Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám
Öt vagy hat éve - azóta Kísérletek könyvembe is fölvettem - tanulmányt írtam a világnyelvről - arról, hogy a természettudomány szerint igenis nem lehetetlen meglennie, s hogy a Samenhof, vagy ahogy ő most eszperantóul írja: Zamenhof lengyel-zsidó doktor eszperantó nyelve alkalmas arra, hogy ily világnyelvvé váljék. Akkor kifejtett nézeteim még ma is meggyőznek, ha menetükön újra végigfutok; ma is azt vallom, hogy természettudomány, vagyis úgy az embernek, mint a nyelvnek lelke és természete szerint semmi lehetetlensége nincs annak, hogy világnyelv, mesterséges és csinált világnyelv ne csak kigondoltassék, de ilyenül el is fogadtassék s éljen is és virágozzék -, de ma már színtelennek, szegénynek és fogyatékosnak tetszik előttem minden feltornyozott elgondolásom ahhoz az egyetlen, de kézzel fogható bizonyítékhoz képest, hogy ma már valóban van világnyelv, mesterségesen csinált, mindenféle elfogadott s mindenütt egyforma világnyelv - s hogy sok balul kiütött próbálkozás után valóban a Zamenhof doktor eszperantó nyelve az, mely vagy eredendő, vagy (aminek ajánlatosságát ugyancsak kifejtettem annak idején) idóvá egyszerűsített s különösen a nagy Ostwald professzortól terjesztett formájában a fehér népeket két-három világrészben meghódította, de természetes érdeklődést fordít maga felé a sárga népeknél is. Az egész világon egyelőre még kevesen tudnak eszperantóul, de már ma is alig van európai nagyváros s kevés egyéb világrészbeli, ahol elveszett ember volna, aki csak eszperantóul tud, de tudja viszont otthonról, hogy az idegen városban hol kell eszperantista után kereskednie. A mi kitűnő Giesswein apátunk, aki semmit sem néz le és mindenre ráér, most tért haza az antwerpeni eszperantó-világgyűlésről, melyen igazi katolikusul, vagyis a világ s az emberiség egyetemével magát egynek érezőül, ő is részt vett. Gondolom: az ő munkája, hogy esztendőre az új nyelv hívői idesereglenek majd Budapestre. S lesz benne valami példaadás, ha a nemzetiség e ragyogó városában mint természetes helyén ül tanácsba a nemzetköziség egyháza.
Mert ez természetes fejlemény. Minap, az angol felsőház bukásáról írt cikkben, képpel próbáltam érzékletessé tenni, hogy haza, nemzet, ország s a nemes elzárkózásnak sok egyéb formája mint érleli meg szükségképpen a művelt emberiség egybeolvadását. Minden ilyen elzárkózás, írtam, kezd olyan lenni, mint az az esernyő, melynek szövetfeszítő bordázata egyúttal át is tépi a szövetet. Vagyis: a rétegek s az intézmények, melyek a haza s a nemzet elzárkózó oltalmában erőbe kaptak s a maguk fenntartására viszont a hazát s a nemzetet tartják és támasztják: e hazák és nemzetek határaink túl mind sűrűbben nyúlnak át egymáshoz, mind szorosabban fognak össze egymással, s ezzel meg is törik a haza s a nemzet elzárkózását. Ez az egyik eljövesztője a nagy Kozmopolisznak. A másik: hogy az emberi, a faj s a nemzeti egyéniségnek az a következetes tisztelete, mellyel a dacos nacionalizmus kezdeményezését a jogtisztelő szocializmus ad abszurdum viszi: annyi külön egységbe, rendbe és apró közösségbe tépi szét és gömbölyíti külön az egyes nemzeteket s az egész világot, hogy kell az egészbe is valami eleven összefüggés, hogy mindenestül szét ne essék. Megint csak a magasabb fokon való visszatérés mutatkozik, a mai fehér emberiség történetében is, fejlődési törvény gyanánt. Az elején, az akkori műveltségnek, a vallásnak katolicizmusában, nagyjában egységes volt. Attól fogva egész fejlődése mind erősebb széttépődésekből állt - s a legerősebb ily széttépő a nemzetiség volt. De már ez egyúttal egységesítő hatalommal is kezdett hatni, s ami a szárnya alatt műveltség kifejlődött, mind egy új összefogásba - a, hogy úgy nevezzem, kultúrkatolicizmusba szorítja az emberiséget. Ellenállhatatlanul. Az eszperantó esete mutatja ezt igen érdekesen.
