Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Ha majd eljön annak az ideje, hogy közzététessenek azok a naplójegyzetek, melyek a Magyar Földhitelintézetnél vasládában őriztetnek: akkor azok előtt, kik ezt az időt megérik, az 1867-i korszak egyes szereplőinek képe nem egy új vonással fog gazdagodni. Lónyay Menyhért ama kevesek egyike volt, akik, mint gr. Széchenyi István, naplót vezettek. De ma még naplójának s kéziratban maradt többi szellemi hagyatékának csak egy részét ismerjük.
Lónyay Menyhért is azok közé az államférfiaink közé tartozott, kiknek nem adatott meg, hogy "kiéljék magokat“. Azok közé, akiket a politika molochja felemésztett, mielőtt azt az erőt, mely bennök lakott, a köz javára teljesen értékesíthették volna. Lónyay értékes tulajdonságait kortársai eléggé méltányolni nem tudták. Hibáit ellenben az irigység és a botrányhajhászat nagyító üvegén át szemlélték.
A magyar közvélemény 1867-ben kevésbé volt megérve, hogy sem az ország közgazdasági és pénzügyi helyzetét helyesen megítélni képes lett volna. A 67-i nemzedék előtt a jólétnek egy álmodott eldorádója lebegett, melyben az állam végtelen sokat tesz a polgárokért, a polgárok végtelen keveset tesznek az államért. Ama nemzedék előtt, mely efféle álmok birodalmában élt, nem lehetett rokonszenves az az államférfi, aki folytonosan takarékosságot prédikált. Oly embereknek, kik az állampénztárt soha ki nem ürülhető olajoskorsónak nézték, nem tetszhetett az, aki keveset ígért és sokat követelt. Egy nemzedék, mely a fantázia rózsaszínű felhői közt érezte jól magát, nem lelkesülhetett azért az emberért, aki szürkének látta a világot, akiben a fellengző képzelet majdnem teljesen hiányzott, aki kortársai gyengeségei iránt elnéző nem volt.
Ezt az embert a kortársak száraznak, hidegnek, unalmasnak találták. Ha elismerték is, hogy az ilyen hasznos ember nemcsak magának, de az országnak is fáradhatatlan napszámosa: lelkesedés, népszerűség nem járt az ő nyomában.
Lónyay a Széchenyi iskolájához tartozott, éspedig akkor, mikor Széchenyi már nem volt népszerű. Mint fiatal beregmegyei képviselő 1848 elején a pozsonyi országgyűlésen nevezetes szerepet játszott abban az akcióban, mely akkor Kossuth ellen megindult. Ő tette meg február 5-én a kerületi ülésben azt az indítványt, mely az adminisztrátori sérelem elejtését s a leiratban való megnyugvást célozta.
Február 12-én ez írta naplójába: "Sokáig nem vettem elő naplómat, hogy följegyezzem a múlt napok szomorú történetét, melyek alatt az ezen országgyűlésről táplált szép reményeim mind elenyésztek s melyek politikai állásom meggyengülésével reám nézve a gyanúsítások halmazával végződtek, s arra az eredményre vezettek, hogy nálunk szilárd politikai jellemek még nem fejlődtek ki, s közéletünkben a hiúság és népszerűség a fő tényezők, nem a hazaszeretet.“
Ezt a korán érett pesszimistát Széchenyi nagyon megkedvelte. Akkor, mikor a szószegésnek, a hitehagyottságnak, a honárulásnak, a becstelenség minden nemének vádjait szórták reá, mikor Kossuth "a haza szent nevére kérte, álljon el gyilkos szándékától, hagyja ott a többséget“ - akkor Széchenyi azt a fogadást jegyezte naplójába, "hogy meg fogja védeni Lónyayt, ha kell, a vérével is“.
Legyen elég ennyi annak jellemzéséül, hogy Lónyay Menyhért politikai pályája a félreismertetés és népszerűtlenség jegyében indult meg. Ez a jelleg többé-kevésbé meg is maradt rajta mindvégig.
Mint a második magyar minisztérium pénzügyi államtitkára, Világos után ő is a külföldre menekült. Párizsban élt, honnét azonban császári kegyelem folytán már 1850-ben hazatérhetett. Irodalmi és közgazdasági tevékenysége az 50-es és 60-as években eléggé ismeretes.
Az 1867-i kiegyezés létrejötte körül és létrejötte után mint a magyar pénzügyi kormányzat szervezője a pénzügyi és közgazdasági téren bizonyos tekintetben épp oly provinciális ember volt Lónyay, mint Andrássy a közjogi és politikai téren.
1873-ban közzétett "Közügyeinkről“ című munkájában elmondja azokat a nehézségeket, melyekkel 1867-ben mint pénzügyminiszternek meg kellett küzdenie, hogy a pénzügyi szervezet egy napra se akadjon fenn, s az állam pontosan eleget tehessen kötelezettségeinek. A magyar pénzügyek szétválasztása az osztráktól, a pénzügyi kormányzat szervezése, a kvóta, az államadósság és a vám- és kereskedelmi szövetség iránti előmunkálatok együtt oly óriási munkaterhet képviseltek, melyet közéletünk akkori vezető emberei közül csak a nagy agilitású és munkaerejű Lónyay Menyhért volt képes végrehajtani.
Az önálló magyar pénzügyek vajúdásának e nevezetes napjaiban jutottam összeköttetésbe Lónyay Menyhérttel. Minthogy erre kizárólag a sajtó adta meg az alkalmat, hadd álljon itt az alábbi néhány visszaemlékezés, mely némi adalék is az akkori sajtóviszonyok megismeréséhez.
A Deák húsvéti cikkét követő nyár (1865), mikor a császár lejött Budapestre és Schmerling megbukott, a magyar sajtóra nézve is új, szabadabb korszak kezdetét jelezte. A híres Falk-féle konjekturális cikkek, melyeket néha a sorok között kellett olvasni, nem elégítették ki többé a lelkeket. A kiegyezést 1865 nyarán közel levőnek gondolták. Biztosra vette mindenki, hogy a decemberre összehívott országgyűlés Deák májusi programja alapján rövidesen megcsinálja a kiegyezést.
A sajtó anticipiálta a közelinek tartott alkotmányos korszakot s kezdett foglalkozni az alkotmányos állami élet különböző problémáival, ezek közt a kulturális és közgazdasági kérdésekkel is. Ezen a téren sok fantasztikus gondolatot produkáltak akkor, ami onnan eredt, hogy az alkotmányos szabadságnak szinte csodatevő erőt tulajdonítottak.
Így például a Pesti Naplóban egy neves tudósunk komolyan fejtegette azt a tételt, hogy az állam ne törődjék a közoktatással, névszerint a középoktatást engedje át egészen a magánvállalkozásnak. Ezt "oktatási szabadságnak“ nevezte a paradoxonokat kedvelő zseniális tudós (Salamon Ferenc). A jelszó szépen hangzott s alkalmasnak látszott a közfelfogás megtévesztésére.
Azért e kérdésről 1865. augusztus végén két terjedelmes cikket írtam, melyből az az alapgondolat domborodott ki, hogy nálunk az állam visszavonulása a közoktatásügytől nem az oktatás szabadságát, hanem a concordatum bilincseiben vergődő egyházi oktatás monopóliumát vonná maga után. Feltétlen bizonyos tehát, hogy a magyar államnak a közoktatásügy terén passzívnak maradnia nem szabad.
