Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Karinthy Frigyes: Cipőcsokor

Karinthy Frigyes: Cipőcsokor
III.

Huszonnégy éves koromban apámhoz hasonlítottam és nagyapámhoz. A szemeim és szemöldököm ama bányászé volt: szájam és homlokom apám holt képe körül kísértett. Magas hegyek közül, felhős országból kerültem vissza a városba és csak homályosan láttam az utat. Tudtam, hogy erdőkből, völgyek mögött, kőházak mögött feszülten leskelődnek rám szemek a ravaszul leeresztett szemhéj mögül és feszülten várják: mit akarok majd s mik a terveim. Magam is remegtem az akaratomtól s amaz ismeretlen s lappangó tettektől, melyek bujkáltak bennem, tudtam róluk, hogy már ott vannak valahol csontjaim és húsom között. Féltem és idegenkedtem magamtól. Nem szerettem nézni az izmaimat: oly fenyegetően duzzadtak s vonaglottak a síkos bőr alatt. Mint megfeszült íjat és túltelített leydeni palackot: úgy hordtam magamat - kellemetlen és viszolygó érzéssel, elfordítva a szemem.

Mikor a városba visszakerültem, ősz volt. Falvakból és tavak mellől visszatértek az emberek, az utcák bizseregtek, szikráztak a ruhák. Délután erősen kisütött a nap, kabátomat felküldtem és sétáltam én is. Untam magam és ez oly jó volt, oly csöndes. A bástya mögé kerültem le, a folyó túlsó partján. Eszembe jutott egy írás, melyben apámról olvastam. Akkor, a népek csatája előtti napon, amaz eszeveszett s végső robbanás előtt: apám itt e bástyafal megett sétált, úgy mint én, csöndes és megbékélt szívvel. Feljegyezték, hogy vörös volt az ég, alkonyodott s hogy apám a bástya túlsó végére érve megfordult s percekig nézett szembe a lemenő Nappal.

Hat óra volt. Megfordultam, mosolyognom kellett. A bástya mögött vérvörös volt az ég s kemény körvonalakban váltak el a szögletekbe futó kövek. Az egyik kövön egy asszony állt és tipegve, aggodalmasan nézett maga elé. Talán félméternyi magasság lehetett, amin le akart jutni. Tanácstalanul nézett körül.

Néhány perc múlva vettem észre. Odamentem és a kezemet nyújtottam. Fogja meg, mondtam.

Megfogta és leugrott a kőről. Kérte, hogy kísérjem végig a lépcsőkön és míg kísértem, beszélt. Férjéről beszélt nekem és valami hosszú, uszályos ruháról, amin sötétsárga szalag húzódik végig s melynek uszálya a lépcsőkön oly szépen folyik le, mint egy hullám. Tubarózsáról is beszélt, úgy értettem, hogy a tubarózsának az uszály végén kell lenni s a szoknya körül. Erről beszélt sokat, s hogy a tubarózsából most már parfümöt csinálnak.

A lépcső végén megállt, nyugodtan mosolygott s megint zavarba jött. Ránéztem s fáradtan vártam.

- A cipőm - mondta -, a cipőcsokrom kioldózott megint... borzasztó...

Egy lépcsővel álltam lejjebb. Lehajoltam és ő föltette lábát arra a lépcsőre. A csokornak két kioldózott végét fogtam meg s össze akartam hurkolni. De nem ment: nagyon lent volt a cipő két utolsó gombja s a szoknyát nem hajtotta vissza eléggé. Egy percig babráltam ezzel.

- Nem megy... - hallottam idegesen és türelmetlenül, magasan a fejem fölött. - ...Hagyja, kérem... Lejjebb kellene...

Egy kicsit lejjebb hajoltam. A vér arcomba futott s felszaladt a homlokomon. Csigolyám megroppant. Mi ez, mondtam s egy kicsit összeszorítottam a fogam.

Most majdnem a gombig tudtam húzni a csokrot. Már majdnem összekötöttem, de éreztem, hogy a másik vége ki akar csúszni ujjaim közül.

- Nem megy... - hallottam újból.

Mi ez, mondtam. Nem tudom megkötni? - és összeszorítottam a fogam. Egy centiméterrel kellett volna még lejjebb hajolnom. Állam mellemnek feszült. Sötét hullámok lobogtak lábaim felől: egy rettenetes vérhullám. Már akkor tudtam, mi lesz. Megpróbáltam, le tudom-e hajtani másik lábam, mely a lépcsőbe akadt, Kinyitottam a szájam... valami szánalmas dadogás nyöszörgött kifelé... kegyelmet akartam kérni, siránkozva s rettenetes rémülettel szívemben... de már késő volt. Csigolyám még egyet roppant, siket és pattanó hangot adott. Még hallottam a távolodó dobokat peregni. A vér szájamon buggyant ki először. Lassan eresztettem el fejem és odafektettem a kőre.

Így halt ki családom.