Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám
Ez a költemény harmadik felvonása egy készülő mesedrámának, mellyel talán valamelyik színházunk is kísérletet tehet. A mese, mely egészen sablonos, egy balatoni mondán és a jó Garay ismert versén alapul, a kecskekörmökről és a tihanyi echóról. Az első felvonásban a dalos pásztor "aranyszőrű kecskéket őriz Tihany fokán“, míg a király meghallja bűvös énekét és elhívja őt a beteg királylányhoz, hogy dalával felvidítsa. Ez ama véletlenség, mely minden dalos életében egyszer előfordul. A második felvonás azt adja elő, hogyan gyógyítja meg a pásztor dalával a beteg királylányt. A harmadik felvonásban a pásztor már ifjú király és a királylány férje. Így látjuk őket viszont.
(Óriási, masszív várszerű kőterasz, nagy sötétszürke kövekből, mely láthatólag nagyon magasan rúg ki közvetlen a Balatonra. A szél zúg: érezni, hogy magasan vagyunk és az éles levegőt; lenn pedig a mélyben sejteni a nagy vizet s hallani háborgó moraját. Sötét van, de nem az estétől, hanem a közelgő vihartól. A terasz két részre oszlik; az egyik három oldalon szabadon kiszögellő, oszlopos, párkányos; a másik alkóvot képez, óriási nyoszolyával, mely az alkóv egész szélességét elfoglalja, függönyökkel, vánkosokkal; függöny, vánkos, nyoszolya mind bíborszínű. Az alkóv belsejében egy kis függő mécs ég, veres üveggel.
Néhány év múlt el. A királylány - most már királynő - éppoly sötétszürke ruhában, mint a kövek, a teraszon áll és a szürke párkányhoz támaszkodva aggodalmasan kitekint a haragos tóra. A szél elkapja hosszú, szürke fátylát, mely egy kis aranykoronával van hajához erősítve.)
Ki van a toronyban? Fordítsd meg a tükröt!
(Nagy fénykéve dűl végig a Balaton felett és egy vitorlás bárka aranyos árbocainak hegyét világítja meg közvetlen a terasz alatt.)
A férjem! a férjem! édes uram megjött!
(Hallatszik a bárka kikötésének zaja, azután nehéz léptek a kőlépcsőkön, végre egy alig látható ajtón benyit a pásztor, már mint az ifjú király.)
Csakhogy hazajöttél! Ó mennyire féltem!
Minek is indulsz ki ebben a a nagy szélben?
Ilyenkor a legszebb táncolni keresztül,
mikor álmából a Balaton kirezdül
s ezer élő fejét egyszerre kidugja
s egyszerre beszél mind, régi dühét zúgja,
hogy fogoly és soha nem juthat az égig.
Mért nem utazhattam veled én is végig?
Ha szép ha a széltől a Balaton ébred,
te az asszonyodtól írigyled a szépet?
Férfi mulatság az, durva mulatság ám!
De a legszebbjére hazajöttem, drágám.
Most gyul ki az égen a mennykövek lángja,
jer ide, leülünk bibor nyoszolyánkra.
Hol a kis mécs színes harangja mögött csüng,
S zúg a tó alattunk, s zúg a szél fölöttünk,
Hallgatom a könnyes szélnek zokogását
s hallgatom a szived ijedt kopogását.
Hallod a mennydörgés, ez az égi dobszó:
harci szerelmünkhöz lehet-e még jobb szó?
szakadt szalagokkal, mik kékesen égnek,
fonja be az Isten fodrait az égnek.
Felleg alatt, szélben és vérszínű ágyban,
mi borus szerelmünk reszkessen a vágyban.
Fürdik a világ künn a vihar vizében:
két betegek együtt lefeküszünk szépen
zivatarban, hősen, remegve és várva
hullunk szerelembe, mint más a halálba.
Roppan az ég, rendül a torony.
Ó félek!
S téged ily időben vitt útra a lélek!
Te bohó asszony, hisz semmi veszély nem volt!
Oly szörnyű sötéten beborult a mennybolt!
és a fagyasztó szél iszonyukat beszélt!
s te gonosz gyönyörrel keresed a veszélyt.