Első kísérletem volt ez a publicisztikai téren. A Pesti Napló cikkeimet érdemeseknek tartotta a közzétételre s bizonyos körökben, melyek a kulturális politika problémái iránt érdeklődtek, ezek feltűnést keltettek.
Ilyen kör volt mindenek felett egy nemrég megindult "Új Korszak“ című magas színvonalú lap szerkesztősége. Ezt a lapot dr. Schwarcz Gyula, a nagytehetségű fiatal tudós alapította. Az alapítón kívül oly férfiak dolgoztak bele, mint gr. Lázár Kálmán természetbúvár, Henszlmann Imre, a híres archeológ, Riedl Szende, kiváló lingviszta. Cikkeket küldött Irányi Dániel Párizsból, Rónay Jácint Londonból. Mint ebből láthatni, ezt a lapot nem zsurnaliszták, hanem tudósok írták. A belletristák közül dolgoztak bele Vadnay Károly és Vértesy Arnold.
Az Új Korszak szerkesztősége részéről tudatták velem, hogy a szerkesztőség óhajtana velem megismerkedni. Ez óhajnak eleget tettem. Lelkesen fogadtak, mintha régi jó barát lettem volna. Beléptem a laphoz mint rendes belmunkatárs. Később mint főmunkatárs a lapon meg is voltam nevezve.
Ez a sok tekintetben nevezetes újság éppen tudományos jellege miatt nem verhetett gyökeret a közönségben, mely könnyebb fajta szellemi táplálékot óhajtott. Nekem igen alkalmas bevezetőül szolgált a hírlapirodalomba. Csengery Antal, Pákh Albert, Vadnay Károly felszólítottak, járuljak dolgozataimmal a folyóirataikhoz s egymás után jelentek meg tőlem cikkek a Budapesti Szemlében, a Vasárnapi Újságban, a Vadnay szerkesztette Fővárosi Lapokban s a Magyarország Anyagi Érdekei című közgazdasági hetilapban, melynek Szathmáry Károly után később felelős szerkesztője is lettem. E lapba Trefort Ágoston és Weininger Vince is dolgozott.
Mikor 1867 elején Pompéry János megindította a "Magyarország“ című napilapot, felszólított munkatársnak s nemsokára én írtam a lap vezércikkeinek majdnem felét.
A "Magyarországban“ megjelent cikkeim, melyek közül több az aktuális pénzügyi kérdéseket tárgyalta, magukra vonták Lónyay Menyhért pénzügyminiszter figyelmét.
Napirendre kerülendő volt ez időben a kvótakérdés. A sajtóban kevesen foglalkoztak behatóbban állampénzügyi kérdésekkel, s ha foglalkoztak, többnyire nem nagy köszönet volt benne. A Pesti Naplóban egy ismeretlen pénzügyi kapacitás a kvótadeputációk tárgyalásait megelőző héten egy kvótatanulmányt tett közzé, melyben Magyarország terhére 32-33 percent kvótát számított ki.
Nagyon szükséges volt ez ellen határozottan sorompóba lépni. Ezt megtettem. Részletesen és behatóan kifejtettem azokat a vezető szempontokat, melyek szerint Magyarország és Ausztria valóságos teherviselési képességének megítélésénél, az egyenes és közvetett adóforrásokból származó jövedelmeik egybevetésénél eljárni kell, ha a kvótát helyesen és igazságosan akarjuk megállapítani. Az utolsó hat év állambevételeit feltüntető statisztikai anyagot tettem fejtegetéseim alapjává s kimutattam, hogy ez alapon Magyarország kvótája mintegy öt percenttel lesz kisebb annál, amelyet a Pesti Napló finánctudósa kiszámított.
Ez a terjedelmes cikkem aug. 2-án jelent meg, három nappal a magyar kvótaküldöttség első alakuló értekezlete előtt. Az az elégtételem volt, hogy a cikkemben kifejtett érvelés legfontosabb részében összevágott azzal az érveléssel, melyet három nappal később Lónyay Menyhért a magyar kvótaküldöttség első ülésében előadott s mely a küldöttség későbbi tárgyalásainál tényleg irányadó lett.
Kevéssel később egy szép augusztusi napon, mikor javában írtam a másnapra való vezércikket, belépett hozzám a szerkesztőségbe Arany László kedves barátom s így szólt: hagyd abba a cikkírást, Lónyay kéret, hogy menj azonnal hozzá a pénzügyminisztériumba. Egy óra múlva ott voltam. Azonnal soron kívül bocsátottak be a miniszterhez. Lónyay rövid bevezető szavak után felszólított, lépjek be a minisztériumba mint fogalmazó. Közvetlenül személye mellett lesz működésem. Feladatom lesz naponként elolvasni a legfontosabb bel- és külföldi lapokat, őt mindenre figyelmeztetni, ami a magyar pénzügyek szempontjából figyelemre méltó, megírni a sajtónak szánt kommünikéket, a szükséghez képest nagyobb cikkeket is.
Elfogadtam az ajánlatot egy kikötéssel, hogy működésemet a sajtó terén a szorosan hivatalos jellegű kommünikék keretén kívül is szabadon folytathassam.
Hivatalos működésemet Bécsben kezdtem meg, hol akkor már javában folytak a kvótabizottságok tárgyalásai.
*
Mozgalmas idők voltak ezek. A magyar kancellária palotájában majdnem naphosszat szólt a portás csengettyűje, s jöttek szakadatlanul nagyobb és kisebb urak fel a széles lépcsőkön. Ezeknek többnyire Lónyayval volt beszélni valójuk, ki az egész pénzügyi akció középpontja volt. E nagyszámú látogatók közt az érdekesebbek egyike volt Haber Móric frankfurti bankár, kivel Lónyay a megkötendő vasúti kölcsön ügyében tárgyalt. Az üzlet Haberrel és a párizsi Société Général-lal még augusztusban létrejött s nekem jutott a feladat a két millió forintnyi óvadékot Budapestre vinni és a központi állampénztárba letéteményezni.
A magyar államnak ez az első kölcsönművelete nem szerencsés auspiciumok közt ment végbe. Haber Móric és a Société Générale harmadrendű tényezők voltak az európai pénzpiacon. Az a hatalmas pénzügyi csoport, melyet röviden Rotschild-csoportnak szoktak nevezni, kész lett volna a magyar vasúti kölcsön elhelyezésére vállalkozni, de csak súlyos feltételek alatt. Alacsonyabb kibocsátási árfolyam, magasabb provízió, szóval nagyobb nyereség volt célja ennek a konzorciumnak. Lónyay a szám szerint kedvezőbb ajánlatnak adott előnyt. Ama drágább, de tekintélyesebb csoport egyik tagja, br. Wodianer Móric azt az élcet csinálta Lónyay kölcsönműveletére, hogy Lónyay a magyar államhitelt úgy vezeti be a pénzpiarca, mintha valaki fiatal lányát az első bálba egy kétes hírű hölgy által vezettetné be.
