Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám
Ambrus Zoltán a mi újabb irodalmunknak legsajátosabban regényíró tehetsége: a par excellence regényírója, a legtöbb mondanivalójú, a legbővebb lélegzetű elbeszélője. Semmi rapszodikusság sincsen a természetében. Regényei nem novellasorozatok, hanem minden ízökkel egymásba fogódzó koncepciók, amelyeknek fejezetei cselekvényük logikájánál fogva következnek egymásból. Elmondanivalójának gazdagsága, előadásának nyugodtsága, a kedélye, hangjának változatossága: az érzelmessége, a humora, a szatírája - a nagy angol elbeszélőkre emlékezteti az embert. De Ambrus jobban megszerkeszti náluk a történeteit, inkább fölötte áll embereinek: művészibb előadó náluk.
Sajátságos, regényei mégis csak a kisebbik részét teszik oeuvre-jének. Évek sora óta - a Solus eris óta - csak novellát írt Ambrus. Valamikor, az első kis történeteiben, még megérzett, hogy novellái tágulási vágyának útját állja a keretük, s hogy az a lélegzet, amelyből támadtak, megszorul bennök. Azóta már a novella szerkezetének is fölényes urává lett Ambrus. Elbeszélései is kerek koncepciók, nemegyszer valóságos regény-nucleumok, rövid jelenetekbe tömörített életfolyamatok. Ebben lényegesen különböznek a tulajdonképpeni tárcanovelláktól, amelyek legtöbbször csak jelzésekkel dolgoznak, s amolyan sztenogramjai az elbeszélés művészetének; amelyeknek csak egy-egy helyzetre van szükségük, mert annyi elég nekik, hogy raccourciba fordított emberek megrövidült életszakaszait villantsák meg bennök. A tárcanovella virtuózai alakjaik lelkét nem rajzolják, nem érlelik szemünk láttára, hanem életműködésének valamely helyzetében készen mutatják be. A tárcanovella a ki nem mondott szavak, az elhallgatások, a rejtett sejlések műfaja. A tárcanovellistákkal szemben Ambrus az előkészítésnek művésze, a fokonként fejlődő lélekrajzé, a nyugodt léptekkel haladó elbeszélésé; semmit el nem hallgat, alakjaiba bele nem fojtja a szót, ellenkezőleg: minden gondolatukat, minden érvüket, minden megfigyelésüket elmondatja velök. Mégsem bőbeszédű, csak alapos, minden iránt érdeklődő, mindenben a lényegest, az általános jelentőségűt, az örök emberit kereső. Ennek köszönhetik elbeszélései a fajsúlyokat, amely leviszi őket az olvasó emlékezetének fenekére és lehorgonyozza ott őket. Az ilyen elbeszéléseket nem egykönnyen felejti el az ember, ízöket sokáig érezzük és hangjuk sokáig cseng a fülben: észrevétlenül elemeivé lesznek az életünknek, élményeinkké, majd emlékeinkké válnak, tapasztalásunk és képzeletünk anyagává.
Innen-onnan tíz esztendeje annak, hogy Ambrus utolsó regénye megjelent. Azóta fiatalos termékenységgel írta elbeszéléseit, mennyiségre annyit, hogy abban a nehány kisebb-nagyobb könyvben [*] , amelyben időnként összegyűjtötte őket, jó, ha a felerészük elfért. Ambrus érdeklődésének sokféleségét mutatja a novellák nagy tárgybeli változatossága. Egész seregre való ember szerepel bennök, mindenféle ember mindenféle korból való, mindenféle környezetben és helyzetben forgó. A bemutatójukhoz való viszonyuk azonban nem olyan meghitt, mint Ambrus regényeiben. Ez a sok mindenféle ember a sorsánál, a milyenségénél fogva érdekli Ambrust, de leginkább a világban való elhelyezkedésénél fogva, mint a maga fajtájának, a maga hazájának, a maga korának képviselője. Az ilyenféle megfigyelések gyűjtéséhez bizonyos távolság szükséges, s az elbeszélés folyamatában a távolság mindig az ítélkezésnek bizonyos józanságát jelenti. Józanságot, vagyis indulattól, képzelettől meg nem zavart tisztánlátást, az embereknek és a dolgoknak higgadt megítélését. Szubjektivitása, amelyet regényeiben szabadjára hagy Ambrus, s amelynek ott oly elragadó helyeket köszönünk, itt a szatíra hangjában olvad föl.