Dehogy, dehogy, édes.
Láttalak a harcban:
keveseddel ezret vágtál ugy-e arcban?
Láttalak, amikor a palota égett;
Isten csodája volt, hogy el nem vitt téged.
Láttalak a légben: ragadt a monoplán
s szirteken és tóban várt a halál duplán.
Szavaid megsebzik a fület és ajkat
s tekinteted olyan szörnyü mikor hallgat.
Homlokodba csapzik hajad, mint egy átok
s e haj alatt néha holt szemeket látok.
Emelgetem titkod, lásd, asszonyi vállal
s félek: nem vagy-e tán jegyes a halállal?
Mi jár eszedben, Nem birok a gondtól -
Te szegény kis asszony! Lám mit ki nem gondol!
Most akarnék halni? Amikor végtére
felhágtam az élet magas tetejére!
Király vagyok - birom az egész világot,
Az enyém minden kéj, veled együtt - látod,
Te, - ha szerelmese lettél a nagy éjnek
s a halált kivánnád legutolsó kéjnek,
mindent beborító, örökös gyönyörnek:
lásd, gyáva sírással azért nem gyötörlek;
nem állok útadba; nem mondom: Ne tedd meg!
nem írigylem tőled a gyönyört: szeretlek!
Csak az egyet kérem: vigy engem magaddal!
Add ki gyönyörödből, mi megillet joggal:
mint ahogy az illik feleségnek, férjnek,
hogy a testük együtt gyúljon ki a kéjnek.
Lásd, dobban a szivem s vad örömben éled,
ha gondolok is rá: meghalni tevéled!
Lelkemben, mely szélre mint régi szobor, zsong,
sohase sejtett kéj előszele borzong.
Ugyis a szerelmünk rokon a halálhoz:
fogd meg a kezemet, ha a nap leáldoz,
s hívj, mint a legények párjukat a bálba,
ne a szerelembe, hanem a halálba!
Te bolond kis szentem! mit nyersz a halálon,
a kéje csak egy perc, aztán jön az álom.
Azután örökre vége van a kéjnek:
jön kéjtelen álma egy ostoba éjnek.
S mint a bibor bűn is beteg unalomnál,
becsesebb a kin is kéjtelen álomnál.
Hát míg lehet élni, addig azért éljünk
és ha a halálban reméljük a kéjünk,
életünket tesszük eleven halállá,
melyre a nagy éj majd csakis akkor száll rá,
mikor átélveztük e hosszú halálban
mindent ami kéjet remélsz a halálban.
Két eleven holtak, lásd itt van a kriptánk,
ezer iszonyú kéj várakozik itt ránk.
Vörös a koporsónk, szürke kövek őrzik,
kripta tetejéről az örök mécs vérzik.
Hallod! a nagy szél zeng künn a temetőben,
Rekviemek zúgnak a magas felhőben.
Feküdj le, ne mozdulj gyönyörű halottam,
halotti ruhádban, viharos sírodban.
Mint aki halottra helyezi gyász csokrát,
mély, gyászos imákkal búzgón borulok rád.
A halálban reszket gyönyörittas csontom,
ruháid aszalját csókolom és bontom.
Minden tagod elhalt, csak a fürtöd él még
s halott homlokomat csiklándja, hogy élnék.
Minden tagod újabb halál a szivemben,
s csirázatos ágya újabb szerelemnek.
Mint síron a holtnak kivirágzik álma,
hajtott ki karodból két eleven pálma
kebeled halmából rózsa bibor bodra:
külön ének kéne valahány tagodra.
Mondd, mondd, mondd, mondd, mikor fogsz újra dalolni?
Az ifjú király (csókkal fogná be a száját):
Édes kis halottam, nem jobb-e így halni?
Nem! nem! mikor nyilik dalra megint ajkad?
Felelj nekem egyszer! mért hogy egyre hallgat,
Messze röpült híre dalod erejének -
s mire szárnya megnőtt néma lett az ének.
Lásd, az egész világ énekedre éhes
és te - te azóta hallgatag élsz édes.
