Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Laczkó Géza: Bútorrongálás
- Ez csakugyan szép! - szólt Gaston Lacrouze végigtekintve Mont-de-Marsouin hosszan elnyúló sétaterén: közbül kocsiút, két oldalról két széles gyalogút, négy sor terebélyes ősi fa. A távolban összefutó fasoroknak alacsony, széles, sárga épület állja útját: a katonai uszoda.
- Ronda hely! - felelt rá Henri Jonzacais. - Ez a piszkos víz, ami a kocsiút két oldalán folyik végig, az uszodából jön. Látja, az az ember ott azzal a lapáttal, amely a Városszépítő Bizottság elnökének e célra rendelt saját találmánya, a gyalogjárókra fröcsköli ezt az undokságot öntözés címén. Majdnem a végén, az út jobboldalán, ha átvág, egy kis hídra ér, ami a Midouzeon át a villák közé vezet: ott vannak a helybeli nagyságok nyári odúi. Ezzel aztán meg is mutattam mindent, amit lehetett, ebben a vakondtúrásban.
Két férfi jött velük szembe, az egyik rákiáltott Jonzacaisra:
- Szervusz, Hamlet!
- Jó, jó, szervusz! Látja, uram - folytatta, mikor a két ember léptei elcsikorogtak -, két helybeli szellemfi. Kedves kis város ez; jellemző rá, hogy itt mindenki úr, de szegény. Itt minden van, ami köll, színház, zeneakadémia, öt automobil, kettőnél több teniszpálya, két helybeli költő, három szabadon járó városi őrült, egy báróné s több egészséges gróf.
- Ön, úgy látszik, nemigen szereti a várost.
- Flanc-hely, tudja! Komisz nép és szegény és henceg. Tudja, hány ember olvasta itt Kant Kritik der reinen Vernunft-ját? Öt, és ebben az ötben nincs benn a filozófia tanára. Ennél többet nem mondhatok, uram. Igaz, ezt nem említettem, ez az épület itt balra a felsőbb leányiskola. És most ajánlom magamat, a viszontlátásra!
Lacrouze megnézte az óráját, még sétálhat egyet ebédig, gondolta. Nekivágott az egyenes útnak; egy kis ismeretlen diák tiszteletteljesen emelt kalapot előtte; a kocsiúton könnyű bricska kereke rúgta szét a sarat; két úr olaszul beszélgetve haladt el mellette.
- Ez mégis csak nagyobb város, megyei székhely - mormogta maga elé. - Bánom is én, az a fő, hogy áthelyezték abból a fatornyos faluból - és fütyörészve taposott szét egy nagy száraz levelet. A sétatér-utcából fölkanyarodott a Bosquet útra, amely rövid, nyugalmas sétával vitte be a város főterére.
Szabályos négyszögben állták körül egy-két emeletes házak félig leeresztett pillájú boltszemeikkel Szent Mihálynak a hatalmas tér közepén álló régi, gótikus egyházát.
- Az öreg Mihály hogy szétterpeszti a lábát az ajtó fölött - összegezte magában művészi benyomásait a tanár úr.
A késő déli órában csak egy karcsú, kis mellű, de formás csípőjű nő sietett át a téren; Lacrouze visszafordulóban volt utána, mikor eszébe jutott valami, megdörzsölte az orrát és fölkiáltott:
- Fene a nőkbe!
De rögtön elszomorodott, mit fog ő csinálni, elvégre cigarettázni se lehet egész nap. Körülnézett, onnan túlról hanyattfekvő betűk intették feléje: Gros könyvkereskedése. Átvágott a téren és megállt a kirakat előtt, amelynek üvegén túl egymás mellett kékült, sárgult könyv, folyóirat. Belépett. A pult előtt egy hosszú, sovány, öreg pap ült hajlott háttal, aki diszkrét érdeklődéssel mosolygott az idegenre, mikor az így szólt:
- Hozassa meg, uram, a címemre Kant Kritik der reinen Vernunft című művét.
Azután bement Charlierhez, megebédelt és hazament. A szobáját már rendben találta, a padló szépen föl volt mosva ("Tetszik tudni, egy festő lakott benne, és teli volt pocskolva!“), és a terjedelmes gipsz Wagner Richárd orráról már le volt vakarva a művésziesen odaillesztett tulipiros pont, amely még tegnap este rajt fénylett.
Leült az élénk fehérre kapart orrú Wagnerrel szemben s a délutánt cigarettázva töltötte el. Feje még kábult volt a sok utazástól: Párizsba s onnan ide; és a Párizsban töltött három héttől, a minisztérium lépcsőitől, az előszobák padjaitól, gyakori, abszint állomású sétáitól s a kis "öt frankos“-októl. Mindezzel együttvéve azonban valahogy elcsitította szerelmi bánatát.
