Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám
Állok, szűk szobák sápadt gyermeke, ablakom előtt és Babits Mihályra gondolok és arra a kicsinyességre, mellyel most némelyek Budapestre jöttét fogadták, meggyőződésére, melyet költészetében sem kötött meg soha, senkivel szemben és arra, hogy milyen nagyszerű is odakint az éjszaka! És próbálok ez ünneplésre méltó alkalomból számot adni magamnak arról, mit jelent nekem, és tán sok másnak is, Babits, a költő.
Félrehúzom ablakom függönyét, ó, szabad, határtalanul tág éjszaka, örökkévaló idő s végtelen tér! Hogyan meg tud titeket éreztetni az én költőm az ő semmi-anyagával, amit nyelvnek nevezünk. Mivel éri el ezt a még Berzsenyi után, még Vajda János után is példátlannak tetsző hatást? Szókincsével, jelzőivel, melyekben olykor belesűrítve találom a mindenséget, refrénjeivel, melyeket úgy tud variálni egy-egy új szóval vagy egy-egy régi szónak új, más helyre illesztésével, hogy hullámozni kezd tőle az egész vers, emelkedik-süllyed, mintha végtelen óceánok és végtelen idők keblei pihegnének; annak a teljes körnek a beírásával, mellyel csak oly kevés más költőnk dicsekedhetik s csak oly igen ritkán, mely az önmagába visszatérés tökéletes kerekdedségét biztosítja; végső, mindig győzelmes lendületeivel, melyekkel hömpölyögve, ellenállhatatlanul ránt és lódít és sodor versei torkolatához; a biztos szemével és biztos kezével, melyekkel egy-egy szó keresésére indul, és mindig megtalálva, a legkeresetlenebb mozdulattal nyújtja át ajándékként nekünk?!... Mindez a bűvészet csak még inkább kimélyíti azt a színtiszta művészetet, melynek nála alfája s omegája: tér s idő agyongyötrő hatása, önmagának, az embernek, az öröklétben s a világegyetem határtalanságában felolvadó ijesztő jelentéktelensége. Mindent ezért ír meg. Minden csak ezért van nála: mozgófényképszerű technikája verseinek, hogy a rohanó időt köpenye szárnyával egy pillanatig súrolja; erotikus képei, melyek mindig a legmagasabb fokú kéjt festik, az aléltsággal járót, a testet teljes elomlásában, küzdelem nélkül való odaadásában mutatót, a minden bujasága mellett is az élet örökös körforgását szolgáló kéjt, a termékeny kéj egyetlen pillanatát, mely a földi létet átkapcsolja, felszívja az örökkévalóba. "Falon az óra elakad... ha kibontod élő derekad“: ez az az egyetlen pillanata a létnek, melyben mintha megállna az örök kerék: ez az az egyetlen csók az idő ajakán, mely Laodameiáját már a holttal való egyesülésre hajszolja, hogy magával az örökkévalóval egyesüljön... Ó, örökkévalóság és végtelenség és fanyar, sós mellékízetek: közöny! Az Anatole France Júdása pár év múlva már nem emlékszik bizonyos názáretire, elfeledte. Íme Babits katonáinak közönye a golgotai csárdában, mialatt kockáznak a Jézus Krisztus köntösére, még ennél is tovább megy, mert idő s hely tekintetében még ijesztőbb közelségű. A Júdás-féle közöny kihűlt már s kristályos, e katonák közönye még forró s véres... Jeges, égető itala az örökkévalóságnak: Babits már ivott serlegedből s nincs az a szesz, mely csodásabb álmokat idézne ránk. Minden ezért van, élet, halál és szerelem s életet, halált és szerelmet énekelni beh könnyebb is, mint ezt, e mindent magábafoglalót. A líra legnehezebb és legjáratlanabb meredeke, a líra lírája s csak aki ezen a meredeken járva széttekintett már, mondhatja el, hogy érezte magában a világok s az idők végtelenjét; mint egy modern Dante.
Fogarastól Budapestig? - mi ez? Egy tanári pálya apró jelzőtáblácskái... Budapesttől Fogarasig! - magyar költő számára ezek az igazi mérföldmutatók s Babits Mihály ezen az úton van, s úgy érzem - én úgy érzem! - messzebb máris bárki magyar társánál.