Hogyan is tudsz halként hallgatagon élni,
mikor annyi bús szív énekedet kéri?
követet küldenek, leveleket irnak,
énekedet sejtik enyhületes írnak.
Nincs nap, hogy ne szóljon a kapusnak kürtje:
de a felvonó híd marad azért függve,
de a te bús ajkad marad azért néma.
Lásd, bizony ez nem szép! s azt gondolom néha,
hogy az ördögtől van - úgy mint a mesében -
a te bűvös hangod, s a szerződésében
kikötötte, hogy csak egyszer szabad szólni.
Lám ez a kis asszony milyen nagy bohó, ni!
De szólj, mér nem danolsz?
Semmi kedvem sincsen
kivinni világgá lélekbeli kincsem
a profán világba tenni ki cégérré,
dalomat, amelynek ritmusa a véré
s hagyni pelengéren rideg embereknél
dalomat mely tette, hogy te megszerettél.
Azért vagyok néma s ha a dalvágy éget
énekelek édes, - de egyedül néked!
Nem igaz! nem igaz! nekem is csak ritkán
s akaratod ellen adsz ki szíved titkán
amikor nem birsz a felbugyogó szókkal
s feleded lezárni ajkadat egy csókkal.
És ha szavad olykor vérbeborul, vérzik
dalodból a lelked nagyon is kiérzik:
látom az arcodon, hogy a szíved döbbent,
ajkadba harapsz, és szemed égve töpreng
mintha szemrehányást tennél énekednek.
Az is csak azért van, mer' igen szeretlek.
Lelked, amely gyenge, bús asszonyi lélek,
nagyon is vad dallal ijeszteni félek.
Szívedre, mely minden szélre zsongva rezzen,
félek, hogy e bal szók viharát eresszem.
Életedet félek nyugtalan álommá
tenni sima lelked zúgó Balatonná,
Hiszen úgy is elég barna vihart látsz itt,
képzeleted úgy is a halállal játszik.
Te tanítottál meg a vihart imádni,
te tanítottál meg a halálba látni,
Igazi dalosnak zivatar a szája
s az élet ösztöke a halál kaszája.
Hogy is tehetnéd, hogy nekem adni féljed
azt, ami lelkedben a legeslegmélyebb?
Hogyan is fojthatnád szívedbe halottnak
eleven forrását viharos dalodnak,
Mikor aludt lelkem, te felébresztetted,
most már a halálig nem aludhat veszteg
s ha letépted szűzi fátyolát, az éjet,
ne irigyeld tőle viharosabb kéjed.
És ha talán félnék: gyönyör az, így félni.
(Óriási csattanás, gyönyörű nagy villám;
A királynő az ablakhoz vonja férjét.)
Ó de csodás szép ez: a viharban élni!
Mondd, ugy-e magasba üt a villam jobban?
De csodás szép, lakni a magas toronyban!
Olyan a mi lelkünk, mint szélben a hullám:
égig akar csapni, a magasba nyulván
hogy a feleutján érje a villámot.
(Kürtszó.
A királynő férjéhez simul.)
Ki jön ily viharban?
(Megjelenik a kapus, nagy kulcsokkal.)
Künn marad!
Nem szánod?
Ily rémes időben... s tán messze az utja...
Minek jön ilyenkor ide, mikor tudja...
De az én kedvemért - adj legalább szállást!
Jó. Vond le a hidat. Kap vacsorát, hálást.
(A kapus el. Új villámlás. Hallani a vonóhíd felvonását, az ifjú király el akarja vonni nejét az ablaktól.)
Jer be a záporból!
Dehogy fogok menni!
Ó, bár soha, soha...
Mi az édes?
Semmi!
Felség, Görögország hatalmas királya
drága szövetségét üzeni s kinálja
kérve, mivel beteg ifjú felesége,
ha talán felséged dalával...
Elég!
De...
(Kürtszó.)
A török követség!
Beteg fia végett
Felséged szinéhez ezt a követséget
im küldi negyedszer a hatalmas szultán:
de ha ujra nemet kapna válaszul tán,
üzenetül adja: a türelme bételt
s háborúval fog majd venni elégtételt.
Lakomát majd kaptok s azután...
Egy hajó!