- Kutyának a szerelem - fejezte be délutáni elmélkedését -, csak úgy jó, ha fizetek, mert akkor fizethetek és mehetek. Az se kell. Dolgozni fogok.
Ezzel egy széles mozdulattal a mosdótálba hajította cigarettája csutkáját és elment sétálni. Egy félóra múlva meggyőződött róla, hogy minden út a főtérre vezet, ahol két, ellenkező irányban haladó emberkör keringett: a kigyulladt gázlámpák alatt ott sétált Mont-de-Marsouin intelligenciája. Lacrouze megállt és nézte a tömeget. Egy sarkon hirtelen a sötétebb kocsiút közepére éles acetilén fénykéve vágódott ki s lassú haladással imbolygott előre, körülötte apró, kutyariasztó petárdák pattogása hangzott: a gimnázium igazgatója biciklizett arra, mint minden este, fejbúbtól bokáig sweaterbe-jägerbe burkolva. A tér másik oldalán fátyolos fejű nők és messzelátó-tokos férfiak haladtak. Láttukra Lacrouze fölneszelt, igen, jó ötlet, ő is színházba megy.
A páholyok még nagyrészt üresen álltak, de a földszinten már élénk élet uralkodott az állóhelyen szorongó diákok, az első sorok karfáin üldögélő újságírók és az utolsó sorokat betöltő színészcsaládok révén.
- A karzaton ma majdnem annyi a diák, mint a cseléd! - állapította meg egy borzas, kis rongyos újságíró.
A zenekarba most egy háromszín-szalagos babérkoszorút hoztak. A dobos megtapogatta a szalagot és elolvasta felírását. A kis újságíró is olvasásra görbítette a nyakát:
- Á, á, nézd csak: A Mlle Molly Glotz, notre incomparable "Pucelle“. Biztosan a vén agyalágyult Villoison nagylelkűsége.
- Pssszt! - süvöltött az állóhelyről egy szemfüles zenebarát s a nyomban rá lesuhintó karmesteri pálca nyomán felhangzott Gounod nyitánya. A nézőtér lassan elsötétült, csak itt-ott nyilallt belé később egy-egy halkan forduló páholyajtó nyomán a folyosók fénye: érkezett az előkelőség.
Barbier, a darab szerzője, fölneszelt sírjában az első tirádákra, de mikor Glotz kisasszony nagy, fekete szemét és rómaira hajlott orrát meglátta, megnyugodott - legalábbis így gondolta magában Lacrouze. A karzat ifjúsága óriási ordítozással fogadta az öntudatos kedvencet: Vive la Pucelle, Vive la France, Vive le catholicisme! Egy újságíró állva tapsolt az első sorban; egy első emeleti páholyból egy könyökig fehér kesztyűs nő integetett a művésznőnek; félig a páholy hátterében a délután látott sovány, öreg abbé tapsolt kenetesen: s az óriás koszorú fölemelkedett a rivaldára. Glotzon, ki a deklamálás hevében kissé elferdült szájjal, de szépen szavalt, páncélt jelentő pikkelyes ruhaderék volt, ugyanilyen trikójára jobb oldalt egészen nyitott brokátszoknya borult; zászlója a rendező gondosságából mindig a színen lobogott, hol a kezében, hol egy kis trikós kóristaleányéban.
A függöny legördülése után fölzúgó tapsviharból, melynek folyamán a művésznő tízszer lépett a lámpák elé, lassan-lassan kibontakozott a tüntetés: a karzatról apró kék, fehér és piros papírdarabok kezdtek leereszkedni sikló repüléssel a közönség fejére, szétfolyó betűkben hordván magukon Poulignynak egy alkalmi versét; a karzat és az állóhely versenyt bőgött.
Lacrouze kiment az utcára, a színház elé cigarettázni, ahol sok apró, gyorsan szívott cigaretta tűzpontja sziporkázott a sötétben. Mindenki beszélt, mindenki tárgyalt; Gaston unalmában a színlapot kezdte böngészni, amikor valaki rászólt. Jonzacais volt.
- Hát hogy tetszett az a fölpitykézett nőstény? Tudja mit, menjen maga haza, magának még árthat ez a mulatság; rajtam, vén jakobinuson, már nem fog semmi. Belőlem kiveszett már rég az alap, amire építeni lehetne; de önökre, akiket valláserkölcsi lapon neveltek, hiszem, nagyon hatnak Barbiernek mégis csak szép sorai. Igaz, igaz, van is valami megvesztegető ezekben a hazafias, vallásos tirádákban... Na;... de azok a kis trikós libuskák jól festenek a harcias környezetben, mi?