A kölcsön aláírása csak 1868. február 1-jén történt meg s fiaskóval végződött, mert e kölcsönnek nem egészen egyharmada jegyeztetett. Még szerencse volt, hogy a magyar kormány párizsi megbízottja, Nemeskéri Kiss Miklós távirati utasításra a kölcsönnek megmaradt részét a magyar állam részére jegyezte, miután előbb a Société Général-lal megalkudott, hogy ez az állam részére aláírt összeg után a két percent provízió feléről lemond. Ily módon a kölcsön megmaradt része némi áldozattal kiragadtatott a finanszírozó bank gyenge kezei közül.
A balsikert egyébiránt csak részben okozta a finanszírozó bank nem elég tekintélyes volta. Fontosabb oka volt, hogy az az időpont általában nem volt szerencsésen megválasztva, s az előfeltételek is nagyrészt hiányoztak még ahhoz, hogy a magyar állam ily hitelműveletbe fogjon. Az Ausztriával való pénzügyi kiegyezés teljes befejezését és a pénzpiacnak is némi javulását kellett volna bevárni, s akkor is mindenesetre elsőrangú pénzügyi konzorciummal kötni egy nagyobb beruházási kölcsönt, melyet fokozatosan a vasúti építkezések előhaladásának mérve szerint kellett volna a piacra bocsátani. Az eleve világos volt, hogy ha komolyan akarják az államvasúti rendszer kifejlesztését, erre egy izolált 60 milliós művelet nem lesz elég. Egy állandó típusú befektetési papír megteremetése felelhetett volna csak meg e célnak.
Még szerencse, hogy a magyar államnak abból, hogy a vasúti kölcsön aláírása 1868. február 1-jén nem sikerült, szorosan vett pénzügyi kára nem lett. A következő időben a pénzpiac viszonyai is javultak, a magyar "állam“ is, melyet vajmi szkeptikus szemmel nézett 1867-ben egész Európa és sokan merőben múló tüneménynek tekintették, kezdett kibontakozni a teljes ismeretlenség ködéből, sőt eleinte elég jól, tudniillik deficitmentesen kezdette meg önálló gazdálkodását. Rotschild et consortes, kik 1867-ben csak nyomasztó feltételek alatt lettek volna hajlandók a magyar vasúti kölcsönnek a pénzpiacon való bevezetésére vállalkozni, utólag oly feltételek alatt vállalták el a kölcsön el nem adott részének az értékesítését, hogy végül, mikor az egész kölcsön elkelt, 2.3 millió forinttal kedvezőbb eredmény éretett el, mint eléretett volna, ha a kölcsön 1868. febr. 1-jén egészen aláíratott volna.
Lónyay 1867 nyarán, mikor a vasúti kölcsönt tervezte s felvételét a képviselőházzal határozatilag kimondatta, nyilván nem volt barátja annak a vasútengedélyezési rendszernek, mely nálunk - sajnos - éspedig még az ő magyar pénzügyminisztersége alatt lábra kapott. A tiszta államvasúti rendszerre sem tudta ugyan magát elhatározni, mert az utólag szinte tévesnek bizonyult ama nézetnek hódolt, hogy az állam kezébe vasút adminisztrációja nem való, de a vasúti kölcsön tervénél abból a gondolatból indult ki, hogy az állam az előre kitűzendő fővonalak engedélyezésénél és kiépítésénél lépjen sorompóba mint komoly versenyző, s ezzel kellő mértékre szorítsa le a kamatgarancia mellett építeni akaró vállalkozók igényeit.
Lónyay tehát tudatában volt annak, hogy a kamatgaranciát hajhászó vállalkozókkal szemben nagyon is szükség van egy fékre, mely határt szab az engedélyezési rendszer túlzásainak. És mégis e rendszer legvisszataszítóbb alakjában tudott nálunk érvényesülni. A biztosított tőkének tetemes részét felemésztették már az engedélyesek és a finanszírozó bankok és egyéb közvetítők províziói és nyereségei. Ezek után jött még az építési fővállalkozó, ki szintén pár milliót akart nyerni. Ily módon a tőkének igen jelentékeny része tűnt el a közvetítők kezén, mielőtt még egy kapavágás történt volna.
Az államot az elhatalmasodott vállalkozók, a minél többet nyerni akaró üzérek és ezeknek befolyásos érdektársai kiszorították a helyes irányból. Ez ellen akart védekezni Lónyay a vasútkölcsönnel. Ezt a rendszert ítélte el nyíltan és határozottan utóda a pénzügyminiszterségben, Kerkapoly is. Mindenki elítélte és mégis ez a rendszer érvényesült. "Video meliora proboque, detiora sequor“ - a római költő e mondását lehetne alkalmazni amaz idők vasútügyi eljárására.
Ha kutatjuk az okokat, melyek a magyar vasúti politikát kizökkentették a helyes irányból, ezeknek egyikét megtalálhatjuk a vasúti kölcsön elhelyezésének balsikerében. A vasútengedélyeket és kamatgaranciákat hajszoló üzletemberek látszólag joggal hivatkozhattak erre a balsikerre.
Voltak ennél fontosabb okok is. Ilyen volt akkori irányadó férfiaink tájékozatlansága a helyes forgalmi politika s a vasutak jövedelmezőségének feltételei körül. A 67 utáni években épült vonalak minden alaposabb belátás nélkül, mint a már létezett s osztrák kézen levő pályák kiegészítései épültek, ezek forgalmát táplálták, de tarifapolitika tekintetben függtek ezektől. Az engedélyezett nagy vasútvonalak közül egy sem torkollott be a fővárosba.
Lónyay magyar pénzügyminiszterségének idejéből a vasútügy terén két szerencsés eseményt jegyezhetünk fel, mind a kettő az ő nevéhez csatlakozik. Az egyik volt a Pest-Salgótarjáni vasút megszerzése, amit Lónyay ügyesen úgy készített elő, hogy e vasútnak árfolyamban mélyen alászállott részvényeit titokban összevásároltatta a bécsi tőzsdén. A másik szerencsés esemény a Tiszai-vasút garancia címén 1861-1867-ig kapott előlegeinek kamatostul való visszatérítése volt, mi úgy eszközöltetett, hogy e vasút 26.000 új részvényt adott át az államnak. Ezzel az állam egyszerre e fontos vasút legnagyobb részvényesévé lett s befolyást nyert e vasutak igazgatására. E két fontos vasútügyi eseményben kezdeteit látjuk a későbbi hatalmas államvasúti hálózat kialakulásának. Az irányadó tényezők azonban akkor még nem bírtak tiszta tudatával ezen óriási alakulás fontosságának. Hisz még a hetvenes évek vége felé is a vasutak "csoportosításának“ jelszaván lovagoltak az emberek s nem sejtették, hogy csak egy ésszerű csoportosítás van: a vasutak államosítása.
