Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Laczkó Géza: Bútorrongálás
A tavaszi szél vidáman hajszolta a tenger páráit a város felé. A Vigadó nagytermének ablakai még ugyan gőzösek voltak, de akinek csak az ablak mellett jutott hely, annak már égették a hátát az üvegen átrugaszkodó fiatalos napsugarak. A teremben a Délnyugati Irodalmi Társaság tartotta felolvasó ülését; az elnöki asztalon a tizennyolcadik századi zománcos óra, az elnöki széken Pouligny; a tagok udvariasságból a díszes hölgyközönség közt maradt állóhelyeket töltötték ki; a felolvasó asztalnál egy vörösre izzadt fiatalember beszélt hangosan és elfogódva a szabadgondolkozásról:
- ...ezekben voltam bátor kimutatni azt a pusztítást, amelyet a szabadgondolkozás vitt véghez országunk háromszor szent tradícióiban. Mi következik mindebből, kérdhetnék önök! Engedjék meg, hogy a költő szavaival feleljek:
"Qui peut vivre infame est indigne du jour!“
A karzatról rendszeres lábdobogás kórusa zúgott föl, amelyben a finom női kesztyűk diszkrét tapsa elveszett, mint a madárcsicsergés az orkánban. Az elnök az óráját nézve maga is tapsolt. Az első sorban ülő báróné csúcsos, piros szalmakucsmáján libegő kócsagtoll élénken helyeselt.
- Ez az a tanár, apa, akit a télen a Fáklya szerkesztője megvert, mert azt írta az újságírók ellen? - kérdezte egy utolsó sorban ülő kisleány.
- Nem verte meg, csak akarta - felelt az apa.
Pouligny fölemelte a kezét: a karzat rendszeres lábdobogása megszűnt. Aztán, miközben az utolsó sorok közönsége az ajtó felé szivárgott, pár szóval bezárta az ülést. Fölkelt, óráját zsebre dugta és a háta mögött pironkodó Gastonhoz fordult:
- Igazán szép és tartalmas előadásáért fogadja, kedves tanár úr, legőszintébb szívből jövő köszönetünket és szerencsekívánatainkat. Gratulálok! A propos - folytatta félhangon -, most jut eszembe, elkészült már az a kis füzet a francia nemesség históriai szerepéről? Villoison már gondoskodott a kinyomtatásáról, ami önnek egy krajcárjába sem fog kerülni.
- Már a végén járok. Az elnök úr jegyzeteinek nagy hasznát vettem, egész részleteket átvehettem a maguk teljességében.
Pouligny megelégedetten mosolygott, kezelt és távozott.
Jonzacais, aki két barátjával az előcsarnokban nézegette a távozókat, megvetéssel bökött az elsuhanó költőre, akinek nyomában Bigourdan lépegetett kedves Gastonja karjába kapaszkodva.
Vidáman haladtak a kifelé áramló tömegben. Itt-ott kíváncsi arcok fordultak feléjük s néha közvetlenül a hátuk mögött hallották: "Ez volt az!“
- Öröm ez nekem, fiam! - szólt Bigourdan. - Az Isten vezérelt hozzám, aki megszánta öreg szolgáját, látva megfogyatkozott erejét és segítő társat rendelt melléje. Még van annyi erőm, hogy föltartsam a zászlót, de fegyver már nem való a kezembe. Régóta munkálkodom már az Úr kertjében; mikor én itt megkezdtem a nagy művet, egyedül voltam, kis hadseregem még szerte portyázott a hívőket üldözve, miként egykoron Pál száguldott a damaszkuszi úton. Még aztán is csak úgy tengett a nagy mű egészen addig, míg a báróné nem költözött városunkba; az ő bőkezűsége tette lehetővé a lap megindítását. De mennyi baj volt aztán a szellemi résszel...
Aszkéta-szeme mélyén fellángolt a szenvedély máglyája.
- ...mert nem akadt senki, akiben lett volna bátorság a laphoz jönni. Meymac csak biztonságát nézte, Pouligny nem akart második helyet elfoglalni. Egyedül csináltam mindent évekig. Most egy éve leroskadtam a teher alatt, két hónapig nyomtam az ágyat... Gaston, te ne hagyj el, tarts ki a mű mellet! Isten veled, fiam, Isten veled! Mai misémet érted fogom fölajánlani az Úrnak!