Lacrouze-t kissé megzavarta a gondolatközlésnek ez a valódi "nagyvárosi“ merészsége, amitől úgy elszokott Pédebidoultban. A nézőtérre visszatérve fáradt aggyal inkább új környezetén jártatta az eszét, mint a darabot figyelte. A töméntelen változások során a pár percre kivilágosodó nézőtéren lankadtan tekintgetett körül a nagy egyedülség unalmával szemében. Volt az apródok között egy olyan szabású lány, mint Hortense; ha rá esett a tekintete, valami a szívébe nyilallt, s ilyenkor önkéntelenül az öreg pap sovány, előkelő arcát kereste, hogy ne legyen olyan egyedül. Aztán, hogy elzavarja fejéből Hortense képét, feszülten figyelte a mindinkább berekedő Glotz kisasszonyt. A tüntetés meg-megújult, de most már ellenkező hangok is vegyülte belé s az utolsó felvonás alatt a karzaton verekedés is volt. Lacrouze különös hangulatban hagyta el a színházat. A színészbejáró előtt elhaladva hallotta a kis borzas hangját:
- Á, á, a művésznő tekintettel a közlelkesedésre ma kocsit hozatott.
A két álmos ló - már kifogva - egy fa alatt bóbiskolt. Gaston csöndesen lépegetett a családok szerint kettes, négyes, sőt hatos karonfogódzott sorokból álló tömegben és nagyon egyedül érezte magát. A lámpákat már oltogatták, mikor hazaért, a bolthajtásos kapualj is sötét volt s árnyéka egy pislogó gyufaszál világán imbolygott szobája felé. Éjjel fölijedt s mintha a Wagner-szobor helyén Hortense arcát látta volna. Reggel úgy rémlett neki, hogy álmában sírt.
Puha lélekkel, sajgó gerinccel lépett be az igazgató után a tanári szobába, s miután az igazgató bemutatta a helyükről félszegen vagy rosszkedvűen bólogató öregebb kartársaknak, Gaston félreült és cigarettára gyújtott.
- Szép kis komédia volt az tegnap este, ujjongtak a csuhások...
- Marhaság!... - szólt Jonzacais.
Egypár "ühüm“ felelt rá a szoba különféle sarkaiból.
- Kolléga úrnak bizonyára jobban tetszett volna egy pár guillotine-os jelenet - szólalt meg egy elegánsan öltözött kolléga pecsétgyűrűs jobb kezét fölemelve.
- Hát szép látvány is az, ha egy-két hülyéből kiszorítják a szuszt. De hagyja, kolléga úr, nem is erről van itt szó. Nem szép eszközökkel dolgoznak maguk, csuha-becézők, komédiával fogják a híveket, énekkel és zenével, mint az Üdv Hadserege. Hát nem? - fordult Jonzacais Gastonhoz.
Az elegáns mosolygott.
- Az urak vitájába én nem szólok bele, nem szólhatok bele, de mondhatom, hogy...
A kollégák a különféle sarkokban fölütötték a fejüket: a "jövevény“ bemutatkozik.
- ...én nem ismertem, tegnap láttam először, és úgy éreztem, hogy mint irodalmi mű szép és megkapó. Jeanne D'arc nagy alakja történelmünknek.
- Hjajaj! - sóhajtotta Jonzacais.
A kollégák visszamerültek foglalkozásaikba, de az elegáns fölkelt helyéről és Gaston felé indult. A csöndben csak az órára hívó csöngő berregése hangzott.
- Ön megértő ember, uram; szeretnék önnel mindjárt most megbeszélni egypár dolgot, de már csöngettek és nekem ma egész délelőtt órám van... igazán kár...
- Bocsánat, uram, én csak...
- Nézze, kolléga úr, ha nem venné sértésnek vagy tolakodásnak, én annyira el vagyok foglalva... tegye meg nekem azt a szívességet, hogy ma nálam ebédel; igazán nagy hálával leszek ön iránt lekötelezve.
- Uram... - restelkedett Gaston.
- Hát akkor rendben van, ugye? Kettőkor ebédelünk. Hosszú szappan utca 5. Önnek nincs órája? Viszontlátásra!
A következő óraközben Jonzacais megszólította:
- Lacrouze úr, hát ezek szerint ön is a csuha árnyékába kívánkozik!
- De, kolléga úr, én egész tárgyilagosan igyekez...
- De, Lacrouze úr, ne mentegesse magát a meggyőződéséért! Ön így gondolkozik. Sajnos, hogy így gondolkozik, de ezen nincs mit szégyellnie. Egyszerű aberráció, szellemi defektus. Mit csináljunk? Így van, hát így van. Nem csupa oroszlánokból áll az állatvilág, kukacoknak is köll lenni.
