Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: Kezdődik...

Az úgynevezett szezon kezdődik a maga kiállításaival, amelyek félelmesen gyors tempóban követik egymást. Még nincs vége az első őszi hónapnak és már a harmadiknál vagy a negyediknél tartunk. Erről eszünkbe jut egy vidéki és éppen nem rossz hírű, sőt a magyar művészetben bizonyos fokig történelmi jelentőségű festőiskola közlése, amely szerint felvesznek növendéknek mindenkit, előképzettség és vizsga nélkül. Tehát bárki festő lehet, és amikor már néhány évig ült a modell előtt, jó festéket használ és nem takarékoskodik vele, csak a kitartásától függ, mikor és hol állít ki, amivel azután visszavonhatatlanul művésszé vált. A kapcsolatot a túl sok kiállítás és a kritika nélkül befogadott művésznövendékek között talán nem kell magyarázni. A túlságos odatódulás, az inasok fölös tömege minden pályán, minden mesterségben nem csupán az árakat nyomja el, hanem a nívót is.

A kezdődő szezon gyorsan megnyílt tárlatain részben nem látszik meg a tömegtermelésnek ez a kártékony hatása, mert véletlenül egy-egy különálló művész, már bizonyos nevet, elismerést szerzett ember műveit mutatják be. Az a zsürimentes kiállítás viszont, amellyel a Művészház kapuit megnyitotta, teljesen a kisebb igények jegyében végezte el rövid kéthetes pályafutását. Sok új név, amelyeket itt még nem fogunk megtanulni, az ismertebbeknek sok próbálgatása, általában nyári hangulat, az egésznek bizonyára maguk a rendezők sem szántak mást, mint időtöltési lehetőséget.

Nagyobb igényekkel lép fel ugyanennek a társulatnak második kiállítása. Szereplői: egy olasz festő, Brass Italo és egy olasz földön élő magyar szobrász, Lándori Vilmos. Nagyon különböző emberek. Lándori visszavonult, magának dolgozó, Brass ügyes, ismert és termékeny. Sikerei vannak. Képei, amelyeken velencei részletek kergeti egymást, könnyen megtetszenek és valószínű, hogy alkotójuknak nem egyéb ártott, mint a gyors siker. Sok egyéni érzéke van a levegő és a víz páráinak tompa színköde iránt, és ez érzésnek, e szeretetnek alapjában azzal a következménnyel kellene járnia, hogy kevesek örömére fessen intim, jól megfontolt, egymást nem nagyon gyorsan követő képeket. Brass alaptulajdonsága, a színbeli diszkrét tartózkodás azonban éppen a legelső impresszió után ítélő közönség előtt nagyon népszerű, és Brass van annyira művész, hogy kihasználja ezt a tömegérdeklődést, eredményeit gyakran megismételje, kedvében járjon azoknak, akiknek kegyeit velencei témákkal és némi diszkrécióval nem nehéz megszerezni. Egy-egy tengeri kép, interiőr megmutatja a művészt a maga eredeti, nyugalmas egyszerűségében, megmutatja, milyen szimpatikus, amikor szürke tónusait, az alakok sziluettjeit, a kivillanó színeket a maguk helyére teszi, semmit a bizonytalan véletlenre nem bízva.

Lándori Vilmosnak kétségen kívül legelső sorban az hiányzik, amit olasz festőtársának dúsan megadott a sors: a siker. Szobrász, aki a világtól elvonulva, mintegy maga-magának kénytelen dolgozni, csaknem annyira el van vágva a fejlődés lehetőségeitől, mint az örökké rajztábláin építő építész. Szinte iskolás példa a Lándori esete arra nézve, hogy az így elzárt szobrász belekényszerül úgynevezett eszmék, maga-szülte gondolatok megmintázásába és ez a gondolat-plasztika gyakran tereli helytelen útra. Könnyen napirendre lehetne térni fölötte, Lándori azonban rendelkezik egy igen becses tulajdonsággal: nagyon jól érti a mesterség alapelemeit, sok az iskolás tudása, amely megjelölésnél az iskola nem kicsinylést jelent. Talán a miliő, amelyben élt, nem volt megfelelő, talán nem kerül jobba, amikor hazajön, sem, amin ezúttal sajnálkozni kell, mert a művész, aki most bemutatkozik, tehetsége szerint alkalmas volna jó és értékes produkcióra.

*

A "Könyves Kálmán termeiben két papírra festő és rajzoló művész nyitja meg a sort, Vészi Margit és Kubinyi Sándor. A papírlap nem kisebb igényű, mint a vászon, csak más. Más a rajzoló két mozdulata fölötte, mások a színkövetelményei, általában bizonyos, a vásznon nagyon szokásos kis hamisításoknak sokkal kevésbé kedvez. Ha például észreveszem, hogy Vészi Margit bizonyos karikatúráin a formák lazasága nem a tudatos elnagyolás számlájára írandó, ez az adat bizonyára az élesen mutató papírnak köszönhető. Vászon- és olajfesték segítségével sokkal kisebb festő-kultúrájú emberek is megússzák a hasonló örvényeket. E képek között azonban valóban nem a kevésbé megalapozott darabok a feltűnőbbek. Nagy többségük olyan, hogy el kell fogadni, ahogyan vannak, ahogyan kipattantak egy izgatott és elmés, ötlettel és csípős humorral teli agyból. Már a kiválogató tehetség is egészen különálló. Tömérdek, a világszínpadon szereplő ember, írók, színészek, muzsikusok és e többnyire körülrajongott, sikerekhez szoktatott emberek ezúttal mind igen gyámoltalanul, groteszk koponyákig, félbeszakadt pózokig levetkőztetve állanak előttünk. Ez a humor nem is csípős már, hanem kegyetlen, és a modellek vesztére a kifejezési eszközöknek Vészi Margit annyira ura, hogy ami rosszat vagy torzat rajtuk észrevesz, az elmondatlanul nem marad. Métier és művész itt csakugyan egymásra találtak. A brutalitástól ment és mégis erőteljes karikatúrának alig van ma nálunk hivatottabb művelője Vészi Margitnál. Érdekes megfigyelni, hogy az első pillanatra mellékesnek vélt színek is mennyire a cél szolgálatában állanak és mennyire nem alárendelt jelentőségűek, nemcsak a dekoratív plakát-tervein, de apró tanulmányain is.

Kubinyi Sándor régebben szintén a karikatúrát mívelte, bár egy egészen más fajtát, nem egyéneket, hanem inkább típusokat keresőt, ezeket is inkább a pittoreszk és dekoratív hatások, mint a csúfolódás kedvéért. Könnyű női formák, libbenő ruhák, sok karcsú boka, a színpad vagy az éjjeli kávéház mesterséges fényétől megvilágított arcok. Most bemutatott kollekciójában is megvannak még mindezek emlékei, de Kubinyi ma mélyebb és közvetlenebb, mit régen, a rutin megtisztult tudás formájában jelentkezik. Mintha néha még meg is tagadná a múltat: egy-egy artistacsoportja szinte kirívóan merev, nehéz. Annál finomabbak kis tájképei. A tisztán felrakott temperaszínek szinte összecsendülnek néhol. Olykor túlságosan hangsúlyozott a stilizáló törekvés, máskor alig észrevehető, csak a figyelmes vizsgálódás deríti ki, milyen végtelenül kevés eszköz áll a látszólag egészen naturalisztikus hatás szolgálatában. A megértőknek külön élvezet az ő linóleumnyomatait nézni, követni a lemezek, a kivágás, a nyomtatás munkáját, a szálakat, amelyekből a színek és a formák oly disztingvált szövevénye képződik.