Gaston egyedül maradt. Megállt. A szíve mélyén sokáig zengett egy húr, de fejében kellemetlen hangulatot keltve kavarogtak az abbé szavai. Bizonytalan félelemérzet fogta el, amely sarkantyúját mellébe vágva hajszolta komor érzések felé, amelyektől még akkor sem tudott megszabadulni, mikor már az intézet tanári szobájában görbült a Sursum Corda legújabb számának korrektúrája fölé. A "tanító múltja és jelene“ című cikk közepére érve fölütötte a fejét: egy szú percegett valahol.
Kevésre rá nyílt az ajtó és belépett az igazgató:
- Jó napot, tanár úr! Mindig dolgozik, folyamatosan. Nem fél, hogy megárt az egészségének? Úgy látom, ősz óta meg is fogyott egy kicsit.
- Szükségem van a munkára, igazgató úr.
- A munka jó ópium! Hallottam egyet-mást... Különben bocsásson meg, hogy magánügyeire tévedt a nyelvem, másról akarok önnel beszélni. Láttam jönni az imént s mivel éppen van valami közölni valóm önnel, hát átjöttem. Nem zavarom túlságosan? Mit dolgozik?
Az igazgató némi mosollyal vette tudomásul a Sursum Cordát.
- Hát éppen erről akarok önnel beszélni. Nézze, uram, senkinek semmi kifogása az ellen, hogy ön mint vélekedik az államról, az egyházról, az egész világról. Nem vagyunk a Balkánon! De ha ön állami tisztviselő egy olyan államban, amely véghez vitte az állam és egyház szétválasztását, amelynek vezetésében határozottan szabadgondolkodó elemek érvényesülnek, amely rossz szemmel nézi a klerikalizmust, legalábbis tapintatlanság, nem mondom, klerikálisnak lenni, de olyan exponált állást elfoglalni, mint ön, bizonyára az. Tekintetbe lehet venni a meggyőződés, a fiatalkor hevét, neveltetésének talán elfogult irányát, de mindez nem változtat a tényen. Nézze, tanár úr, amit mondok, az nem megrovás, nem intés, csak figyelmeztetés, de hozzá kell tennem, hogy én most nem a magam nevében beszélek, hanem a felsőbbség nevében. Vallja a hitét, védje az igazát, de a nevét törültesse a Sursum Corda címlapjáról. Ezt már én mondom személyesen; ezt én ajánlom önnek baráti tankácsképpen. Nem kell megtennie, a világért se! A felsőbbség óhaja csak odáig terjed, hogy ne tartson agitacionális felolvasásokat, ne ön írja a Sursum Corda legvéresebb cikkeit és privát véleményét fojtsa magába, amíg az osztályokban tartózkodik. Ez utóvégre nem is sok.
Gaston oly feszült figyelemmel meredt az igazgató arcába, hogy nem is értett meg mindent, amit az mondott.
- Aztán még egyet! Ne tessék sem a tanári könyvtár, sem az ifjúsági könyvtár könyveibe megjegyzéseket írni. Van itt valami tíz-tizenkét könyv, amelyeket ön úgyszólván telefirkált mindenféle túlzó megjegyzéssel. Egy helyütt leszamarazza Voltaire-t, más helyütt Jules Payot-t sértegeti; szép még, hogy az én könyvem egyik lapjának szélére csak azt írta, hogy tévedés - fejezte be nevetve az igazgató.
Udvariasan búcsúzott és ment. Finoman ápolt keze óvatosan húzta be maga után az ajtót. Gastonban fölszakadt a keserűség, s míg cigarettára gyújtott, mogorván farkasszemet nézett a kultuszminisztert ábrázoló, díszes rámájú, egyszerű metszettel. Összekaparta a korrektúra-íveket és léptei zaját figyelve ment le az utcára. Az alsó végén, ott, ahol egy csonka templom kopasz homlokzata zárja el, suhancok játszottak pénzzel falhozdobósdit; a felső végen vasárnapos emberek alakja jöttek-mentek. A levegőben néha-néha langyos szellőpatakocskák suhantak el. Cigarettacsutkáját egy pinceablakon akarta bedobni, de eszébe jutott Meymac és az aszfalt egy körülrácsozott fájának tövébe ejtette... S most már tudta is, hogy hova megy.