(A világítótorony fénykévéje árboccsúcsokra esik.)
Mily istenkisértés!
Ily időben...
Hahó!
(Kürtszó; felvonóhíd zaja, s minden bejelentés nélkül belép kíséretével a francia király.)
Ismersz-e király? Én, szép Franciaország
királya jövők im könyörögni hozzád,
magam jövök ime...
Álmodom-e? Bárkák,
követek, királyok mind e vihart várták?
Igenis ó király, ezt a vihart vártuk,
kapudat kizárva eleget strázsáltuk
de mára reméltük e nagy zivatarban
hogy csak nem lesz lélek a hires magyarban
a szegény vendéget kapuján kizárni.
(Kürtszó.)
Be ne bocsásd, legyen bárki avagy bármi!
Felség, egy nő!
Egy nő?
Egyedül egészen.
Bocsásd be!
Ó király, egy dal a kérésem.
(A király elfordul.)
Csak egyetlen egy dalt! és azután kérd te
a lelkemet, akár a testemet érte!
Kapum előtt eped a császár, a pápa:
a tied a testem egy dalod díjába'.
(Csönd.)
Ha szerelmem nem kell, fogadd el a kincsem:
aranyos lánc, násfa: a tied lesz minden
(letépi.)
Régi király hozta még Palesztinából.
(Kibontja nagy, szőke haját.)
Itt van a hajam is, ez az aranyzápor.
Ennél becsesebb kincs nincsen a világon
és pótolhatatlan.
(Levágja.)
S lásd, tőbe levágom:
a tiéd! eladva, milliókat érne!
(Csönd.)
Ha nem kell, szálanként kiszórom a szélbe.
(Kürtszó.)
Minden haja villám lesz, amint kiszórja.
Király ő felsége, felséged apósa.
Álom ez, álom ez, rettenetes álom
A királynak vendégtermeit kitárom.
Csak viharos estén láthat ilyet lelkünk.
Felség!
Basaságod!
(Átvonulnak a másik terembe.)
Hol az a hölgy?
Eltűnt!
(A gyönyörű hölgy valóban nem látható sehol. - Az öreg király fellép. A következő jelenethez a zivatar mintegy zenekíséretet alkot: ahol a királynő vagy az ifjú király beszél, ott tombol, ahol az öreg király, ott elcsöndesedik.)
Apám! ily időben!...
Fiam, hozzád jöttem.
Öreg vagyok. Száz év zúgott le fölöttem.
Fiatal koromban háborukat jártam,
Öreg napjaimra békességet vártam.
Mint valami pallér, eleget ácsoltam,
békesség szögeit összekovácsoltam.
S amit építettem husz-huszonöt éve,
mostan temiattad porba legyen téve?
Ujra lovam nyerge legyen derekaljam?
Vén fülemmel ujra harc robaját halljam?
Veszélyben országom s kedveseim élte:
éj- s napon át ujra retteghetek érte.
Törékeny a béke, mint valami nádszál.
Lásd, már a török had a határon átszáll.
Tedd meg fiam, nekem, amit kér a császár:
holtom után úgyis birodalmam rádszáll.
Mondom apám bármit: ezt tegyed! azt tegyed!
lehetetlenséget - csak ne ezt az egyet!
Birodalmát harcban egymagam elvédem
s fejemet adom rá, hamiben elvétem.
Át tüzön, át vizen, millió halálon
menni hivebb, bátrabb senki se lesz nálam.
Hogy én meg ne tenném, nem gondolhat ollyat:
Csak azt ne kivánja, hogy ujra daloljak!
Mindig a halálba! mindig a veszélybe!
Nem, nem ezért jöttem idáig e szélbe'.
Te hős nevet a harc mezején keresnél:
de mi lenne velünk, hogyha te elesnél?
Látod, a vén fának, a régi toronynak,
kell bizony a támasz nyomorult koromnak.
Engem az Uristen fiuval nem áldott:
fiu helyett fiam te lehetsz csak, látod,
hogy a jövő miatt vén fejem ne zugjon
s ihassam a méhsert véneimmel nyugton
aranyos kancsóból arany italt szíván.