Vajon Lónyay 1868-ban tisztában volt-e annak a tehernek nagyságával, melyet a magyar állam a rohamos vasútgaranciák alakjában magára vállalt? E kérdésre tagadólag válaszolok. Lónyay tudta, hogy e teher jelentékeny lesz, de nem tartotta azt oly nagynak, amekkora már néhány év múlva lett, s nem képzelte, hogy az majdnem állandóan fogja nyomni államháztartásunkat. Nem beszélek a vasútengedélyeket hajhászó egyénekről, kik emlékirataikban rendszerint azt igyekeztek kimutatni, hogy a kamatbiztosítás csak névleges és az illető vasút be fogja hozni az 5 percentet. De komoly politikusaink is arról voltak meggyőződve, hogy az új vasutak 2-3 percent tiszta jövedelmet mindesetre be fognak hozni. Körülbelül ez volt Lónyay vélekedése is. A Tiszai vasút szerencsés garanciavisszatérítése is alkalmas volt arra, hogy őt e tekintetben optimizmusra hangolja. Kedvenc eszméje volt egy vasútbiztosítási alap megteremtése, melynek magvát a kapott tiszai részvények képezték volna. Ő úgy képzelte a dolgok fejlődését, hogy majd ez a vasútbiztosítási alap a vasútbiztosítási szükséglet fedezésére a szükséghez képest ily speciális rendeltetéssel bíró kötvényeket fog kibocsátani, míg viszont a vasutak által visszatérítendő garanciális előlegek ebbe az alapba folytak volna. Ily módon Lónyay úgy képzelte, hogy közvetlenül az állampénztárt a vasútbiztosítás nem fogja nyomni. Nem is mulasztotta el minden alkalommal hangsúlyozni, ha a vasútbiztosításra adott pénz csak előleg, mely előbb-utóbb négy percent kamattal együtt okvetetlen visszatérül. Lónyay ebben a pontban nem volt egészen annyira optimista, mint a közvélemény, de a később, éspedig hamar bekövetkezett tények világításába még ő is mint optimista áll előttünk. A kamatbiztosítási alap eszméje a pénzügyi bizottság javaslatára elejtetett, mert csak a kezelési költségeket szaporította volna, de nem lett volna alkalmas azon cél elérésére, mely Lónyay előtt lebegett.
*
De térjünk vissza az Ausztriával való kiegyezési alku kérdéseihez. 1867 szeptemberében még mindig Bécsben vagyunk. A magyar küldöttség még mindig alkudozik a kvótáról, még mindig köti magát ahhoz, hogy ő nincs hivatva a vállalandó államadóssági járulék tárgyában javaslatot tenni. Ahhoz is ragaszkodik, hogy a magyaroknak még ezt a szót sem szabad kiejteni, hogy "kamatredukció“.
Valóban, ha végiggondolom azokat a tárgyalásokat, melyeknek végeredménye a kvóta, az államadóssági járulék és a vám- és kereskedelmi szövetség, egyszóval az Ausztriával megkötött pénzügyi és közgazdasági kiegyezés lett, világos előttem, hogy Lónyay volt tulajdonképpen az egyetlen munkaerő, aki ily nehéz feladatokkal megbirkózni képes lett volna.
Szerencséje volt Lónyaynak, hogy az osztrák pénzügyi tárca egy elfogulatlan s a magyarok iránt jóindulatú férfi, báró Becke kezében volt. Nagyon megkönnyítette ez a magyar pénzügyi kormányzatnak az osztrákoktól való elkülönítését s a magyar államháztartásnak az első átmeneti évben való akadálytalan ellátását.
Magyar minisztertársai részéről Lónyay nem mindig tapasztalt odaadó támogatást. Igaz, hogy pénzügyi feladatok körül nem is bírtak mind a kellő tájékozottsággal. De nem is nézték jó szemmel, hogy ő bátran, nagy önállósággal halad a maga útján. Ösztönszerűleg érezték az ő agilitásának és szokatlan munkaerejének túlsúlyát. El lehet mondani, hogy Lónyay kezdettől fogva bizonyos elszigetelt állást foglalt el az Andrássy-minisztériumban. S ez az idegenkedés folyton nőtt. Lónyay úgy volt kollégáival, mint a gyors járású ember, ha olyanokkal indul útra, kik szeretnek jó kényelmesen lépegetni. Az ilyen ember mögött minduntalan elmaradnak társai.
Mi tagadás benne, fordultak elő összeütközések is. Jellemző például a következő eset. Lónyay a fővámházat egy kincstári telken, körülbelül ott akarta felépíttetni, ahol most az új országház áll. E hely valóban nagyon alkalmasnak látszott arra a célra, mert a vámolás alá kerülő áruk kilenctized része a nyugati pályaudvaron érkezett, a behozatali kereskedéssel foglalkozó cégek pedig mind a közeli Lipótvárosban székeltek. Lónyay nem tudta, hogy e helyre Andrássy az országházat tervezi, a vámházat pedig az Alduna-sor legvégén akarja építeni, hol a közelben behozatallal foglalkozó cég alig van. A vámház a Lónyay által kiszemelt helyen már javában épült, mikor Andrássy erről tudomást nyert. A dolog vége az lett, hogy a vámház építését be kellett szüntetni.
Lónyaynak felfogása a főváros fejlesztése körül lényegesen eltért Andrássyétól. A Sugár út és a körutak építésére fordított összegeket az ő nézete szerint jobb lett volna a közraktárak építésére s a kereskedést előmozdító más befektetésekre fordítani. Sokszor ismételt mondása volt, hogy legyen csak egyszer gazdag a főváros polgársága, akkor majd meglesz az ereje és a kedve is ahhoz, hogy széppé is tegye a fővárost. Tulajdonképp Andrássynak is, Lónyaynak is igaza volt. Mert bizonyos szabályozási terv előzetes megállapítása pénzügyi és közegészségügyi tekintetekből szükséges volt, ez azonban éppen nem zárta ki, hogy a kormány a kereskedelem és ipar érdekeit is hathatósan előmozdítani igyekezzék. Az Andrássy út és a körutak megépítését rosszallni nem lehet. Kár, hogy mind a kettőnek kivitelénél lényeges hibákat követtek el.
Ha volt a miniszterekben féltékenység és idegenkedés Lónyay iránt, viszont nem lehetet állítani, hogy ő vak lett volna kollégáinak fogyatkozásai iránt.
1867. szeptember 13-án, tehát éppen azon a napon, mikor a Bécsben összegyűlt magyar miniszterek a Lónyay és báró Becke osztrák pénzügyminiszter közt az államadóssági járulékra vonatkozó egyezményt egyhangúlag elfogadták, Lónyay ezt írta naplójába:
"Egyedül Horváth volt, aki méltányolta az általam elért eredményt. Ezután kezdődött a hosszas vita, telve pillanatnyi ingadozásokkal a Kossuth levelei kérdésében. Ezen ingadozás kiterjedt az aradi tüntetések eltiltásának kérdésére is.“ (A honvédegyletek ugyanis 1867. október 6-ára találkozót akartak adni egymásnak Aradon s méltán lehetett attól tartani, hogy a tüntetések régi sebeket fognak feltárni, ami éppen nem látszott kívánatosnak. H. I.) "Szegény Horváth Bódinak - folytatja Lónyay tovább - elég baja volt a szerkezettel, melyet Andrássy gyakran kiforgatott és igazított. Horváth és én azt is ki akartuk mondani, hogy a honvédegyletek csak mint segélyző egyletek állhatnak fenn s akkor is nem mint kizárólagos honvédegyletek, s csak azután, miután alapszabályaikat fölterjesztették és céljukat bevallották.“
És most következik az egész minisztériumnak érdekes jellemzése: "Általában el lehet mondani - írja Lónyay -, hogy erélytelen a mi minisztériumunk. Andrássy, aki mindig erélyről, üstökmegragadásról, elseprésről, elfújásról beszél, mikor cselekedni kell, megáll és jól esik neki, ha valamit halogathat. Másik hibája, hogy nem adminisztratív tehetség.