- A méltóságos asszony most fürdik. Tessék, tanár úr, itt helyet foglalni.
Gaston leült a nagy szalonban egy kis támlátlan székre és kezdett megnyugodni: halk zengésű, előkelő asszonyi illatok keringtek a teremben. Valahogy úgy érezte magát, mint az, aki perzselő nap elől végre árnyas berek füvébe fúrhatta a fejét.
Sikoltást hallott. Fölnézett. A báróné szaladt át a szalonon csak félvállra gombolt, egy szál áttetsző batiszt ingben. Fehér húsa fénylett.
Gaston lehunyt pillái mögött őrizte még pár percig az eltűnt jelenséget; aztán nyújtózott egyet és megdörzsölte a homlokát. Elmosolyodott s az ápoltan villogó fehér húsra gondolva így szólt magához:
- Majd csak lesz valahogy!
Az ajtó nyílt. Gaston fölvágta a fejét: csakugyan a báróné jött vissza, de már felöltözve.
- Bocsásson meg, tanár úr, hogy előbb rendetlen öltözetben látott, de azt hittem, hogy a könyvtárszobába vezették: a barátaimat ott szoktam fogadni.
- Zavarom a méltóságos asszonyt, de nekem nagyon fontos ügyben jöttem tanácsot kérni. Az imént ültem a tanári szobában, amikor egyszer csak benyitott az igazgató és így szólt hozzám...
- Szegény ember, hogy üldözik - sóhajtotta a báróné, kezét a Gastonéra téve. Bigourdan tudja már?
- Még nem. Ő most el van foglalva a plébániai irodában. Ha tehettem volna, hát neki szólok először és nem alkalmatlankodom itt.
- Az Istenért, kedves Lacrouze, mit beszél? Egyenesen nem fordulhatott volna énhozzám?
- Nem mertem volna...
- Merni kell, tanár úr, ha az ember fiatal. Ez az élet titka.
Gaston felé négy piciny fényforrás szórta sugarait: két asszonyi szem, két gyémánt fülönfüggő. Gaston megérintette a fehér kezet, amelyről illatfoszlányok szakadtak, ha fölemelkedett. Az asszony lehunyta a szemét.
Gaston nem tudta, hogy tovább menjen-e. A báróné végre is fölpillantott, elmosolyodott, azzal fölkelt és kisietett a szalonból. Gaston utána bámult, aztán nagy léptekkel kezdte fölmérni a terem hatalmas perzsaszőnyegét, hogy ifjúi tüzét használja valamire.
- Úgy jár itt föl s alá, mint egy ketreces oroszlán, kedves tanár úr. Telefonáltam Bigourdannak, Poulignynak, nemsokára itt lesznek s majd ebéd alatt megbeszéljük a kérdéses ügyet.
Bigourdan futva érkezett, komolyan meg volt ijedve; Pouligny suhanva jelent meg s nyugodtan érdeklődött.
- Gaston fiam, nem hagyunk!
- Semmi esetre sem - erősítette a báróné.
- Megvédjük, tanár úr, megvédjük - mondta Pouligny.
- Letörüljük a nevedet, fiam, a címlapról.
- Szükségtelen - vélte Pouligny.
- Elég talán, ha ifjúi hévét fékezi egy darabig - mosolyogta Gastonra a báróné.
- Nem nagy dolog - szólt a költő. Jam alios vidi ventos! Tökéletesen elég lesz, ha egy ideig, mondjuk félévig, nem ír cikkeket és nem olvas föl.
- És a nevét is jó lesz levenni a lapról. Az őskeresztények is a katakombákba rejtették hitük égő világát, mikor a viszonyok kényszerítő ereje arra szorította őket.
Végre is abban egyeztek meg, hogy félévig nem fog írni és felolvasni, eltüntetik a nevét a címlapról, de megmarad titkos segédszerkesztőnek.