Gaston egyedül maradván kiterjesztett tenyérrel maga elé csodálkozott, de aztán lassan föltápászkodó önérzetével így szólt magához:
- Ez mégis csak megyei székhely, itt elvei is lehetnek az embernek, s ha az igazgató köpködős természetű, nem kell az egész tanári karnak megszoknia a köpködést.
Haza ment átöltözni; és kettő előtt öt perccel becsöngetett az elegáns Meymac lakásán.
- Isten hozta! Engedje meg: a feleségem...
(- A tegnap déli nő! - gondolta Gaston.)
Olyan ebédet Gaston még Párizsban sem evett (2 fr. 50), mint amilyent itt kapott (hat fogás) s amelyről Meymacné nem győzte mondogatni, hogy igazán már nem volt idejük jobban előkészülni. Meymac a zsebében hordta az egyiptomi cigarettát s nem tartotta külön skatulyában, mint Pédebidoult polgármestere; ebéd után pedig brazíliai szivarral kínálta meg vendégét. A Grand-Marnier-palack (cordon rouge!) asztalra kerülése után az asszony bocsánatot kért és átment a szalonba.
- Felvilágosítással tartozom önnek, uram - kezdte lábát keresztbe rakva Meymac. - Nemde, kissé talán furcsának tűnt föl ön előtt ez az eléggé meg nem okolt ebédre való meghívás? Íme a magyarázat. Semmi misztikum, semmi misztikum, biztosíthatom. Bizonyára méltóztatott észrevenni, hogy tanári karunkban vannak, hogy úgy mondjam, elemek, mégpedig a fiatalabb generációból, akiknek sem elveik, sem modoruk, főleg modoruk nem alkalmas arra, hogy egész kezdő (remélem, nem sértem meg ezzel), fiatal tanároknak mintául szolgáljanak a mindennapos érintkezés természetes szuggesztiója alatt. Én, mint meglett ember, megengedhetem magamnak az ilyen, maihoz hasonlatos mentőakciót. Én egyszerűen azt akartam, hogy ne menjen azokkal az urakkal ebédelni. Ha első alkalommal velük megy, rögtön abonáltatják az ő vendéglőjükben, ön oda szokik, aztán már nem megy el onnan. Nem önnek való társaság, higgye el, uram. Azok az urak Tourloudouhoz járnak, a színészkocsmába. Úri ember pedig csak Charlierhez járhat. Módomban van önnek ott kedvezményes havibérletet kieszközölni... Még egy pohárkával, igen?
A szalonból áthallatszott Meymacné csinos, kis vékony hangja, amelyet Gaston a Grand Marnier ködén keresztül szépnek talált.
- Ah - folytatta Meymac egy kis lemondó mosollyal -, ön el sem hiszi, hogy ezek a kis destruktívok milyen nehézzé teszik országunk háromszor szent tradícióinak fenntartását. Az a világromboló szellem, amely királyokat fejez le, oltárokat foszt meg díszeiktől, napjainkban félelmes előhaladást tett. Igen össze kell tartanunk. Bocsánat, uram, talán sértem meggyőződésében, ha így beszélek. Ha ön talán szabadgondolkodó...
- Szabadgondolkodó? - kapta fel a szótól megijedve Gaston.
- Vagy közönyös...
Gaston elpirult és érezte, hogy hónalja izzad.
- Na jó, Istenem, ha egy ilyen fiatalember nem megy minden vasárnap templomba, az még nem olyan nagy baj, bár az Egyház parancsa e tekintetben kategorikus... De ezen még lehet segíteni, nemde?
- Mindenesetre, tanár úr.
- Kivált, ha a jó szándék is megvan.
- I-igen, igen, mindenesetre.
- Fő dolog az alapelvekben való tántoríthatatlan hit.
- Én is úgy gondolom.
- De igazán nevetséges és helytelen dolog, hogy én itt önt így zavarba hozom és magam olyanforma szerepet játszom, mintha meg akarnám önt téríteni. Vessünk véget ennek az eszmecserének egy kérdéssel: mit szólna ön hozzá, ha Saint-Gaudens báróné vallásos összejöveteleire meghívót kapna?
- Igazán, hát... de hogy jutnék én ehhez a megtiszteltetéshez,
- Az az én gondom - hangzott a dodonai válasz.
- Bátor lennék... elmenni...
- ...és ott jól viselni magát! - fejezte be nevetve és mindkét kezét érzelmes szívességgel Gaston felé nyújtva Meymac.
A szalonból áthallatszott Liszt Liebestraum-ja. Gaston hangulata ünnepi méreteket öltött.