A jó és derék Pepi (Eötvös) mindig végletekben jár, vagy mindent szépnek, vagy mindent feketének lát.
Wenckheim nem adminisztratív kapacitás. Készséggel cselekszik, de nem eléggé önálló. Államtitkárja, Szlávy pedig túlságosan szereti a kényelmet. Tóth Vilmos hoz ezen minisztériumba (a belügyminisztériumba) egy kis életet.
Gorove korrekt nézeteiben nem ijed meg a maga árnyékától, de nem hatol keresztül nézeteivel. Mikó még nyugalmasabb.
Bódi (Horváth) erélyesen beszél, szépen ír, legtovább lát, fáradhatatlanul munkás, becsületes ember. A sajtó-ügyben sokat mulasztott, nem tud ő sem gyorsan organizálni.
Gyula (Andrássy) sokszor zseniális, szép, ítélő tehetségű, diplomáciai készültségű férfiú, erkölcsi bátorsággal, kivált fölfelé - de rossz elnök és habozó munkaerő.
Midőn Wenckheim már indulófélben volt, Andrássy még akkor is habozott, nem kellene-e a Kossuth iránti rendelettel még vagy nyolc napig temporizálni. Én forszíroztam a gyors elhatározást és a közzétételt. Erős lépés mind a kettő, de azt hiszem, szükséges föl- és lefelé.“
Lónyay a bátor elhatározások és a gyors cselekvés embere volt. Arról volt meggyőződve, hogy csak a 67-i nagy pénzügyi kibontakozásnak, ennek a generális leszámolásnak ideje alkalmas arra, hogy egy merész csapással végrehajtassanak oly radikális szanáló rendszabályok, melyek egyrészt a monarchia pénzügyeinek alapos rendezését, de ugyanekkor azt eredményezhették volna, hogy Magyarország számára kedvező pénzügyi pozíció teremtessék.
Az államadóssági kérdés volt a legnehezebb mindazok közt, melyek megoldandók voltak. Lónyay eredeti terve ez volt: az összes osztrák államadóssági címletek akkor a tőzsdei árfolyam szerint számítva 1.641.708.000 forint valóságos értéket képviseltek. Ezeket a sokféle adósságokat a fenti effektív értéknek megfelelő egységes járadékadóssággá akarta konvertálni hat percentes kamatozással. Ez a kényszerkonverzió pillanatnyilag veszteséggel járt volna az államhitelezőkre, de minthogy egy csapással véget vetett volna a deficitnek, remélhető volt, hogy a 6 percentes járadék rövid idő múlva eléri a parikurzust, s akkor az államhitelezők vesztesége is megszűnt volna.
Ez a kényszerkonverzió mindenek előtt eliminálta volna az akkor évi 153 millió forintot tevő államadóssági szükségletből a törlesztésre szükséges 23 millió forintot. A megmaradó 130 millió tiszta kamatszükséglet pedig a tőzsdeárfolyam alapján való konverzió által leszállott volna 98.420.000 forintra. Ebből az összegből hasíttatott volna ki Magyarország kamatjáruléka, mely ha semmi praecipuum nem számíttatott volna is Ausztria terhére, az akkor kontemplált 28%-os kvóta alapján csak 27 1/2 millió forintot tett volna. Ha pedig preacipuumot számítottak volna, sokkal kevesebb lett volna ez összegnél.
Ez a terv eleinte tetszett br. Beckének, s ha a magyarok melléje álltak volna, akkor melegében talán keresztülvihető lett volna. De a magyarok sajátságos prüdériából, mely utólag merőben haszontalannak bizonyult, húzódoztak minden aktív állásfoglalástól az államadóssági kérdésben és folyton azt hajtogatták, hogy a kamatredukció kezdeményezésének nem szabad magyar részről kiindulni, habár azt mindnyájan, magát Deákot sem véve ki, elkerülhetetlennek tartották. Az osztrákok később a maguk kizárólagos hasznára a szelvényadó felemelése alakjában végrehajtották a kamatredukciót s az európai közvélemény előtt e kizárólag nekik használó művelet egész ódiumát igazságtalanul Magyarországra hárították át, aminek egyik következménye lett, hogy a magyar állami papírok kitiltattak a londoni tőzsdéről.
Lónyay a fenti konverziós tervvel kombinálni akarta a valutának - az utolsó 18 évi átlagos agió alapján való - rendezését, helyesebben fixírozását s az osztrák nemzeti bank likvidációját. Tagadhatatlan, hogy kissé sokat akart markolni egyszerre. Világos volt egyébiránt, hogy ily radikális terv vagy kivitetik rögtön és gyorsan, vagy ha rögtön és gyorsan ki nem vitetik, akkor egyáltalán soha sem lesz keresztülvihető.
A magyarok előtt Lónyay radikális terve nemcsak azért nem volt rokonszenves, mivel fáztak attól, hogy magyar részről indítványoztassék a kamatredukció, hanem azért sem, mert akkor még az a babona volt nálunk elterjedve, hogy a valuta rendezése árt Magyarországnak. Még Andrássy is ebben a véleményben volt.
Hogy a valutát a 18 évi átlagos agió alapján lehet rendezni, azt egyszerűen nem értették. Azt képzelték, hogy a valuta helyreállítása csak a teljes ércpénz-érték alapján történhetik meg, ami a papírpénz akkori nagy diszagiója mellett óriási ingyenes ajándék lett volna a készpénz és a készpénzkövetelések birtokosainak. Harminc évvel később Wekerle és Steinbach egészen olyan módon alapították meg a valutarendezésnél az átszámítási árfolyamot, akkor természetesen már az aranyvaluta alapján, ahogyan Lónyay 1867-ben akarta.
A magyar kvótaküldöttség egész magatartása nem volt alkalmas arra, hogy előmozdítsa vagy csak lehetővé is tegye bármily olyan radikális megoldás keresztülvitelét, amely módot nyújtott volna arra, hogy Magyarország részére az államadóssági teherben való részvételnél kedvezőbb eredmény éressék el. Azt a fikciót, hogy Magyarország csak mintegy nagylelkűségből vállal el bizonyos részt az osztrák államadóssági teherből, bensőleg ők magok is annak tekintették, ami volt, t. i. jogi fikciónak. De külsőleg úgy jártak el, mintha ezt a fikciót komolyan vennék. Ez utólag káros hatásúnak bizonyult Magyarország érdekeire.
A magyar küldöttség tagjai közt voltak egyes kiváló és valóban eszes emberek - igaz, gyakorlati fináncember egy se volt. Egészben véve a küldöttséget nagyképűség és a mindent jobban tudni akarás jellemezte. Mindenekfelett pedig jellemezte a felelősségtől, vagy talán helyesebben mondva, a saját becses énjük exponálásától s a népszerűtlenség megkockáztatásától való irtózás.
Az osztrákoknak tökéletesen igazuk volt abban, hogy nem akartak elszigetelten dönteni a kvótakérdésben, hanem látni akarták azt is, hogy mi lesz az államadóssági teherhez való hozzájárulással. Ha formailag külön is, de érdemileg egységesen kívánták tisztázni a kérdések egész komplexumát. A magyar küldöttség eleinte az illetékességi kérdés mögé bástyázta el magát, hogy ő csak a kvótára illetékes, az államadósságra nem. Ez utóbbi a miniszterek feladata. Utoljára pedig bizonyos klauzulák mellett, melyek teljesen érdektelenek voltak, mégis belement az államadóssági kérdésbe s inferioritása az időközben észbekapott osztrákokkal szemben teljesen nyilvánvaló lett.
