Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Figyelő
Mialatt Budapesten bőgött a nép, részint Ödipusz királyban, részint Ödipusz királynak, s voltaképp mindkét rész a Reinhardt rendezésében: a Reinhardt berlini egyik színháza, a Deutsches Theater, a boldogtalan romantikus Kleistnak Penthesziléáját boszorkányozta a porosz közönség elé. Hogy Budapesten mennyire tetszett igazán az Ödipusz király, azt idegenből, magam is akkor Berlinben lévén, nem tudtam megítélni: nem olvastam minden újságunkat; a konzervatív bírálatot a Budapesti Hírlaptól vártam volna, de ennek ítéletén nyilván nem maradt nyomtalan, hogy Beöthy László barátunknak vállalkozásáról volt szó. A Penthesziléánál ott voltam; a hangulat nem volt túlságos ünnepi; a premier-közönség, melyet lehet és szabad ugyan de jure, de jure publico porosznak nevezni, de valójában, beleértve a földszinten kóválygó írókat és kritikusokat, javarészt éppúgy zsidó, mint minálunk: meglehetős csendben, sőt fanyalogva fogadta a nagy eseményt, a végén azonban (s ez előzményekhez képest érthetetlenül) tombolva tapsolta meg a színészeket, a rendezést, a színházat, a vállalkozást, s nem nyugodott, míg a földszinti igazgatósági páholyba magát a kis fekete Reinhardtot is ki nem kényszerítette, hogy azon őszi köpenyegesen, ahogy már menni készült, ő is megmutatkozzék a közhódolat előtt. Az újságok aztán másnap reggel dicsérni igyekeztek darabot éppúgy, mint előadást - hogy a nagy kritikusok, teszem, Kerr, nehány nap múlva mit írtak, az megint elkerülte figyelmemet, de éppen Kerr sokkal rosszabb indulattal van Reinhardt iránt, semhogy himnuszban ünnepelhette volna. Erre nem is volt ok. Ez az előadás, hogy megmondjam az egy szót, amiben benne foglaltatik az elítélése mind a keresettségnek, erőltetettségnek, csak azért is másképp csinálásnak s idegen léleknek, mellyel Reinhardt a régi költőknek nekiesik: ez az előadás stílustalan volt. Eysoldt Gertrúd játszotta benne a Penthesziléát, Moissi az Akhilleszt, a forgó díszlet görög vidéket ábrázolt (mai kopárságúakat) s a ruhákhoz kifosztottak egy egész kis-ázsiai múzeumot - s az előadás mégis stílustalan volt. Sem görög nem volt, sem porosz nem volt, sem kleisti nem volt, stílustalan volt. Stílustalan.
Néhány nappal elébb a Schauspielhausban adták a Penthesziléát, a királyi színházban, melyet az öreg Lindau Pál igazgat, a betyárból lett pandúr, a szellemeskedő tárcakritikusból lett hivatalos igazgató. Ne nevessenek ki, ha megint csak arról kell beszámolnom, hogy ezt az előadást nem láttam. De hallottam és olvastam, hogy afféle tisztesen hagyományos, úgynevezett klasszikus előadás volt, jól megolajozott pátosszal simán és egységesen gördülő. A berlini kritika nem fogadta túlságosan melegen. De viszont: valahányan aztán a Reinhardték Penthesziléájáról írtak, mind újra megemlítették a Lindauékét, s látszott: mennyire csak most látják, hogy nem is volt olyan rossz. Nyilván: hagyományos hangú és módú előadás volt. Olyan hagyományú, mely éppen a boldogtalan Kleist ideibe száll vissza, a berlini művészi és társadalmi élet kezdő virágzásába. Olyan hang és mód, mely ellen a boldogtalan Kleist úgy vélte, minden szavával és gondolatával tiltakozik. De melyben, tudtán kívül, maga is részes volt, Miközben összetörni vélt formákat és költő és színjátszó módokat: ezek a módok lebegtek szeme előtt, mialatt költött és színjátszásra gondolt. Az ő lázadásának ez a hivatalos művészet: természetes tolmácsoló módja. Hagyományos és ma már gondolattalanná lett melódiája erőltetés nélkül kivált belőle mindent, ami benne reked, ha másünnen kerülnek neki, tegyék bár görögtüzekkel és jerikói trombitákkal.
Különösen jerikói trombitákkal. Nem zsidó embernek kényes lehet kimondani, de e sorok írójának nem kell antiszemitaság vádjától tartania, ha leírja, hogy Reinhardték elzsidósítják a német színpadot. Mikor ezt mondom, bizonyára nem olyasmit értek rajta, hogy sokallanám, hány zsidó van a színészei között; nincs is sok; sok az idegenben fölszedett, de ez nem mind zsidó. Azt sem kell sokat magyaráznom, hogy zsidóságon itt nem a világtörténelmi zsidóságot értem: az ézsaiásit, a jézusit, a spinózait, a marxit. Nem. Azt a vásárit, sőt hetivásárit, mely a new yorki east side-i piactól a nisni-novgorodiig a földteke háromnegyed részén mind németül beszél, csak éppen nem úgy, mint a németek - és mind elmés, élénk, eszes, fordulatos és kifejező, csak éppen hogy úgy, mint a hetipiacon szokás. Amennyiben nem keleti a reinhardti szikrázás, annyiban nagyon is nyugati, tudniillik amerikai. vásári, igazat szólva - s mikor Szophoklészt és Shakespeare-t és Goethét és Kleistot ajkaira veszi, az embernek a new york-párizsi bankárok és tőzsérek jutnak eszébe, kik nem sajnálnak sem pénzt, sem fáradtságot egy-egy igazi Rembrandtért. Sokszor elgondoltam: mily vérlázító lehet egy-egy ilyen ugorkafa-király ebédlőjében és böfögőjében látni lógni egy-egy nagy reneszánszlélek színbe tett vallomását. Ugyanilyes érzéssel hallom és hallgatom, ahogy a Deutsches Theaterben Goethét és Kleistot: nem tehetek róla: elgajdolják és elgesztikulálják abban a bánatos melódiában, melyet napszállatkor a minaretek karzatáról hall az ember, vagy hétfőn és csütörtökön, szentírás-olvasó délutánokon, a zsinagógákban. Ebben különösen Moissi remekei, Alessandro Moissi - de egyik eltanulja a másiktól, és, miután Reinhardt elment már lapkiadónak, legjobb lesz beállania könyvkiadónak is és kiadnia Goethét és Schillert, Hebbelt és Kleistot olyan hangsúlyjelző kiadásban, melyben, mint az ótestamentomi szövegkiadásokban, minden szótagnak alája van írva a niggen, a jel, amely szerint az egész melódiájának arányában magasan vagy mélyen énekelendő.
