Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám · / · Figyelő · / · Eugéne Brieux: Suzette

Lengyel Géza: A budai Vár

Néhány héttel ezelőtt egy vasárnapi tárcájában azzal a meglepő követeléssel lépett elő Rákosi Viktor, hogy a budai Várat építsék tele régi stílusú házakkal, házakkal, amelyek Mátyás király idejét varázsolják vissza a hangulatos, szűk és görbe utcákba. Ha szokás volna nálunk még olyan jó márkájú helyen megjelent és jó márkájú szerzőtől származó ötletek honorálása, élénken kellene tiltakozni Rákosi Viktor kívánsága ellen. Budapest bölcs vezetősége azonban épp oly kevéssé vesz tudomást a Budapesti Hírlap, mint a Hétfői Harsona kritikájáról, ezért fölösleges minden ijedelem: nem fognak magyar Nürnberget hamisítani a budai Várból. A veszély távollétének tudatában pedig határozottan és őszintén lehet örvendeni annak a puszta ténynek, hogy megint - ezúttal már nem először - felmerült a Vár művészi beépítésének problémája, hogy olyan férfiú is, mint Rákosi Viktor - aki saját bevallása szerint csak most veszi észre bizonyos nem agyonléniázott és nem tönkre rendezett pesti részletek szépségét - sejti, hogy itt tenni kell valamit, és ha nem is találja éppen fején a szöget, jól sejti: nem valami sablonos dolgot kell cselekedni. Egy második cikkben Thewrewk Aurél egyetemi tanár levele kapcsán Sipulusz fűzi tovább, amit Rákosi megkezdett. A levél megjegyzéseivel valamivel tisztábbá válik a dolog, amely tulajdonképpen nagyon egyszerű - elméletileg. Arról van szó, ezt érzi mindenki, aki csak egyszer is nyitott szemmel végigment a Váron, hogy a bérházépítő és középületet tornyosító dühöt csak úgy szabadjára engedni itt nem szabad. Ez egy egészen speciális hely, nem hasonlítható össze a pesti rész síkföldön épült tömbjeivel. Ez olyan hely, amelynek építkezését a fejlődés, a tradíció - milyen ritka és megbecsülni való valami ez Budapesten - bizonyos mértékig megszabják. A legkevesebb, amit tenni kell: minden egyes építkezési engedelem szigorú felülbírálása az új objektumnak mint az utca, a házcsoport szerves alkotórészének. Lehet azonban szó a kiépítési program, a tömegek, a feltételek előzetes meghatározásáról is. Lehet - lehetne, ha ezt a művészi munkát nyugodtan rábízhatnók Budapest főváros építőszakértőire. Ha nem kellene attól félni, hogy legjobb esetben is az úgynevezett hozzáértők olyan Mátyás-kor-utánzási ötletig jutnának el, mint Rákosi Viktor, aki a megoldást, az igazi cselekvést ezekre az urakra hárítja. A Várat azonban Mátyás-korabeli stílusú házakkal is teljesen tönkre lehet tenni, míg ez az archaizálás a világon senkit nem vonzana a Várba. Egyetlen épület sem maradt Budán Mátyás korából. Ha csak egy utca, egy házsor állana és megszabnák, hogy a házsor meglevő - és egységes hatású - tagjaihoz kell az új épületet is mérni, ebben volna értelem, ez a rendelkezés legalábbis védhető. Egy könyvekből kiásott stílus kőbe és malterba öntése azonban gondolatnak is monstruózus. A modern városfejlesztésnek igenis vannak artisztikus tennivalói, de e tennivalók körébe a stílus részleteinek megszabása nem tartozik. A helyes utcaépítésre, igaz, nem sok példa akad Budapesten. Negatív példák azonban már vannak és éppen ezek tanulsága szerint a puszta stílusbeli alkalmazkodás, a hely kívánalmainak megértése nélkül elrettentő eredményekkel jár. Kitűnő példa akad éppen a Várban. A pénzügyminisztérium úgynevezett gót stílusban épült, mert szomszédságában van a gótikus koronázó templom. Milyen szánalmas azonban a nemes régi formák mellett az a cifra, túlterhelt épület. Milyen brutális a maga nehéz tömegével. Ennek az épületnek a bőrén mindenesetre megállapítható már a leendő várbeli építési program egy lényeges része: ormótlan, óriás épületek e változatos, sokféle, tagolt helyre nem valók, a tömeghivatalokat tehát, mihelyt újjáépítésükre kerül a sor, ki kell telepíteni.

A budapesti művészi közvélemény, úgy látszik, a már jelzett stílusalkalmazkodás követelésénél tovább nem tud menni. Erre vall, hogy Thewrewk tanár, a Rákosi-tárca visszhangjául írt levelében szintén ide lyukad ki. Nyilván nem nézte meg a pénzügyminisztérium épületén kívül a Szépművészeti Múzeumot sem, amely a Műcsarnokhoz van hangolva és az ezredévi emléket, amely viszont a két épület hibáit egyesítené. Csupa kiábrándító, visszariasztó példa. Abban igaza van a professzor úrnak, hogy ez az alkalmazkodás Párizsban dívik. Csakhogy mégis más módon. A Rue de Rivolin, igaz, egyik árkádos épület olyan, mint a másik. De olyan grandiózus útvonal kedvéért lehet csak ez egyhangúság kétségtelen hátrányait megbocsátani. Ugyancsak Párizsban egész utcasorok akadnak tökéletesen hasonló bérházakkal. Ez aztán egyrészt nem feltétlenül előnye a francia fővárosnak, másrészt, ha bizonyos körülménynek ezt az egyhangúságot az egyenes, sík utcán indokolják is, éppen ez az, amitől Budán, a merőben más természetű, tradíciójú helyen, ahol nem a monumentalitás, hanem az intimitás van helyén, feltétlenül óvakodni kell.

Általában könnyebb megállapítani azt, hogyan nem szabad építkezni a Várban a leendő városkép megőrzése szempontjából, mint pozitív utasításokat adni. Ez azonban nem baj, hiszen valóban ez a lényeg: tiltó rendelkezéseket kell tenni bizonyos barbarizmusok ellen és e tilalmak közt nem lehet utolsó az, hogy más, mint igazi művész kezére várbeli ház építését bízni nem szabad.