várva a bajok és az örök panaszkodás megszűnését - ennek a nem szerencsés rendeletnek a kibocsátására szánja el magát. Mégpedig akképpen tudtak befolyással lenni erre, hogy az igazgató előszobájának örökös ostromlásával az igazgató előtt is tetszetőssé tették ennek az intézkedésnek az eszméjét. A Nemzeti Színház akkori igazgatója túlságosan jó ember volt, aki szeretett volna minden eléje kerülő érdeket kielégíteni, pedig bizonyára ő is láthatta, hogy egy olyan nagy intézetnél, mint a Nemzeti Színház, ahol annyi magánérdek torlódik össze és kerül összeütközésbe egymással - ez tisztára lehetetlenség. Mégis, erélyes ellentállás helyett, vállalta a lehetetlent és évekig fáradozott a sokféle érdek kiegyeztetésén, aminek természetesen az lett a következése, hogy előbb mind több ígérettel kötötte le magát, néha talán csak azért, hogy megszabadulhasson a folyamodók, könyörgők, zaklatók, sürgetők, ajánlólevelekkel vagy hadüzenetekkel erőszakoskodók sokaságától, később folyton halasztgatnia kellett ígéreteinek a beváltását, és végül át kellett látnia, hogy nem maradhat addig igazgató, amíg minden ígéretét sorra beválthatja. Ilyen bajokkal küzdve, alighanem örült rajta, hogy a drámabíráló bizottság hatáskorának a kitágítása meg fogja szabadítani legalább az újabb ostromlók seregének egy nagy részétől (attól a sokaságtól, amely a drámabíráló bizottság visszautasító határozata következtében nem is juthat el hozzá), és amikor erre vonatkozólag megkérdezték, belenyugodva abba, hogy így a felelősség egy részét is átháríthatja, készségesen engedte át hatásköréből a drámabíráló bizottságnak azt, amit - ez nem kért. Úgy, hogy mikor fölmerült az az idea, hogy a drámabíráló bizottság hatáskörét ki kellene szélesbíteni, éppen a harmincezrek ostromától már meglehetősen fáradt igazgató volt az, akinek ezzel az ideával szemben legkevesebb volt az aggodalma. Az intézkedni hivatottak pedig magukénak fogadva el azt a kritikát, amely szerint a Nemzeti Színház akkori bajai onnan eredtek volna, hogy az igazgató derűre-borúra adatott elő gyönge darabokat - noha vitatható volt, hogy csakugyan innen eredtek-e a bajok -, és attól tartva, hogy az igazgatónak a gyönge darabokkal szemben tanúsított elnézése csakugyan elidegenítheti a közönséget a Nemzeti Színháztól, tetszetősnek találták azt a tervet, mely a drámabíráló bizottság hatáskörének kitágításával egy kissé meg akarta kötni az igazgató engedékeny kezét. Ezért a tervért akkor a drámabíráló bizottság tagjai is lelkesedtek a legkevésbé, és azon az ankéten, mely a rendelet kibocsátását megelőzte, egyik-másik tag ki is fejezte az aggodalmait.

Hogy ezek az aggodalmak mennyire alaposak voltak, hamarosan kiderült, mihelyt a rendelet kibocsátásával majdnem egyidőben új igazgató került a Nemzeti Színház élésre. Az új igazgató már nem láthatta szívesen, hogy a legújabb rendelet következtében nem egészen szabad a keze. A gyakorlatban ugyan a drámabíráló bizottság, amely tisztában volt vele, hogy feladatának elseje: a neki juttatott ellenőri szereppel nem nehezíteni meg az igazgató működését, rajta volt, hogy ne okozzon neki nehézségeket, de már maga az, hogy az igazgató semmiféle magyar darab előadása dolgában nem intézkedhetett a drámabíráló bizottság határozathozatala előtt, hátrányosnak bizonyult az igazgatóra nézve.