A szatírai tehetsége mindig is erős volt Ambrusnak. Jól ismerjük szatírájának hűvös fölényességét, amint az a Berzsenyiek típusát mutatta be, alig észrevehető torzításokkal, valami alapjában véve idegenkedő érdeklődéssel, amelyben a kíváncsiság a lekicsinyléssel s a lenézéssel vegyült. Fölényességéből mit se veszített szatírája, csak megmelegedett - talán mert szívéhez közelebb álló embereket és állapotokat rajzol vele - "Kultúra füzértánccal“ [**] című hosszabb elbeszélésében. Egy korunkbeli magyar írót állít be benne a mai Magyarországba; elviszi egy vidéki kisvárosba és megmutatja a közönséghez való viszonyát. Az a kis vidéki kirándulás bizonyára nem a legjelentősebb eseménye Légváry-Langer Antal írói pályájának, nem is történik vele rajta semmi rendkívüli, semmi izgató érdekességű. egy sereg mindenféle emberrel akad dolga, akik megannyi világnézetnek képviselői s akik megannyi szempontból, megannyi módon látják és becsülik meg benne az írót. Valójában sehogy se becsülik meg, és ezért is lettek a szatíra szereplőivé. De tárgyilagosabban már el se lehetne bánni azzal a jámbor, de korlátolt, vagy értelmes, de rosszhiszemű emberanyaggal, amely ebben a történetben a jó vidéket képviseli. Ambrus szatírájának fölényessége épp abban nyilvánul, hogy szinte egykedvűen írja le áldozatait és beszéli el viselt dolgaikat, a jellemöket el nem torzítja, legfölebb ki-kiemeli bizonyos fonákságait. Elbeszélése nem magyarázó, nem moralizáló, hanem egyszerűen leíró. A helyzetek megrajzolásában, az emberek beállításában túlzás alig akad. És mégis szatíra, keserű szatíra ez a történet, inkább állapotoknak szatírája, mint embereké, inkább korrajz, mint történet, de mindenképpen: gúnyos szándékú bemutatás, pontos megfigyeléseket végző bírálat, amely semmin se csodálkozik, semmin föl nem háborodik, de amely mindent észrevesz és mindenben különösen meglátja azt, ami tipikus benne, ami az egyénen által az egész osztályt, az egész fajtát jellemzi.
Mily kár, hogy ezt a történetet, amely anyagánál és természeténél fogva készen kínálkozott reá, amelynek némely alakját s azok között is a hősét oly közelről ismeri Ambrus, regénnyé nem fejlesztette írója. Mennyire ki tudta volna dolgozni ezeket az embereket, mennyire mind a három dimenziójuk szerint meg tudta volna mutatni őket és mennyire meg tudta volna érzékíteni alakjainak környezetét, azt a magyar vidéki életet, amelyet oly művészettel rajzolt meg a Giroflé-Giroflá-ban, s amelynek sajátos zamata - bár ki nem bontotta benne, inkább csak elhagyogatott belőle itt-ott - még ezt a vázlatát is átjárja.
A szatíra hangja, úgy látszik, elválhatatlanná lett Ambrus elbeszélő kedvétől. A kritikai természete rejtőzik el benne, lelkének érzékenysége, a felháborodása, a megvetése, a sajnálkozása, a részvéte, és akármennyire elbújtassa, egy kissé az optimizmusa is. Ehhez képest szatírájának hangja nem monotónus, hanem érdeklődésének természetéhez alkalmazkodó. A szónak szinte amerikai jelentése szerint groteszk tud lenni, ha igen nagy keserűségnek a feloldódása [*] ; vagy csöndesen megindult, ha a végzet hatalmáról, az emberi tehetetlenségről, az akarat végességéről mond példát. Mily fájóan igaz, mily keserűen fájó az a párbeszéd, amelyben az ifjúkornak meg az öregkornak képviselőiként a fiút meg az apát állítja szembe egymással [**] . Az apa nem egész tiszta módon szerezte vagyonát, de abból nevelte előkelősködő úrrá a fiát. Önmagára sohse költött, a pénzt ő a családja számára gyűjtötte. De a fia restelli az apa múltját és még inkább a jelenét, s az ifjúság kíméletlenségével szemébe is mondja neki. A két ember összeméri érveit, valóságos párviadalt ví, előbb csak meggyőzni akaró, majd megmelegedő szóval, előbb csak szárazon okoskodva, a célszerűség, a jog okait forgatva, majd az érzelem elemeit is szabadjára eresztve. Az átlagos értelmiségű és műveltségű emberek dialektikájával küzdenek. A fiú a jó társaság erkölcsi törvénytárából válogatja érveit, s a formális erkölcs nevében kíméletlen és rideg. Rideg ember alapjában az apa is. Ő a józan ész érveivel felel finnyás fia támadásaira. A maga módja