Rendkívüli idők és alkalmak gyors és bátor eljárást követelnek. Csak míg ez a rendkívüli idő s az ezzel járó rendkívüli hangulat tartott, lett volna lehetséges, az alkalmat erélyesen üstökön ragadva, oly radikális megoldást elérni, aminőre Lónyay eleinte törekedett. Az aggodalmaskodás, a töprengés, a felelősségtől való húzódozás okozta, hogy az előnyösebb megoldásra az alkalom elmúlt, a megfelelő hangulat elpárolgott s végül az államadóssági kérdésben az eredmény egy oly szerencsétlen megoldás lett, mely mellett Magyarország teljesen kinulláztatott abból a tetemes anyagi előnyből, mely az osztrákok által felemelt szelvényadóból származott, s melyből igazság szerint Magyarországot több mint évi négy milliónyi haszon illette volna meg. Ezenkívül Magyarország egészen elesett a konverzióval együtt járó összes mellékhasznoktól.
Érdekes alak volt a magyar küldöttség tagjai közt Ghyczy Kálmán, az örökös töprengés és a mindenféle formakérdések miatti aggódás prototípusa. Ha az ő módszere szerint mentek volna a tárgyalások, mind a kvótakérdésben, mind az államadóssági kérdésben egyáltalán lehetetlen lett volna dűlőre jutni Ausztriával. Érdekesen festett ez a vastag selyem nyakkendőjű, magyar nadrágos táblabíró-alak ott a cilinderes német világ közepett. Ghyczy odáig ment, hogy a minisztérium által előterjesztett, a számszék által szerkesztett zárszámadásokon alapuló adatok valódiságában is kételkedett. Attól tartott, hogy az osztrákok esetleg a számok meghamisításával akarnak bennünket lefőzni. A lefőzés megtörtént, de nem ily otromba módon.
Egy ízben Ghyczy azon óhajtását nyilvánította, hogy szeretné az utóbbi hat év zárszámadásait eredetiben tanulmányozni. Én mentem el az osztrák pénzügyminisztériumba, hol a hat zárszámadást, mellékleteikkel együtt előzékenyen rendelkezésemre bocsátották. Egy hordár szállította el a súlyos csomagot Ghyczy lakására, ki belemerült e számtenger tanulmányozásába. Tanulmányainak eredménye 28,052 percentes magyar kvóta volt, mely majdnem egészen összevágott a magyar hivatalos közegek számításával. Végül tudvalevőleg a magyar küldöttség belenyugodott a 30 percentes kvótába s Ghyczy különvéleményét nem fogadta el.
*
Lónyay konverziós és redukciós tervének elejtése után már-már úgy látszott, hogy a két pénzügyminiszter közt az államadóssági hozzájárulásra nézve folytatott tárgyalások zátonyra jutnak. Ekkor merült fel a praecipuum eszméje. Ez abban áll, hogy a múltban az osztrák államkölcsönökből származó pénzekből kimutathatólag több száz milliót fordítottak Ausztriában létesített beruházásokra. Más előnyökben is részesült Ausztria. A befektetett összegeknek a kamatja igazságosan csak Ausztriát terhelhette. A többi előnyök egyenértéke gyanánt is kellett Ausztria terhére valamit számítani. Az ily módon Ausztriára eső külön terhet, melyet eredetileg a magyarok évi harminc millió forintra taksáltak, elnevezték praecipuumnak. A "praecipuum“ eszméje nem Lónyaytól, hanem Andrássytól származik. Ghyczy pedig - azt hiszem, joggal - azt állította, hogy az ő beszédei, melyekben folyton utalt arra, hogy az osztrák államkölcsönök nagy része nem háborúkra, hanem Ausztriában tett beruházásokra fordíttatott, szuggerálták Andrássynak a praecipuum eszméjét.
Ezen a praecipuumos alapon állott az a javaslat, melyet Lónyay br. Beckével a szeptember első napjaiban Vöslauban folytatott beható tárgyalások után megállapított. E tervezet szerint a teher megosztása csak a konverzió és bizonyos kamatredukció keresztülvitele után, névszerint 1868. május 1-jétől kezdve következett volna be 25 milliós osztrák praecipuum mellett. E terv jobb lett volna Magyarországra nézve, mint az, mely később tényleg keresztül ment. Mert e terv szerint a 25 milliós osztrák praecipuum fenntartása mellett Magyarországnak még része lett volna azokban a jelentékeny előnyökben is, amelyek az osztrák államadósság egységes járadékadóssággá való konvertálásával s a szelvényadó felemelésével együtt jártak. Lónyay később irataiban és országgyűlési beszédeiben ismételve rámutatott arra, hogy ezen előnyösebb megoldási terv keresztülvitelét a magyar bizottság magatartása hiúsította meg.
Ezt a Vöslauban megállapított jobbik tervezetet, valamint azt a javaslatot, mely a kvótát 30 percentben kontemplálta, Lónyay megbízásából szeptember 12-én én vittem el Deák Ferenchez Pusztaszentlászlóra. Soha nem fogom elfeledni azt a barátságos fogadtatást, melyben maga az öregúr, valamint a tulajdonképpeni házigazda, Tarányi-Oszterhueber (Deák sógora) s ennek nővére, ki özvegyen maradt bátyja háztartását vezette, részesítettek. Kellemes órákat töltöttem a kényelmes pusztaszentlászlói kúriában. A gazdag uzsonna közben sokat beszélgetett velem az öreg Tarányi, elmondotta egyebek közt, hogy Deák egyre kapja a fenyegető névtelen leveleket. Ezt az egész kirándulást részletesen leírtam a Deák halála után megjelent Deák-albumban. (Kónyi Manó szó szerint átvette a Deák Beszédei című gyűjteményes munka ötödik kötetébe.) Deáknak Lónyayhoz írt leveléből is kitűnik, hogy a vele közölt javaslat azonos azzal a Vöslauban megállapított tervezettel, mely néhány nap múlva, szeptember 16-án tényleg a magyar küldöttség elé terjesztetett. A magyar küldöttség szeptember 17, 18. és 19. napján tárgyalta le ezt az előterjesztést. A 19-én tartott ülésben az elnök bejelentette az osztrák küldöttség részéről nyilvánított azt az óhajtást, hogy mindkét részről küldjenek ki egy albizottságot, mely együtt tanácskozzék a miniszteri előterjesztés felett. A magyar küldöttség megfelelt ennek az óhajtásnak s az albizottságba megválasztotta: gr. Széchen Antalt, gr. Zichy Ferencet, Ghyczy Kálmánt, Somssich Pált és Trefort Ágostont.
Az albizottságok három ülésben tárgyalták a miniszteri előterjesztést. Ebből a tanácskozásból került ki a miniszterek által az albizottság utasítása szerint átdolgozott az az újabb előterjesztés, melyből Magyarországnak az osztrák államadóssági járulék körül bekövetkezett érzékeny megkárosítása származott.