Amiért ezt felemlítem, az bizonyára nem e keletiség mint keletiség ellen való tiltakozás. Hogy a zsidó és bárminő fajiság tisztán, bátran és őszintén kifejeződhetik és fejeződjék is ki bárminő nyelven vagy műfajban vagy művészetben: az ellen a művészet leglelkével ellenkező barbárság volna gátat emelni. Hogy belevegyüljön az úgynevezett nemzeti költészetekbe és művészetekbe, az éppúgy természetesség és áldás, mint ahogy a Dunába elvegyülnek öt ország méhének vizei. Csak a stílustalanságról van itt szó; egy tolmácsoló művészetnek, mint aminő a színpadi, abbeli barbárságáról, hogy másminő módon akarja a költőt megeleveníteni, mint aminőre az teremtés közben gondolt. Nem lehet modernizálni a régieket - éppoly kevéssé, mint ahogy a belvederi Apollót nem lehet redingote-be bujtatni, bármennyire emberi test a teste és bármily jól illenék is neki. Nem lehet.
És még egyért mélázok el ezeken: hogy megint - nem először s nem első téren - meglássam az emberi lélek adaléktárának makacs maradandóságát; azt, hogy a forradalmak rendszerint ugyanazt cselekszik, mint ami ellen eget és földet megmozgatnak. Mikor a nagy francia forradalom lekergette a Jézust s a Szűz Máriát az oltárokról, s helyükbe ültette az Ész istennőjét: nem istent tett-e az isten helyébe? Mikor május elsején körülvonulnak a munkások, s vörös nyakkendő van rajtuk s a marseillese-t éneklik s táblákat visznek, melyekre rá van írva a három nyolcas vagy az általános szavazójog, s dobogók köré gyűlnek, melyek fölött ott a Marx és Lasalle arcképe: miben más ez, mint a búcsújárások. Ez a Penthesziléa dráma egyik remeke a német nemzeti és romantikus költészetnek, mely előtt a Lessingek a francia klasszikus dráma lerombolásával törtek utat, a hármas egység megtörésével s kifigurázásával a híradók szájával elmondott cselekménynek (a színpadon végbemenő helyett). Nos: ez a Penthesziléa dráma éppúgy görög és hamisan, mert berlinien görög dráma, mint ahogy görög, mégpedig hamisan, mert párizsiasan görög drámák voltak a francia drámák. Csak az a nagyszerű francia elegancia és ízlés hiányzik belőle, melynek immár nyolcadik százéve az a fő ereje, hogy: mit ne; az a remek tartózkodás, mely szimmetria és letompítottság formájában visszájára fordítván, egyben éreztetni tudja a legnagyobb erőt is. Ennél természetes, mert a többi jelenettel s az egésszel s az egésznek epikus retorikájával arányos, hogy a legrettenetesebb jelenetek a színpadon nem végbemennek, csak elmondatnak. De Kleistnál hol így történik a dolog, hol amúgy; hol történik, hol elmondódik; hol tombolnak, hol szavalnak; az idő, a hely s a cselekmény egységének nagyszerű összetartó kapcsairól ő sem mond le, de hol itt, hol ott meglazítja ezeket s mind e sok aránytalanság és komponálatlanság valőrben és tónusban rontja a gyönyörű elgondolást, s éppen ott teszi erőtlenné, ahol a legnagyszerűbbet akarja elmondani. Mert nem igazi forradalom: mert nem hoz igazán újat; mert lelkében ugyanaz, mint a régi volt - csak rugdalózik ellene.
S szakasztott így jár Reinhardt is. Verses darabot ád, melynek háromnegyed része elmondás, tehát szavalás. Van erre, lehet erre más tolmácsoló mód, mint az a bizonyos éneklő, mely ellen annyit lázadoztak? Nincs és nem lehet, s Reinhardték éppúgy énekelnek, mint Weimarék és Burg Theaterék tették és Comédie Française-ék teszik. Csak: más melódiára; egyenetlenül, hamisan és stílustalan. Két hanghordozás fejlődött ki a Reinhardt színpadján: erőt kifejezni a köpködve rikácsoló ordítás, szenvedélyt vagy szenvedést vagy hanyatlást kifejezni pedig a keserves nyávogás. Mennyivel jobb, különb vagy igazabb ez s kivált: miért modernebb, mint a Mounet-Sullyk szép, nemes, hagyományos orgonálása? A forradalom sem lesz, hanem születik és sohasem úgy, hogy egy kéjes percben elhatározzák, hogy: most pedig forradalmat fogok nemzeni!