Mint minden egyes embernek: minden egyes fajnak, törzsnek, nemzetnek, s ezzel együtt nyelvnek és dialektusnak megvan a maga életre való joga. Mindenképpen, de különösen az egyéniség birodalmában: a művészetben. Nemcsak a szépművészet, hanem a tudomány is, mely velejében szintén megálmodás, tehát szintén művészet, nagy hasznát látta a nemzeti hatásoknak. A filozófiában elébb a francia, aztán az angol, majd a német egyéniség maga-kiélése, s talán ugyanilyen sorban egyebütt, például a természeti tudományokban: egy-egy hatalmas fejlődő fokát jelentik az emberiség e lelki tartományainak. És így tovább - de amily fokban fontossá és számbaveendővé kezd válni minden, ami akár költészet, akár tudomány a világ bármely sarkában terem, annál nyomasztóbb, gátlóbb és terhesebb mindezeknek a nyelvhez való kötöttsége. Már ma is ott tartunk, hogy egy művelt olvasónak s különösen egy mindenfelé figyelni köteles tudósnak egy csomó nyelvet kellene, ha lehetne, tökéletesen tudnia. Négy egyformán jogosított nyelve van már ma is a tudománynak. a francia, az angol, a német s az olasz. Nem lehet tudós, vagyis nem haladhat kellő figyelemmel a tudományában, aki e négy nyelven nem tud. A Scientia című olasz tudós újság is ezen a négy nyelven hozza, mégpedig írójának tetszése szerint hol egyiken, hol másikon, a közleményeit. Ez tehát de facto világnyelv - csakhogy négy, éspedig négy eleven, szeszélyesen, ellenőrizhetetlenül, kormányozhatatlanul és messze fejlődő. Az egyes tudósra nézve, aki már magát a tudománya anyagát is alig bírja: mily rettenetes idő- és erőpazarlás úgy e nyelvek megtanulása, mint szeszélyes fejlődésüknek továbbkövetése - nem szólva arról, hogy valaki lehet született fiziológus vagy filozófus, de megvíhatatlan kemény az idegzete olyas reflex-ügyesség megszerzésére, aminő a nyelv. A mai állapot tehát az, hogy mialatt a legméltányosabb kímélettel ápoltuk minden nyelvnek az életre s a tudományos alkalmaztatásra való jogát, de facto négy nyelv elnyomóan és fölszívóan fölébe kerekedett a többinek. viszont: ez a négy nyelv sok nyelv közös nyelvnek. S ha majd - tegyük fel - kiválnék közülök s a többinek fölébe hatalmasodnék egyetlen világnyelvül, például az angol: ez óriási nyelvterülethez képest aránytalan és tűrhetetlen volna, hogy az egész művelt emberiségnek úgy kelljen tovább-tovább követnie e nyelvnek fejlődését, ahogy azt a londoni csirkefogóknak (mert minden nyelv az utcán vagy a mezőn készül s innen megy fel az irodalomba) - a londoni kocsisoknak és zsebmetszőknek agytekervényei előszabják. Az emberiség fel fog, és méltán fel fog lázadni ez oktalan monopólium, e méltatlan rabság ellen. S mire fellázad: már úgy kéznél lesz felváltásra és egyetemes használatra a mesterségesen csinált, a mindenek számára egyforma és egyformán könnyű és egyformán fejlődő világnyelv, mint ahogy a jó fog már nő, mire a tejfog kihullik.
A kínálat s a kereslet törvénye ellen nincs védekezés. A művészetekben ez abban az áttételben mutatkozik, hogy közönség nélkül nincs művészet, s a művészet oda húzódik, ahol közönséget talál. Egyéni és nemzeti művészet? Minden bizonnyal - nincs is egyéb művészet. Mily dicső dolog, ahogy Ibsen a kis norvég nemzetnek, ahogy Goethe a németnek, ahogy - nem nevetség e sorban említeni, mert kitűnően tud írni, s írónál mégis csak ez a nagyságnak első foka - ahogy D'Annunzio az olasz faj egyéniségét teljesíti ki művészetében. De Goethének volt ideje, mikor csak a weimari fejedelem iránt való barátsága tartotta vissza attól, hogy Napóleon hívására Párizsba ne költözzék át, hogy világraszóló hatalmával az egész világhoz fordulhasson. Ibsen Henrik is legalábbis úgy a németek költője, mint a norvégoké - s a piac örök törvénye mutatkozik meg abban, hogy munkáinak hiteles német fordítása ma már eredeti szövegszámba megy. Ugyanazon törvény ez, melynél fogva a skandináv írók mind egyenesebben a német piac számára írnak s a magyar darabírók mind több tekintettel a berlini színpadra - amely nemcsak a flamand származású, de a franciának nevelkedett Rodenbachot és Maeterlincket íratta vagy íratja mindjárt eredetiben franciául, hanem újabban a nagy olasz nyelvművészt és stílus-reformátort, D'Annunziót is. Nincs ebben megállás - és itt is csak az fog történni, hogy miután a költészetben is minden nemzeti nyelveknek föléje magasodott vagy három világnyelv, úgy a kisemmizett kis népek, mint az emberek mint emberiség fel fognak lázadni e terhes és kiváltságos szeszélyuralom ellen, és - itt megállok, a folytatással nem vagyok tisztában, de ez a folytatás valamely formában ugyancsak a világnyelv javára fog szólni, annál is inkább, mert az akkora már, az élet egyéb internacionális szükségeinél fogva, mind használatosabb köznyelv lesz már mindenütt, tehát eleven gyökérszálakból nőhet majd bele mindenütt az irodalomba.