A harmincezrek, akik persze a drámabíráló bizottság hatáskörét kitágító intézkedést is élénken bírálgatták, nagyon sok szót vesztegettek el annak a bizonyítgatására, hogy: nem lehet ott rend, ahol a felelősség megoszlik... ahol az igazgató a drámabíráló bizottságra s ez az igazgatóra hárítja a felelősséget... ahol ketten is felelősök, ott senki se felelős... (Mert őket csak az érdekelte, hogy kire legyenek dühösek, ha a darabjaik nem kerülnek színre.) Akármilyen sok szó esett erről, nem itt volt a hiba, mert a történtekért az igazgató is, a drámabíráló bizottság is szívesen viselte a felelősséget. Ennek a sokat vitatott intézkedésnek a fő hibája (vagy ha egyetlen, de nagy hibája) az volt, hogy a drámabíráló bizottságot, ahelyett, hogy meghagyta volna tanácsadó testületnek, koordinálta vezető társnak, ahelyett, hogy csakis a hasznos kötelességteljesítésre utalta volna, olyan feladatot is rótt rá, mely csak akadályozhatta s a legjobb esetben is csak késleltethette az igazgató intézkedését... amint hogy az intézkedés "animus-a csakugyan az volt, hogy kölönc, nehezék legyen az akkori igazgató túlságosan liberális kezén. Márpedig egy színháznak a szellemi vezetését csakis egy ember végezheti; nem végezheti alterkációk nélkül egy két-három tagból álló direktórium sem; és még kevésbé végezheti egy 7-8 tagból álló tanács, egy olyan testület, amelynek a tagjai igen sokszor különböző nézeten vannak és 7-8 különböző művészeti programot érvényesítenének, ha véletlenül egyedül kellene intézkedniök. Színházat eredményesen csak egy átlátás és egy akarat vezethet; szavazással színházat vezetni nem lehet. És a színház vezetésében semmi se olyan fontos, mint a darabok megválogatása. Nonszensz, hogy egy színházigazgató azt a darabot, amely tetszik neki és amelytől sikert vár, ne adathassa elő, csak azért , mert csak hárman ajánlották az előadását, négyen ellene szavaztak; ilyen eset ugyan nem fordult elő, de az az intézkedés, amelyet a kultuszminiszter most változtatott meg, ezt az esetet is lehetővé tette volna. Nagy hiba az is, ha az igazgató azt a darabot, amelyre a leginkább épít, nem adathatja elő addig, míg erre egy testületnek a határozathozatala fel nem hatalmazza, vagy nem adathatja elő akkor, amikor az új darabra a legnagyobb szüksége volna, mert amíg minden szavazó elolvashatja és összeülhet határozatot hozni, az időt kíván. Nagy hiba, ha egy igazgató nem gondoskodhatik előre arról, hogy kellő számú eredeti darab legyen a kezében, nem adhat megbízást azoknak a szerzőknek, akiknek az írói képességében és színpadi ügyességében megbízik, nem köthet szerződést és nem adhat előlegeket még kitűnő nevű szerzőknek a darabjaira sem, megkockáztatva ezzel azt, hogy a legjobb szerzők más színházba viszik a darabjaikat, ahol kevesebb nehézkességgel találkoznak - mert hátha a drámabíráló bizottság nem fogadja el azt a darabot, amelyet szerződéssel kötött le?! Sőt, minthogy a színházigazgatónak a pénzügyi nézőpontokat sem szabad figyelmen kívül hagynia, hiba még az is - meg kell engedni -, ha az igazgatónak lehetetlen a csekélyebb irodalmi értékű, de nyilván hatásos s nagyon jövedelmesnek ígérkező darabot előadnia, mert a drámabíráló bizottság, mely természetesen csak az irodalmi kvalitást tartja szem előtt, ezt a darabot visszautasítja. Mindez hiba volt, de a miniszteri rendelethez alkalmazkodni kellett a kinevezettek mandátumának lejártáig, és most, hogy ez az idő elkövetkezett, a kultuszminiszter az igazgató és a drámabíráló bizottság kérésére megváltoztatta elődje rendeletét s helyreállította a status quo ante-t.

(Befejező közlemény következik.)