Joggal panaszkodik Ghyczy egyik levelében, "hogy az osztrákoknak nagy előnyükre volt ezen tárgyalásokban, hogy ők az osztrák adó- és hitelügylet ex fundamento értették, mi pedig e tekintetben igen járatlanok voltunk.“
A magyar albizottság sajnos inferioritása kifejezést nyert a létrehozott megállapodásokban. A módosított tervezethez az osztrákok csak azon határozott kikötéssel járultak hozzá, hogy a szelvényadó meghatározása kizárólag a birodalmi tanácsot illesse.
A 25 milliós praecipuum egyenértékét már Ausztria előzetesen az élvezett nagy beruházásokban megkapta. Ezt szem előtt tartva az elemi igazság követelménye lett volna, hogy miután az adósságtehernek e praecipuum kihasítása után fennmaradó részéből a kvótaaránynak megfelelő teljes 30 percentét Magyarország elvállalja, része legyen abban a költségkevesbletben is, mely a szelvényadó felemelése által eléretik. Magyarország elesett ettől az előnytől, valamint a konverzióval járó többrendbeli haszontól is. Ez évi 4-5 millió forint közti károsodást jelentett Magyarországra nézve. Lónyay nem vonhatja ki magát az alól a felelősség alól, hogy egy ily, Magyarország károsítását lehetővé tevő tökéletlen megoldáshoz végre is hozzájárult, de e felelősségnek talán súlyosabb része esik az albizottságra s utána az egész magyar küldöttségre.
Nem volt áldás azokon a Vöslauban kötött megállapodásokon! Az államadósságra vonatkozót Magyarország hátrányára kiforgatták az albizottságok. Egy másik megállapodást kötött Lónyay Vöslauban br. Beckével a bankra vonatkozólag. Ebben a magyar kormány kötelezte magát, hogy Magyarország mindaddig nem fog jegybankot felállítani és az osztrák Nemzeti Bank jegyeinek kényszerforgalmát fenntartja mindaddig, míg a bankra nézve Ausztriával egyértelmű megállapodások létre nem jönnek, de viszont kikötötte, hogy az osztrák Nemzeti Bank köteleztessék arra, hogy Magyarországon annyi bankfiókot állítson fel, amennyit a magyar minisztérium szükségesnek tart és ezeket a kereskedelmi forgalom igényeinek megfelelően dotálja, s a magyar állampapírokra és egyéb, a tőzsdén jegyzett magyar papírokra köteles legyen kölcsönöket adni.
Sokszor és keservesen emlegették nálunk ezt a vöslaui egyezményt. Maga az egyezmény nem is lett volna valami nagyon rossz - jóllehet valódi szükségünk tulajdonképp nem nekünk volt rá -, a fő baj az volt, hogy az egyezmény gazda nélkül lett kötve, vagyis csupán az osztrák kormánnyal, de nem a bankkal. A később beállt bajok nem is az egyezmény tartalmából, hanem annak a bank által való meg nem tartásából származtak. A Nemzeti Bank körülbelül teljesítette az egyezményben foglalt stipulációkat 1869 közepéig, addig ugyanis, míg ez az ő saját érdekeinek megfelelt. Mikor azonban a bank tiszta jövedelme nem adta ki a bankaktában kikötött 7 percentet s a feltételes kamatozású 80 milliós adósság után kamatot kellett fizetni a bankjövedelem kiegészítésére, akkor az osztrák kormány azzal a követeléssel állott elő, hogy a magyar kormány is járuljon hozzá e kamatozáshoz. A magyar kormány ezt megtagadta s akkor kitört a háború a bank és Magyarország közt. E hadjárat ügyes és könyörtelen vezére Lucam főtitkár volt, s Magyarország a 69-i és 73-i rettenetes válság idejében kénytelen volt tűrni a bank kiéheztetési taktikájának következményeit.
A vámszövetségre és ezzel kapcsolatban az indirekt adókra vonatkozó egyezmények szintén 1867 szeptember elején készíttettek elő. Az a része ez a pénzügyi és közgazdasági kiegyezésnek, mely legvégzetesebbé vált a magyar pénzügyekre. Minthogy mindezek a szerződések és egyezmények tervezete kezemen ment keresztül s azok tartalmát publicisztikailag is tárgyaltam, alkalmat vettem magamnak Lónyay előtt szóba hozni a Magyarországot fenyegető károsodást, mely onnét fog eredni, hogy Magyarországban fogyasztott nagy mennyiségű osztrák cukor és sör után az adó - melyet a gyárak szolgáltatnak be a kincstárnak, de a fogyasztott adótárgyak árában a fogyasztó fizet - az osztrák kincstárba foly. Lónyay a dolog lényegére nézve igazat adott, de azt mondta, hogy aggodalomra még sincs ok, mert amit mi a cukornál és sörnél vesztünk, azt körülbelől benyerjük a szesznél, mivel teteményes mennyiségű szesz megy tőlünk Ausztriába.
Ahogyan a dolgok 1867-ben álltak, ez a kijelentés megközelítette a tényállást, bár a mérleg akkor is az osztrákok javára állott. De a helyzet évről-évre rosszabbodott. Egyre több osztrák cukor és sör fogyasztatott nálunk, egyre kevesebb szesz ment tőlünk Ausztriába. A fogyasztási adóknál való károsodásunk lett egyik súlyos oka 1873-ban beállott katasztrofális pénzügyi helyzetünknek. (Ezt a kérdést bővebben kifejtettem "Pénzügyeink hanyatlásának okai“ című tanulmányomban, az Akadémia által kiadott s általam szerkesztett Nemzetgazdasági Szemle 187. július-decemberi folyamában, 241-288. l.)
Gróf Lónyay a Bankügyről szóló terjedelmes munkájában, mely 1876-ban jelent meg, maga is beismerte a fogyasztási adók körül megesett nagy hibát. (L. 488-489. lap.)
*
Az 1867-i őszön, a kiegyezési tárgyalások befejezése után Lónyay visszatért Budára. Most már az illető törvényjavaslatoknak az országgyűlés által való megszavaztatása következett.
Egy napon Budán hivatalomban meglátogatott Pompéry János, kinek lapja időközben megszűnt. Falk Miksa megbízásából jött, ki akkortájt vette át a Pester Lloyd szerkesztését. Falk kéretett, hogy írjak lapjába cikkeket. Ha a német nehezen megy, írjak magyarul, ő majd lefordíttatja. Még aznap küldtem neki egy vezércikket. Megpróbáltam - életemben először - németül írni. Eleinte úgy éreztem, mintha valami ólomsúly nehezedett volna tollamra, de a harmadik-negyedik cikknél már könnyen ment a dolog. A tél nagyobb részét ismét Bécsben töltöttem Lónyay mellett. Ekkor volt az első delegáció, melynek egyik érdekes mozzanata volt Grivicsics kirohanása a magyarok ellen. Ebben a delegációban szerezte első babérait Kerkapoly Károly. A volt pápai tanár, ki soha sem volt katona, mint a hadügyi költségvetés előadója úgy neki feküdt a katonai dolgok tanulmányozásának, hogy régi generálisokat ejtett bámulatba tudásával.
A Bécsben időző fiatalabb magyarok esténként barátságos asztalkört képeztek. Greguss Ágost, a magyar delegáció naplószerkesztője volt a társaság széniora. Vacsora után néha a különböző farsangi mulatóhelyekre való expedíciók következtek. Bizonyára kellemesen emlékeznének vissza ezekre a résztvevők - ha élnének, de hát mind meghaltak, rajtam kívül már csak Günther Antal és Kónyi Manó vannak életben. Egy ily éjjeli expedíció után halt meg hirtelen gutaütésben a társaság egyik tagja, a népies és humoros író Vas Gereben. Az akkori kormány és delegáció tagjai közül már senki sincs életben.
