Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám · / · Figyelő · / · Eugéne Brieux: Suzette

Feleky Géza: Ómen

Az a bizonyos korsó, amely hiába jár a kútra, mégsem törik össze, lassan-lassan újra megtelt, színültig. Az utolsó csöpp hibázik még: és az egész világ lélegzetvisszafojtva fülel. Dermedt csendbe fog belekoppanni ez a csöpp. A mindennapos gyarmatszéli összekoccanásokat, a szokvány tapintatlanságokat és felfortyanásokat fantasztikus rémekké növeszti az ideges szem. A külügyminiszterek és a nagykövetek nagy ideje nem drótoztak szorgalmasabban és rosszabb hiszemmel.

A helyzet igazában elszédítően egyszerű. Németországnak terjeszkednie kell és Anglia nem húzódhatik össze. Spanyolország és Hollandia után jött Nagy-Britannia, jött és maradt századokon át. Ráért megváltoztatni a forgalmi lehetőségeket, átalakította a helyzeti energiákat az egész földön és így most melléje nőtt valaki.

A német ipar felfalta a neki jutó nyersterményeket, kimerítette a számára rendelt piacokat és ma már vesz és elad angol érdekeltségi területeken is. Szerzett jogaink biztosítása és kibővítése éppúgy életkérdés számára, mint ahogy az angol ipar nem mondhat le a kivételes helyzetének fenntartásáról. Az agg Roberts lord agitál az általános védkötelezettség mellett, Beresford admirális toporzékol, Baden-Powell az iskolás fiúkat szervezi kis hadsereggé. Deutschlands Zukunft liegt auf dem Meere, szólott a császár és így lőn. Campbell Bannermann szép álmait csakhamar szétzavarta a kardcsörtető valóság, a Dreadnoughtok a rövid pihenéstől frissült erővel épülnek.

Várni, várni, ez látszik az egyetlen békés megoldásnak. Németország évtizedek alatt úgy megerősödik, hogy érett almaként hull ölébe az, amiért ma még mindet kockáztatnia kellene: csakhogy az óriásgyerek hirtelen, szökkenőkben növekedését nem lehet lassú, állandó tempóba kényszeríteni, itt minden megállítás, korlátozás nem időleges stagnálást jelent, hanem halált. Anglia pedig ma még jelentékenyen kedvezőbb helyzetét akarja felhasználni arra, hogy Németországot útjában legalább néhány évtizeddel visszavesse. Mintha a mérséklő áramlatok egészen elsekélyesedtek volna. Nem csoda, hiszen legalább a kívülről szemlélő úgy látja, hogy a nagyipar megvásárolta a képviselőházat, az elegáns minisztereket és a demagóg minisztereket, a demokráciát és az ír nemzetiségi eszmét és segítségükkel eltette az útból a lordok házát, az agrárius politikát, a háborúban nem érdekelt körök befolyását.

A helyzet ma úgy áll, hogy sem Németország, sem Anglia nem sajnálnak néhány háborús hétért évtizedeket vásárolni. De addig nem mehetnek ölre, amíg a tertius gaudens szerepre alkalmas hatalmak felől nem biztosították magukat.

Oroszország iránt az egyik fél is, a másik is bőkezű, nem sajnálja tőle a legválogatottabb trójai falovat sem. De ott van Franciaország.

Németország nem mozdulhat, amíg ott áll, nyugaton, a háta mögött a veszedelmes szomszéd, Anglia mindenha szerette kontinentális harcait a lehetőségig képviseletileg, egy kontinentális hatalom útján elintézni, Nagy Frigyes előtt is és Nagy Frigyes óta is. Guineák csörgése, burkolt biztatások élesztik a reváns-eszmét. Németországnak előbb Franciaországgal kell végeznie, Anglia Franciaországot akarja előre küldeni a háborúba. Németország rájött arra, hogy egy időre Franciaország is kielégíthet szükségleteit és azóta megkülönböztetett hévvel iparkodik háborúra ingerelni Falliérest, a kövér, szelíd elnököt és Caillauxt, a kopasz, higgadt bankár miniszterelnököt. Anglia jól tudja, hogy a háborúból a győztes fél is meggyöngülten kerül ki és a san stefanói békét mindig körül lehet nyirbálni berlini egyezményekkel.

Franciaország egyelőre tűri a német pofonokat és bedugaszolja fülét az angol biztatásokkal szemben. De a pofonok egyre nagyobbat csattannak, az aranyak egyre hangosabban csörögnek. Új generalisszimuszt kapott a hadsereg, a keleti hadseregbe gyűjtik a vezérkar mozgékony, tehetséges részét, Delcasse minden kikötőt bejár, minden gyárat megvizsgál és belebetegedett a folytonos flottainiciálásba. Ilyenre fejlődött viszonyok között adta meg a római szenátus az impériumot a hadvezérnek. A Kapitóliumot pedig ellepték az áldozati füstök, a haruspexek szakértelemmel vizsgálták a zsigereket, aggódó arcok követték a madarak röpülését és az égi jeleket.