Ó apám, ha tudná, mi az, amit kíván!
Kivánom, amit te magad is kivántál,
mikor a mezőn még a juhokkal bántál:
fel akartad vinni a dalod magasra
hogy az egész világ egyszerre láthassa,
hogy mint csodazápor hulljon a fülekre
s szórhasd ki a kincsed Nyugatra, Keletre.
Most már a világtól undorodom torkig.
S mivelünk nem gondolsz? Harcot akarsz holtig?
Engem, ugy-e, nem kár, öljön meg a bánat?
Szegény feleséged csak ríjon utánad?
A birodalomra szakadjon özönviz?
csak magadra gondolsz, csak a vak ösztön visz,
amilyen a lepkét a ropogó tűzbe,
viharmadarat künn a viharba űz be;
pedig most nincs szükség halálra, viharra:
szükség van békére, szükség van a dalra.
Nem, nem, apám! nem, nem! azt ne mondja többé:
halálra, viharra szükség van örökké!
Dalol aki harcos; csöndes aki békül:
nem is lehet ének a zivatar nélkül!
Nem hallja zenéjét künn a zivatarnak?
Zivatar a legjobb mestere a dalnak.
A halált nem félem, a vihart nem bánom,
s nem a békét kérem, ha a dalt kivánom,
(férjéhez:)
ne is dalolj értünk, ne is a békének:
magadért dalolj csak, neked kell az ének
nehogy szíved békén daltalan elasszon,
a dalba, viharba én küldlek, az asszony!
Nem nézem a népet, beteget és királyt,
sem a hölgyet, aki szerelemmel kinált,
nem nézem magamat, nem nézem apámat.
Jöjjön a háború, a vihar, a bánat:
nem kívánom javát semmi teremtettnek
csak teneked édes, csak az énekednek!
Az az ének méreg, és hallani romlás.
Hallgass! ne beszélj így! a szavad káromlás.
A vihar felizgat madaram: láz éget!
(a vejéhez:)
Lásd, mennyire szeret a te feleséged
Odaadna mindent, bárha beléhaljon:
gondolod-e néha; érdemled-e vajjon?
Mivel fizeted meg? Csunya hallgatással,
egy kivánságára ezer tagadással.
Látod, fiam, én teveled jót tettem,
az együgyü pásztort koronámba vettem,
nagy volt a veszélyed, igaz, és a kocka:
a szerencse lova gonosz egy poroszka
de mi lettél volna, ha nem jön el érted?
Életedet élnéd, ma is, ahol élted.
Ha valami lettél, én tettelek azzá',
és hamit álmodtál, én tettem igazzá'.
No tehát vőm uram, most kérem a bérem
énekedért tettem: énekedet kérem.
Ne hozz a fejemre véres öregséget,
ne taszitsd a sírba árva feleséged!
Gondja apám semmi se legyen miattam:
igaza van, érzem, dalomat eladtam,
elzárni szívemben semmi jogom sincs már
meg se született még, és idegen kincs már.
Azért ha a lelkem eltörik is kettő:
jól van! a világnak nem maradok meddő
fájni dalom vérét kiadom: hadd szinnák,
a halovány lelkek éledni hadd innák,
mint valami Krisztus, leszek életbánya,
szivemet vájom, mint nádas pelikánja.
Bánom is én eztán, ha a világ is rám néz,
ünnepi szobámba belát is a bámész,
hallja meg dalomat a földkerekségen
mindenki csak egy nem...
Ki?
A feleségem!
Én?
A feleséged? Vőm! fiam!
Én?
Mért ez,
ez a...
Az az asszony!
Mert a dalom mérges!
Amivel áldani jöttem a világot
hasztalan az ének s mindenkinek átok!
Igen, észrevettem, tudom is régóta,
hogy az én ajkamról híg méreg a nóta.
Talán a virágból szíttam a mezőben,
talán a nyálamból, mint a kigyó szőttem:
de mérges a lelkem! és akihez érek
lelkemmel, a lelkét megéri a méreg.
De bánom is! érje; dalolni kivánok:
mérgezni szeretném az egész világot.
