Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám · / · Disputa

Disputa
Hatvany Lajos:

Éljen a monológ!

Sötétség hatalmai, 2. felvonás, 5. jelenet, Anisja egyedül:

"Ha nem megyek, szidni fog - ha megyek, a testvéremnek adja a pénzt, akkor hiába volt az egész fáradtság. Mit tegyek? Magam se tudom. Zúg a fejem (tovább dolgozik).

Tolsztoj valahányszor a drámai cselekményt akarja tovább vinni, az egész intrikát ilyen apró monológokban mondja el. Milyen naiv - szóltam eleinte fölényesen. Aztán amikor megfigyeltem a monológra következő párbeszédet, kezdett nekem a magánbeszéd imponálni. Miután a színpadi író a magánbeszédben elintézte a bonyodalom nehéz ügyeit, a dialógus úgy szökken a magasba, mint a terhétől megszabadult ballon. Mit adott monológ helyett Ibsen és a naturalizmus? Túlterhelt dialógust, amelyben a szerző kínosan iparkodik fesztelen beszélgetésbe feloldani, ami bele nem való. A monológ élő szerv - nem lehet kivágni -, ott él tovább a túlterhelt áldialógban, mellyel helyettesítik. A közönség ilyenkor fülel - érzi, hogy becsapják. A szomszédok megbökdösik egymást: Milyen ügyes! Milyen rafinált! És mindenki szakértőnek érzi magát, hogy tetten érte a szegény vergődő szerzőt, aki most akarja beadni a maszlagot. Mennyivel őszintébb, erélyesebb, nyíltabb és tisztább és főleg mennyivel színpadibb a monológ. Minden nagy színészi produkció fénypontja egy-egy monológ Hamletétől - Figaróéig - mért nem ad rá a modern színpadi szerző alkalmat? Azt mondják, hogy nem valószínű? Ugyan, kérem? Mért volna egy magában gondolkozó ember valószínűtlen? És mért ne fogadná el a közönség épp a hangos beszéd apró fogását? Mért volna ez rosszabb, mint a többi, színpadi, kénytelen fogások?

*

Az igazi tett-ember. A praktikus eszű ember, aki a világot olyannak képzeli el, amilyen, csak adott elemekkel permutál s mégis a tett látszatát kelti, mert mindég eléri azt, amit akar és kérkedik vele. Pedig az igazi cselekvés legbiztosabb jele: hogy váratlan, előre nem látott kiszámíthatatlan, a cselekvőtől függetlenül felbukkanó. Ezért van az, hogy a Széchenyi-fajta álmodók, az igazi cselekvők, akiknek világa csak égő agyukban és s míg ezt a fantáziát valóra akarják váltani és tényleg új elemeket visznek bele a világba, fájó fejüket verdesik folytonos panasszal: Nem ezt akartam... egész mást gondoltam! üssetek agyon - gazember vagyok!

*

Az igazi erélyes ember. A praktikus ember erélyében van valami gépes, ami erejét bénítja. Messze kiható ereje csak annak az erélynek van, mely az álmodó lelkében egy életen át szunnyadt s abból egyszerre tör elő. Ilyenkor a kis praktikusok összecsapják kezüket: ki hitte volna - ez a lágy ábrándos ember, milyen erélyes?!

*

Ábel. A Berliner Tageblattban olvasok egy tárcát: Goethe és Magyarország címen. Szól pedig Barabás Ábelnek ama Goethe-életrajzáról, amelyről Szabó Dezső oly temperamentumos okossággal mondta el e helyen lesújtó véleményét. A német dicsőítő cikkek javarésze idézet a magyar munkából. A cikk írója, R. Scheiber-Weimar nem tud magyarul, különben nem idézné a könyv első mondatát, a könyv címe helyett (meg is jegyzi a jó ember az érthetetlen magyar mondat hibás lemásolása után, hogy címnek kissé körülményes). Az idézeteket tehát Barabás fordította le az ő számára.

Sebaj! élni kell és élni oly nehéz: pláne tehetségtelen embernek, aki írásból akar élni.