Franciaország felvilágosult, nem hisz többé, nem tűri el köriratul pénzén a nagyhagyományú Dieu protčge la France-ot, nem kérdez jeleket, mert fél, hogy a jelek őszintébbek mernek majd lenni a vezérkarnál, a minisztereknél és még Madame Thébesnél is. De a jeleket nem lehet kijátszani, hanem ők játsszák ki a homokba dugott fejeket. Gazdaságosan dolgoznak. Alig beszélnek, egy fél mozdulattal jeleznek, ha rájuk irányul a figyelem: földrengetőn dobbannak meg, ha a füleket gyapot tömi.

Az a filozófus, aki mindennapin tud elcsodálkozni. Zolának egyik legnagyobb tette volt, amikor a megpróbáltatások ellenére is magasba lendülő mechanikus életkedvet, a lebírhatatlan életigenlést a sötét éjjeli út végén diadalmas erővel felkelő nappal szimbolizálta. De az ilyen szimbólumok csak művészetileg beállítottan hatásosak. A szabotázsok megdöbbentő, négyszámjegyű statisztikája, a naponként újra és mindig más helyeken meglazuló csavarok, a sínekre fektetett robbanó töltények és vasrudak, és a káplár-szabotőrök aligha idéztek fel annyi rémlátást, aligha mutatták oly dermesztően kilátástalannak a másnapi erőpróbát, mint valami, aminek igazán nincs és nem lehet kapcsolata a dolgok bekövetkező elrendezkedésével, de ami egyszeriségében, elhihetetlenségében, magyarázatlanságában hirtelen oly mélyről való összefüggést kap a lassan és rejtetten készülő, ködökbe burkolt nagy eseménnyel, hogy az első, bizarrságáért elhessegetett sejtés nyomán ezer apró részlet csillan fel jelentésesen.

Egy nő arcképe, a nő arcképe, a nő, aki az elem, a princípium, az ezer nemzedéken át változatlan, aki már ott volt, amikor az első dolgok lettek és vesztek, és ott lesz még, amikor utoljára lesznek és vesznek majd dolgok, a nő elhagyta rég megszokott helyét és egy reggel eltűnt. Éppen csak hogy elbúcsúzott az ildomos és előkelő cortegianotól, Balthasare Castiglione-től, a kesztyűs férfitől és a rejtelmes, meggyszín bársonyruhás fiatal velenceitől, barátaitól, akikkel sok jó és rossz időt töltött egy fedél alatt, azután kisurrant az ajtón, még egy pillantással megcsókolta a gyönyörű, előkelő, zárt udvart és azután továbbállott, elment onnan, ahová a veszedelmet érezte közeledni. Gioconda tud mindent, Gioconda nem téved, Gioconda ismeri a sorsot vagy talán maga a sors. A szemek, amelyek fölé szemöldök nem vont korlátot, a fölényes és fájdalmas száj csalhatatlanul stigmatizálják. Ha Gioconda elment a szőke Seine mellől, ha kiköltözött a Louvre-ból és visszatért régi birodalmába, a kép hátterébe, a sápadt kék hegyek és patakok közé, akkor megreszkethet a nagy város, amelynek álmai felett ez a Leonardo-kép oly sokszor virrasztott, nyíltan leső démonként, nem kendőzködve védő szentnek.

Gioconda elment és fakó krónikák, régi szóbeszédek tanúskodása szerint ezer hasonló menekülés jóslatnak bizonyult. Franciaországra, Párizsra, ahol Franciaország szíve ver, nehéz napok várhatnak.

A Louvre csupa régen szolgáló tisztviselőinek jóformán szeme láttára, a begyakorolt szolgák százainak sorfala között kilopták a múzeum legnagyobb, legszentebb drágaságát. A hadi adminisztráció, összetoborzott segédcsapataival, hirtelen megnövekedett munkáját még hiányosabban fogja majd ellátni. Pedig ma a csaták sorsa a hadügyminisztériumok élelmezési osztályában dől el és a háború elveszett, ha a vezérkarból kirendelt frissütetű vasútigazgatók nem realizálják a mozgósítást és nem diszponálják a csapatokat pontosan az előre megállapított terv szerint. A korrupció lefoglalta magának a szerény javadalmazású Louvre-állásokat: még inkább sápot szed majd a sokmilliós szállításoknál. A nagy forradalom idején is korrupt volt a közigazgatás: de jöttek alulról az új, friss, elhasználatlan emberek, a borbélylegények és a lókupecek. Mai nap telibb torkú borbélylegény nem beretvál már arrafelé és a lókupec sem hamisít többé pakszust: mind a politikának és a politikából él mostanság Franciaországban.