szerint mind a két ember jóhiszeműen védi a maga igazát és az olvasó egyiknek sem tud igazat adni a másik rovására, mert mind a kettőnek igaza van. Igaza mindaddig, amíg érvre érv felel. De amikor a fiú kegyetlen döfései alatt feljajdul az apa, amikor összeszáradt szíve kihevül, az önérzete fölforr és a hangja megindulttá lesz, akkor ez az emberi elgyöngülése az ő javára dönti el a küzdelmet az olvasóban. Maga az író semmi egyébbel nem árulja el, hogy két szereplője közül melyiké a rokonérzése. Mekkora művészet ez. Az ítélkezésnek minő egyensúlyát, az emberismeretnek minő érettségét föltételezi. És mily művészi a formája a novellának. Mily szervesen fejlődő a párbeszéde, nem széjjelcsapongó és mégis eleven, sőt fordulatos. A párbeszéddel élni Ambrus egyéb elbeszéléseiben s a regényeiben is szeret. Bizonyos mértékben a pszichikai elemzésnek eszköze az a kezében. Olyanféle eleme az elbeszélő művészetének, mint a levélforma, amelyhez eseményeknek és helyzeteknek hirtelen transzponálása és lelkiállapotoknak nyugalmas kifejtése végett szokott nyúlni. - Egyébiránt a lélekrajzolásnak közvetlen módjára is akad példa bőven Ambrus újabb elbeszéléseiben. A "Kaland“ [***] és "A temetőben“ [****] című novellái lélekrajzuk finomságával a "Midás király“, a "Giroflé-Girofla“, a "Solus eris“ legbájosabb helyeit idézik az olvasó emlékezetébe, a női lélek meghatott perceinek idilliummá enyhített, halk hangokban, illatokban, gyöngédségben megfürösztött rajzait. A szatíra hangneméből ezekben egy-egy percre egészen kifeledkezik Ambrus, s olyankor minden szava a legtisztább és a legmélyebb költészet lesz.
Legjellemzőbben újabb elbeszélései között a "Jancsi és Juliska“ című mutatja meg a költészetté tisztuló szatírának ezt az evolúcióját; irodalmunknak egyik legtökéletesebb alkotása ez a kis műve, remeke a szerkesztés meg az előkészítés művészetének. A kis Morvai Hugó tragikus történetét beszéli el benne Ambrus, a csodagyermekét, aki ünnepelt kis színész, a közönségnek meg a színésznőknek kedvence, akit mindenki becéz és dédelget, s aki amolyan félig megérett, félig öntudatlan teremtés, félig gyermek, félig ember, dicsőségtől, csömörtől, vágyódástól kábult kis csenevész legény. A szakadatlan színpadi szereplés, a sok izgalom megtámadja a szívét. Hugó ágyba kerül és rettegő édesanyja elhívja hozzá a tudós tanár urat, a zengő szavú jóságos öreg tudóst. A tanár úr fölöttébb különösen viselkedik, egyebekről beszél, mint amit várnának tőle és csak jósokára árulja el, hogy Hugónak abba kell hagynia a színészkedést, mert az megölné, s hogy egyáltalán minden izgalomtól tartózkodnia kell; hogy legjobb lesz valami szanatóriumban elhelyezni. A kis Hugó csak elhallgatja a tudós férfiú beszédét, de nem ért, nem is hall belőle, mert ő csak a Szerafinra tud gondolni, arra a csitri leányra, ki épp olyan művész, mint ő, s akivel együtt osztoztak meg a színpadi dicsőségen. Mikor a professzor úr lemegy a lépcsőn, éppen akkor indul fölfelé a Hugóhoz Szerafin. A gyerekleány rákacérkodik a deres szakállas tudós férfiúra. Az elbámul a leányka viselkedésén, megcsóválja a fejét, szörnyülködik, de mire a kocsijáig ér, már egészen más jár az eszében, a Hugó híres szerepére, a Pan Péterre gondol, vagy inkább csak mondogatja magában, talán semmire se gondol, arra sem, hogy valaki meghalni készül, hogy a levegő tele van tragikummal, tele érzékiességgel, élettel és halállal. Odafönn Morvaiék szegényes lakásában az anya Szerafinra bízza fiacskáját, hogy közben eljárjon a dolgára. A két gyermek egymagára marad és gyerekesen, koraéretten beszélgetnek egyről-másról, a színházról, Hugó új szerepéről, amely készen várja s amely Jancsi szerepe lesz a "Jancsi és Juliská“-ban. Hugó nem ismeri a meseszínmű tartalmát. Szerafin elmondja neki az ősi népmesét Jancsiról és Juliskáról, akiket koldus szüleik kitesznek az erdőbe. De elbeszélésébe Szerafin szokatlanul izgató dolgokat kever, a favágónak meg a feleségének szerelméről beszél, az ölelkezésükről, a csókolódzásukról... Mesél, mesél, Hugó pedig lehunyt szemmel hallgatja. De nem alszik, hanem fölébred benne lassan a vágyódás.