Január vége felé Budapestre utaztam. A magyar vasúti kölcsön Budapestnek szánt, gondolom tizenöt millió forintnyi ideiglenes kötvényeit hoztam magammal s osztottam szét a nagyobb pesti pénzintézetek közt a február 1-jére kitűzött aláírásra való tekintetből. Azután ismét vissza Bécsbe. Ezúttal már nem voltak úgy összetorlódva a súlyos kérdések, mint az előző nyáron. Hivatalos teendőim mellett szorgalmasan írogathattam a P. Lloyd számára. Február végén sürgős levelet kaptam Falktól. Felszólított, hogy lépjek be lapjához rendes munkatársnak. Szóltam Lónyaynak s kértem, mentsen fel hivatalos állásomtól. Nem ment könnyen, hirtelen távozásom kellemetlen volt a miniszternek. Marasztott, kilátásba helyezte legközelebbi kineveztetésemet miniszteri titkárrá. Azután mint gyakorlati ember, kérdést tett új állásomban való illetményeim iránt. Válaszom után azt mondta: ezzel az állam nem versenyezhet. Megtörtént tehát távozásom az államszolgálatból.
Lónyay 1870 májusig egészben véve kedvező eredménnyel vezette a magyar pénzügyeket. Az 1867-i év még átmeneti év volt. Magyar költségvetés erre a csonka évre nem létezett, hanem csupán felhatalmazás, hogy a magyar kormány az osztrák költségvetésben foglalt s Magyarországra vonatkozó tételek kihasításával ezeknek keretében vezesse az államháztartást. Ebben a feladatban lojálisan kezére járt Lónyaynak b. Becke, akkor még osztrák, később közös pénzügyminiszter.
Lónyaynak sikerült a deficitmentes gazdálkodást 1868. és 1869-ben is fenntartani. Sőt e két évben együtt még hat millió felesleg is mutatkozott. Tervezte az adóreformot, de egyelőre megelégedett az osztrák adótörvények csekély novelláris átalakításával. Ebben egyébiránt egyes szigorítások is foglaltattak. Szigorúbb lett a személykereseti és a jövedelmi adók kivetése és az összes adók behajtása. Behozta az adóhátralékok után 6% késedelmi kamat felszámítását. Ezek az intézkedések, kapcsolatban a két gazdag terméssel eredményezték az egyenes adóknál mutatkozó jövedelmi többleteket.
Lónyay az Andrássy-minisztériumban folytonosan a takarékosságot prédikálta s emiatt folytonos harcban állott a miniszterekkel. 1868 vége felé s még inkább 1869-ben az 1870-i költségvetés előkészítése alkalmával már kezdte belátni, hogy küzdelme hiábavaló. Az 1870-i költségvetés előterjesztése alkalmával - mint 1873-ban megjelent "Közügyeinkről“ című munkájában írja - már fontolóra vette a visszalépést. Az 1870-i költségelőirányzatot már nem tekintette a magáénak. Maga a kormány már 17.288,000 forinttal emelte a kiadásokat 1867-hez képest, míg a bevételek csak 11 millióval emelkedtek. A képviselőház maga még további 1.200,000 forinttal emelte a kiadásokat, viszont legalább félmillióval csökkentette a bevételeket, a hírlapbélyeg és az útvámok eltörlésével s a házadónál nyújtott egynémely engedménnyel.
Midőn gróf Lónyay 1870. május 26-án tartott búcsúbeszédében sötétnek rajzolta a pénzügyi jövőt, nem hittek neki. Pedig a jövő még sokkal rosszabb lett az ő Kassandra-jóslatánál is.
Tévedett Lónyay, mikor azt hitte, hogy 1870-ben puszta takarékossággal fel lehetett volna még tartóztatni a pénzügyi hanyatlásnak azt a lavináját, mely ekkor már megindult.
A pénzügyi romlás okai közül a három legjelentékenyebb már az ő távozása idejében adva volt. Befejezett tény volt az osztrák államadóssági járuléknál fentebb már előadott megkárosításunk, mely legalább évi 4 millió forintnak felelt meg.
Adva volt a fogyasztási adóknak fentebb már szinte fejtegetett elszivárgása. Hány milliót tett ki e kár az egyes években, a felett lehet vitatkozni. Tény, hogy évről-évre nőtt. Hozzájárult az egyre növekvő osztrák cukorkivitel után való kiviteli adóvisszatérítések rohamos növekedése. E visszatérítések a vámbevételekből, tehát közös pénzből eszközöltettek, s utóbb nemcsak az egész vámbevételt felemésztették, de volt eset, hogy a két állam még kvóta szerint a vámbevételeken felül is pótolni kényszerült a hiányt. Még egy ilyen szinte mesés képtelenség aligha fordul elő a pénzügyi történetben.
De adva volt Lónyay távozása idejében a pénzügyi romlásnak még egy harmadik, minden másnál hatalmasabb faktora: a vasútgarancia. Az összes magyar vasúthálózat 1868-ban és 1869-ben már engedélyezve volt. Az építés alatti első erdélyi és a kassa-oderbergi vasút még a régi kormányzatról maradt a magyarra. Engedélyeztetett 1868-ban: az alföld-fiumei, az északkeleti, az arad-temesvári és a magyar keleti vasút, 1869-ben: a magyar nyugati és a magyar gácsországi vasút. Emellett építkezés alatt volt a hatvan-miskolci, a salgótarján-zólyomi, a zákány-zágrábi és a károlyváros-fiumei állami vasútvonal a vasúti kölcsön pénzeiből. Mindazon kamatok, melyek e rengeteg mennyiségű vasút papírjai után fizetendők voltak, az építés befejezéséig a tőkeszámlát terhelték, tehát a tőkéből fedeztettek. Az építések befejezése után rögtön egyszerre zúdultak az ország nyakába. 1868-ban kamatgaranciát semmit sem fizettünk, sőt kaptunk a tiszai vasúttól 5 millió kamatvisszatérítést. Még 1870-ben is csekély 2 millió háromszázezer forintot tett ki a fizetett kamatgarancia. De gyors és nagymérvű növekedése bizonyos volt. 1873-ban a fizetett kamatgarancia összege, hozzáadva az államvasutakra fordított kölcsönpénzek kamatjának azt a részét, mely e vasutak csekély tiszta-jövedelmében fedezetet nem talált, kereken 20 millió forintot tett ki.
Kétségkívül a pénzügyi hanyatlás e három nagy okához hozzájárult mint negyedik, a magyar kormány bő költekezése. De ez a negyedik ok eltörpül az előző három mellett. Egy nagy szervi betegséggel állottunk szemben. Mikor 1870 május havában Lónyay távozott, még a régi jó háziszerrel, a takarékossággal és a beruházások körüli óvatossággal gyógyíthatónak mondotta a pénzügyi bajt. Pedig már ebben az évben 12.735,000 forintra rúgott a pénztári hiány, 1872-ben pedig már 30 millióra, 1873-ban 58 millióra, 1874-ben pedig 61 millió forintra emelkedett fel.
(További közlemények következnek.)