Csak egy van a földön, egy szomoru lélek,
akit, úgy kivánnám, ne érjen a méreg;
és (sejti-e, apám, amit én megértem?)
ebben a lélekben már benne a mérgem!
A beteg királylányt dalommal megöltem
és halott testébe leheltem a lelkem:
s most a magam lelkét nem szeretem többé,
a régi királylányt szeretem örökké!
A királylány lelkét...
Láttam ezt a lelket:
betegnek mondtátok, amikor szendergett;
föld nem érdekelte, mert az égben bolygott
s boldogtalan volt, mert nem tudta, hogy boldog.
Láttam sima égnek, mely fényleni virrad,
s amelyben a fénytől nem látszik a csillag -
üresebbnek tetszik, ha derüs, a mennybolt:
betegnek alítám, aki pedig szent volt.
Láttam sima tónak: felületén semmi
csak a szent ég feküdt tükrébe pihenni.
Én ekkor a parton, felrázni világát,
beléje vetettem önző kövem átkát
s ime, a tó őrült habjaira bomla -
Hol van az ég? - Nézzen most a Balatonra!
Nézzen, apám - látta a Balatont százszor:
látta-e ily szépnek, daliásnak másszor?
Csillagokat csapkod ezer-ezer karral,
egekig mer törni dalos diadallal.
S jaj, tudod-e, mért tör karral az egekbe?
Mert a saját egét lenn elveszitette.
Attól a rosz kőtől millió darabbá
mély ege tükrének összetörött habbá.
Ó e tükör mellett mennyi sokat álltam;
összeilleszteni hiába próbáltam.
Mint aki tükröt tört, sírva soká néztem:
be' gyönyörü lenne töretlen egészben!
De jött a nagy hullám a léleközönnel
s elboritott és vitt engem is a könnyel:
ekkor bevettem könnyemet is habbá
s kavartam a habot még viharosabbá,
hogy azután nyögve álljak meg a szélén.
(Szünet.)
Ó ha ezer évig mindegyre beszélném,
kibeszélhetném-e amit szivem érzett
s minden szavaidnál, hogy mennyire vérzett?
Mondtad: "Te tanítál a vihart imádni,
"te tanítottál meg a halálba látni.“
Mondtad: "Aludt lelkem s te felébresztetted:
"most már a halálig nem aludhat veszteg.“
Mondtad: "Te letépted fátyolát, az éjet,
"most már adj cserébe viharosabb kéjet.“
Minden szavad bennem kalapácsütés lett
kalapácsütéssel a szívembe véslett:
s most sebbel a szívem tele, mint a szikla,
melyre a halottak neve van felírva.
(Szünet. A vihar mintha csöndesülne; csak a zápor verését hallani a tavon.)
Bár maradtál volna szép szűzi szobornak,
bár maradtam volna együgyü pásztornak.
Mikor legelőször a szemembe tüntél
s mint felleg a holdat, te halovány tündér,
félig beborított a fekete párna:
hirtelen szerelmem lett a dalom szárnya,
felszökött a lelkem, mint naphoz a pálma,
s magas ismeretlen volt a merész álma.
De hogy érjen égig, zsinegen, a sólyom?
Most már a szerelem a szivemben ólom.
Nem is akar szállni a magasba, messze:
jobb hogy e kriptába nyomorát temesse.
Minden ami szép volt, szomorodott balra
s nem tudtam a lelkem rávenni a dalra.
Fiam, az ifju szív, ha tele van mézzel,
bajokat magának, hogy legyenek, képzel.
Percnyi betegséget örökös dolognak,
gondol hebehurgyán kicsi bút is soknak.
Hasonlatos ebben Balaton vizéhez,
mely kicsi szellőt is nagy habosan érez.
Fiatalok vagytok, szeretitek egymást:
minden az idővel jóra derül, meglásd.
Mostan értesítem mind a követséget,
hogy dalolni fogsz - mert ez kötelességed -
Feleséged gyenge, gyenge szegény asszony,
nem kell, hogy izgalmas dalokat hallgasson.
Te dalolj békéért, mint nemzeted őre,
Ifjú vagy: a többit bizzad az időre.