Azonban van a német tárcának egy passzusa, melyet nem bocsátok meg Ábel mesternek. R. Scheiber-Weimar idézi Petőfi rosszalló véleményét Goethéről, ezt a csak Petőfinek megbocsátható éretlenséget (mely különben nem is eredeti, hiszen Heinétől, Börnétől veszi kölcsön), s úgy tünteti föl, mint a magyar általános véleményt, mely ellen neki, épp Barabásnak kellett föllépnie. Ez nemcsak Petőfi, hanem az egész pellengérre állított nemzetet kompromittálja, csak azért, hogy Barabás a maga nyomorult, de német barátja számára szerencsére érthetetlen könyvével, mint a magyar szellemi barbárságban, Goethe egyedüli védője tündökölhessen.

Ezzel az enyhe, kis hazaárulással azonban nem elégszik meg a mi barátunk. A Magyarországban olvasom tárcáját: Magyar nyomok Weimarban, melyből az sül ki, hogy ott eddig Ábelünkön kívül, kevés volt a nyomothagyó magyar. Az ilyet szabad mondani - hisz a szót Barabás Ábel weimari nyomaival együtt elröpíti a szél. Csak mosolyogtam - de ami dühtől arcomba kergette a vért: a cikk utolsó passzusa.

Barabás avval végzi a cikket, hogy a viszonyok javulnak, a külföld figyelme kezd felénk fordulni, s lám a Berliner Tageblatt is tárcát írt az első magyar Goethe-életrajzról. Igaz, jegyzi meg Barabás, hogy a tárcaíró idézi ellenünk Petőfi Goethe-bírálatát - de azért tisztelettel említ minket, mint Petőfi nemzetét, aminél többet, nyugtat meg Barabás, igazán nem követelhetünk.

Milyen kedves, kis hamis. Odakünn kiszolgáltat és lesajnál - itthon csúszik-mászik, hízeleg és játssza a megmentőt. Olyan ember, aki fizet, csak hogy eladhasson, ha visszaválthat. Az emberi ostobaság mégis nagyobb, mint jó képzeletű ember elképzelni tudja, ha ez az átlátszó és alacsonyrendű kétszínűség, a hazafias magyar sajtó és a Kisfaludy társaság gondos ápolásában nőhetett ily nagyra.

*

Országos ügyek. Senki sem örülhet nálam jobban, ha Krúdy írásának mind újabb és újabb hívei akadnak. Biztató jel, hogy e cigányzenétől visszhangos hazában vannak érzékeny fülek, finom, halk melódiákra fölneszelők. Ennek jelét láttam és szerettem abban a kis cikkben, melyet Jász Dezső írt Krúdy Gyuláról a Nyugat szeptember 1-jei számában. Jász sok olyat ír, amit helyesnek, kitűnően jellemzőnek tartok, s ezért szeretnék vele azon pontok fölött vitatkozni, melyekben nem értünk egyet, melyekben, úgy érzem, kissé elvetette a sulykot. "...Szellemi rokona (t. i. Krúdy) Mikszáthnak, mint író és stílművész kisebb nála, de finomabb, érzékenyebb és érdekesebb. Magasabb szempontjai vannak. Az életet jobban ismeri és szereti, mint Mikszáth.

Értsük meg egymást. Miben áll ez a szellemi rokonság? Krúdy igen korán kezdett írni s gyerekfővel az akkor uralkodó Mikszáth hatása alá került. Utánzója, tanítványa volt évekig. De mivelhogy semmi szellemi rokonság közte és Mikszáth közt nem volt, a nagy humoristának ártalmas hatása évekig, több mint egy évtizedig elnyomta őt. Sokat írt, kelleténél sokkal többet. Végre kifejlődött Mikszáth mellé az ő egyénisége is. Jász azt mondja, hogy mint kisebb stílművészé és mint jobb emberismerőé. Lehet, hogy Krúdy sokat tud az emberekről, de tárcáiban keveset mond el. Ezt a keveset azonban oly pataklejtésű és tisztaságú mondatokban, hogy alig lehet különb stílművészt elképzelni. Szép Ernő méltán ünnepelte Krúdyról írt remek cikkében a stilisztát. Jász Dezső bizonyára éppúgy érzi ezt, mint Szép Ernő s valószínűleg tudja azt is, hogy mindenféle magyarokról összehordott, illetve összeanekdotázott sok emberi adatot meg lehet találni Mikszáthban, habár a gondos stílművészet mustráit nem is nála kell keresni. Ha mégis ennek épp ellenkezőjét mondja, nem tudom másképp elképzelni, minthogy sietségben elvétette a kifejezést.