- "Nézd, Szera - mondja -, én néha azt hiszem, hogy nemsokára meghalok. Talán igazán meg is halok... A tanár ma olyan furcsán nézett rám... És... és... én téged nagyon szeretlek!... Nézd, Szera, én nem akarok meghalni addig, amíg... Szeretni akarlak!... Úgy!... Igazán!...
És Szerafin megmagyarázza a tudatlan és mindent sejtő gyermeknek, hogyan kell "úgy“ szeretni. És a kis Hugó halálos betegágyán megtanulja, hogy milyen a szerelem. Egy szép őszi napon azután satnya testében megáll a szíve, és Hugó, az ünnepelt kis színész boldogan kiadja halálosa elfáradt lelkét.
"Kiélvezett az életből mindent, amit az emberek becsben tartanak: munkát, küzdelmet, sikert, dicsőséget, kiélvezett az életből mindent, ami szép: veszedelmet, harcot, gyűlölséget, szerelmet, és a fejfájára azt írták, hogy: Itt nyugszik Morvai Hugó, élt 9 évet.“
A fokonként megmelegedő szatíra ebben a zárómondatban így magasztosodik filozófiává, az egyén esete egyetemes jelentőségűvé. Mily egyszerűen megérzékíti ezeknek a soroknak nemes pátosza azt az emberi életvágyat, amely minden képességünknek és minden törekvésünknek kielégülését keresi az életen. A kis Morvai Hugó dolgozott, küzdött, dicsőséget, szerelmet, veszedelmet kóstolt: utolérte, elfogta az életideált, amelyért a legtöbb ember hiába töri magát, amely után könnyes szemmel nézünk annyian. A kis Hugó elfogta, pedig csak gyermek volt. A mondatnak rejtett líraiságát az teszi olyan megrendítővé, hogy nem egy ember lírája vergődik benne, hanem az egész emberiségé. Mint mindig, valahányszor nagy költő lírája szólal meg.
A megrázó filozófiai zárótételnek útját is rendkívüli művészettel készítette elő Ambrus. A cselekvény minden mozzanata pontos számítás eredménye. Hugó ágyán fekszik és Szerafinról álmodozik, amikor megjelenik az orvostanár. Groteszk beállítása, érthetetlennek látszó viselkedése szorongást okoz. Az olvasó öntudatlanul tragikus eseményekre készül. Mily kitűnő Szerafin megjelentetése, a romlott kis teremtésnek viselkedése az idegen öreg professzorral. Egyszeriben megtelik tőle a történet lappangó érzékiséggel. Mily egyszerűen igaz és a történethez illő azután Morvainé alakjának rajza s azé a szegényes környezeté, amelyben a dráma lejátszódik. Szerafin elmondja Jancsi és Juliska meséjét és önkéntelenül erotikummal szövi át elbeszélését. Mikor azután vége a mesének, mily művészi az átmenet a történésbe. Látszólag hirtelenül és váratlanul leszünk tanúi Hugó meg Szerafin szerelmének, holott száz apró jelzés előkészített reá. És mekkora művészet az, hogy a kényes témának végtelenül merész beállítása egy pillanatra sem kelt idegenkedést. Minden emberi ebben a történetben és minden művészi. A vége pedig, ahogy a gúnyos hangú elbeszélőnek hangja fölenged, s a szeme fölnyílik, fölragyog és a lelke képe s benne az emberiségnek képe jelenik meg, az feledhetetlenül grandiózus.
[*]
[**]
[*]
[**]
[***]
[****]