Az emberiség uniformizálódását nem lehet elkerülni. Hol az a nemzeti viselet: még oly szép, még oly ügyes, még oly alkalmas, hogy ellenállt volna az angol vagy a francia viseletnek - már ezt sem lehet biztosan megmondani: azt, hogy a mai fehér emberiség viselő ruhája, melyet a japánok s a törökök is mindinkább felkapnak, francia vagy angol-e? Szokásaiban is egy kezd lenni az emberiség; az ételnek s az életnek ugyanazon rendje kezd kifejlődni a legkülönbféle éghajlatú városokban s a városokból tovább terjed a vidékre, a faluba, a pusztára. Nemcsak maga a közlekedés s az utazás, melynek rendjén ma egy budapesti ember Amerika-járása nem ritkább s nem körülményesebb, mint volt negyven év előtt a Velence-járás: nemcsak maga az emberi érintkezés gyorsulása, könnyülése s általánosodása neveli egymáshoz az emberiséget. Hanem: az a sok minden, ami e fejlődésnek továbbfejlése s ami egyúttal mind továbbfejlesztő. Például: rövid idő dolga, hogy Európában, legalábbis a kontinensén, ne lehessen tovább fenntartani a vámbeli elzárkózást, melyet a repülőgép fejlődése amúgy is halálosan kerülget. Már pedig arra történelmi példák vannak, hogy a vámbeli egység csak indulás még szorosabb egységek felé - s ma már nem utópia (vagy, ha félnek tőle, nem rémlátás) európai egyesült államokról beszélni. Mentől kristályosabb s egy pontból vezethetőbb lesz ez az egység, annál több szabadságot és saját egyéniséget engedhet meg az egyes álladalmaknak s ezeken belül nemzeteknek, fajoknak, akár városoknak is, és, mindenesetre, minden nyelvnek, sőt dialektusnak. Lehetetlen, hogy néhány száz millió egyformán élő, érző, gondolkozó, dolgozó s öltözködő és mindenképpen összetartozó ember a nyelvi különbség egyetlen korlátját, vagy a kötelező soknyelvűség felesleges terhét sokáig vállalja, s minden ne hajtsa: elébb kisegítőül egy világnyelvhez, majd pedig hogy ez a világnyelv éppúgy ne váljék e közösségen belül minden műveltebb ember anyanyelvévé, mint ahogy ma minden műveltebb flamand tud már franciául, sőt beleszületik a francia nyelvbe - ugyanakkor, mikor a flamand nyelv számára a legteljesebb egyenlő jogot vítták ki parlamentben, igazgatásban, a közélet minden terén, az érintkezés minden területén. S valami igen messze nincs az a jövő, mikor az egész emberiség, európaiak, anglo-amerikaiak, japán-kínaiak és így tovább: három-négy ilyen nagy egységbe csoportosulva és különülve, vetélkedésük és leszámolásaik közben mind gyakorabb és szorosabb érintkezésbe kerül egymással... hol az az egyes nép, még oly hatalmas és művelt, melynek nyelve ennek az érintkezésnek nyelvévé hatalmasodhatnék? Megállapodásos és közakarattal szabályozható s fejleszthető nyelv kell ide, akárcsak az egyes tudományok tolvajnyelve, akárcsak a telegráf írásjele, akárcsak a menetrendek utaló figurái. Minden várható és előrelátható fejlődés a világnyelv felé visz - még olyan lelki területen is, melyek, mint költői művészet, külön titokzatos szerelemben élnek az egyes nyelvek géniuszával.
Mindez pedig, mint a kollektivizmus, akkor is eljönne majd: minden bizonnyal és elkerülhetetlenül, ha nem is volna kívánatos, ha több halálba kerülne, mint amit az élete megér, ha több jó és szép pusztulna bele, mint amennyi jót és szépet biztosít. De ezt a mérleget ezt a mi mostani eszünkkel nehéz megvonni. Mindent összevéve: ma jobb, mint tegnap volt; a világ hasonlíthatatlanul szebb s megmérhetetlenül több ember boldog most, mint bármikor a vissza-belátható történelmen végig. Mért változnék ez meg az eljövendő változásokkal? A sok törvény közt, melyet mind öröknek hittünk s melyekről még a természettudományban is kiderült, hogy változandóak: ez az egy törvény mért ne volna állandó - az, hogy a fejlődés: javulás? Eszperantónak nevezze a különben hűvös eszű Samenhof doktor az ő világnyelvét - a remény kezesének. Legyünk hűvös eszűek, hogy annál hevesebben remélhessünk.