(Elmegy. Hosszú csönd. Az eső künn csöndes. Az ifjú király lehanyatlik a párkány mellett egy nagy karosszékbe. A királynő elébe borul és ölébe hajtja fejét és sír.)
Te, ha a szerelem a szivedben ólom
vagy zsineg, amelyet eltéphet a sólyom,
elmegyek! itthagylak! sohase látsz többé:
légy szabad és dalos! légy magad örökké!
Ó kedves, a lelkem már gyenge madár lett:
Zsinegedet soha nem tépheti már le.
Tudod, mit álmodtam nem régen egy éjjel?
Jártam a sólymommal a mezőkön széllyel.
Egyszerre a sólyom zsinórát feszíti,
lábaival ránt és szárnyát kiteríti
és elkap a földről; s mielőtt gondolnám
fennúszom a légben, röpülve zsinórján.
A zsinór szerelmünk: lásd, te vagy a sólyom:
kapj fel engem édes, nem vagyok én ólom.
Nem akarok többet lehágni a rögre:
ha a nótád mérges, mérgezz meg örökre!
Ha te nem dalolsz már, élhetek-e vajjon?
De ha dalolsz, akkor dalodat meghallom.
Talán álruhában titkon belopózom,
talán, ha kizársz, az ajtón hallgatózom,
de ne hidd, hogy tőlem dalodat elrejted.
Mily iszonyut kivánsz...
Igen!
Azt nem sejted.
A mérgedet, édes, a halálig színi...
Kudarcomat inkább, szégyenemet inni.
Dalaim kudarcát!...
Nem! soha! Ne mondd ezt!
Lásd, néha a lelkem, mint valami holttest,
nem akar mozdulni.
Ó te szegény!
Félek,
meghal az én lelkem.
Nem, te örök lélek!
Ahogy te daloltál, ugyan ki dalolhat?
És ha ma daloltam, birok-e majd holnap?
És azt hiszem olykor, hogy sohase birtam.
S nem dalod volt a nap, amitől kinyíltam?
Megmondom a titkát édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
Ó te szegény férjem! Ne! erre ne gondolj!
Nem tudok én, látod, dalolni a gondtól.
Ifjúnak az első könnyü dal és vig dal,
de ki tudja, mi nem jön a másodikkal?
Visszaeső, kényes rakéta a véré,
nem körmös a szárnya, mint a denevéré.
Jön a szégyen!
Nem! nem! Soha! Semmiképpen!
Tudod, mért dalolok? mert kötelességem!
És tudod-e mi a kötelesség? Börtön,
börtön, amely fogva tart idegen földön,
falait a foglyok éltükön át túrják
s halnak a homályban; soha ki nem fúrják,
és magas a börtön: de nincsen tetője
s akinek van szárnya, kiszállhat belőle,
föléje repülhet, messze - ha nem gyáva.
Madár, a te lelked, csodaszép!
Az: páva!
Kötelesség nékem hét lakat a szájra,
mely a fogoly lelket elapadni zárja
s ha kötelességtől ajakam megzendül,
nem az ének tör ki, csak a lakat csendül.
Gyere, szökjünk messze! ne dalolj, csak nékem!
Maradok, dalolok - mert kötelességem.
Eldalolok mindent, úgy, ahogyan érzem,
beleöntöm a vért, amitől most vérzem.
Hajdan a világot énekeltem ifjan,
amikor még énnek a világot hívtam.
Szívvel idegenbe hóditva beszálltam,
ami legmesszebb volt, legszebbnek találtam:
de a fájdalomnak természete olyan:
megtanitott, hogy csak magamat daloljam.
Dalold magadat hát, és ne szeress engem,
csak magadat s a dalt, mesterem és szentem.
Ne szeress, csak csókolj; ne szeress, csak ölelj:
akkor legyek én jó, ha felejteni kell.
Hallga! a szél elállt, de a hab még egyre
hull lejteni völgynek, tör hajtani hegyre
s nem tudja feledni ütemét a szélnek.
Az ifjú király (tenyerébe hajtva arcát):
Ó de szomorú lesz a második ének!
(Függöny.)
A mesét még egy negyedik felvonás fejezi be, mely közvetlenül kapcsolódik a mondához.