"Tudja azt (t. i. Krúdy), amit Mikszáth nem tudott, hogy a vázlat sokszor több, mint a kész kép.

Mikszáth vázlatai valóban többet érnek, mint kész képei, a nagy regények. De Krúdy novellái nem változatosak, hanem gondosan kidolgozott képek, melyeket szeszélyes mesterük egyszerre abbahagyott. A vászon kétharmada üres. Jász azért véli, hogy Krúdy lágyan hangzatos tárcái csupán vázlatok, mert a mesét legtöbbször vagy kifelejti vagy szeszélyesen vezeti vagy idő előtt megszakítja. Mikszáth regénye, mint a legtöbb magyar regény: találomra összerótt novellák. Krúdy novellája, mint a legtöbb magyar novella, elvetélt regénytárgy, mely úgy hat, mint valami nagyszabású (soha meg nem írandó) munka bevezetése. Mikszáth mesemondó inventor, Krúdy nem az, nem is törekszik rá. Ezt nem róhatni fel néki hibául, sok mindennel kárpótol érte, de a bőség, gazdagság, elbeszélő temperamentum, melyekből Jász, Mikszáth ellen fegyvert kovácsol, mégis csak Mikszáth javára szólnak, bárha Krúdyból - kinek másfajta jelességét nem akarom kisebbíteni - Mikszáth e rendkívüli érdemei hiányzanak is.

"Belőle (t. i. Krúdyból) kellemesen hiányzik a törhetetlen politizálás s az országos ügyekről való beszélgetési vágy, ami Mikszáthnál és Jókainál bosszantóan terheli az olvasót.

Milyen olvasót? Aki még nem élt, keveset élt vagy az élet iránt nincs kifejlett érzéke. Szóval az esztétát. Mi lett volna Zolából, Tolsztojból, Anatole France-ból az országos ügyek, általában az emberi ügyek iránt való széles érdeklődés nélkül? Jász azt mondja, hogy Krúdy lírikus. De a Rougon-Macquart és A háború és békét, sőt az Új földesurat vagy Szent Péter esernyőjét nem lehet végiglírizálni. Én úgy hiszem, hogy Jász különben is szűkre fogja a líra fogalmát, lévén a nagy líra főleg országos ügy. Adyban előttünk a példa. Ami pedig a magyar beszélgetési vágyát illeti, én úgy hiszem, hogy Jókai és Mikszáth a sokfelé elvezető adomázó hajlamon keresztül tartják a külföld széles érdeklődésű nagyobb nagyjaival a távoli atyafiságot. Krúdy a maga zöngelmes egyhúrján sohse akart velük, a sokhúrúakkal versenyre kelni s Jász igaztalan, ha ily párhuzam elgondolását provokálja.

"Bájos a podolini takácsnéról szóló történet; közvetlen, igaz és meglepő. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni. Nem annak, akit még meghat Jókai és aki sírni tud a Karthauzin, hanem aki ezen már rég túl van. Krúdynak, aki Jász szerint a múltban éli ki magát s ki mint "minden helyesen látó ember a jelentős semmit sem remél (a szövegben még van néhány mondat az élés tökéletlenségéről és értéktelenségéről, melyeken bár elborult pesszimizmusról tesznek tanúságot, valahogy mégis csak mosolyognom kellett) - Krúdynak, aki a maga Jókaiját szerető ember, bizonyára legjobban fog fájni ez az összehasonlítás. Nem lehet, sőt nem is szabad Jókait ily blazírtan félrevetni, hogy az ember Krúdyt szeresse. S hogy kerül a Karthauzi a podolini takácsné mellé - egy nagyhatású, nevezetes, nagylélegzetű munka, immár kultúrhistóriai tény, akár a legszebb kis, modern novellához? Mi közük van egymáshoz?

"Krúdy azon kevés magyar írók közül való, akiket európai mértékkel lehet mérni. Nekünk emellett különösen rokonszenves.

Ezt a két mondatot csak azért idéztem, hogy soraimat Jász Dezsővel való békés egyetértésben végezhessem.