Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám
Gondolni akarok az avultszagu, szomoru házra, hol mint gyerek jártam szorongva, idegenül...
Egy vaksárga agátgyürü volt a halott papbácsi nagy, viaszfényü kezén,...
Vagy fullasztó harangzúgásra nyomott és céltalan vasárnapdélutánokon,...
Vagy amikor a nádas égett és pernyét söpört szembe a pusztai szél;...
- Jaj, sírni, - sírni kéne ma valamiér'!
Egy alagút jutott eszembe, mely messzi, magános és mindentől külön:
Berobogna éltem suta vonatja, s egy ideig setétbe lehetnék,
Szégyentelenül, - egyedül. Mint aki mindenből kiment már; mint a halott.
Ott felszakadna és felfakadna még egyszer ami egyetlen igaz bennem.
- Jaj, könnyítő könnyek után hova kell mennem?
Jaj, lehorzsolt életfokok, özvegyes évek, konok kikapcsolódás!
És hogy próbálok élni és jó lenni így, mikor nincs kinek és kiér'! -
(Oly súlyos szépségü a világ! - Oly idegen a lomb, víz, egek! - Oly messzi egymásnak az ember!)
- Jaj, ez a dacos kívülről-nézés már halálba, halálba fáraszt!
Csak egy dolog esne jól! Egy kis alázat!
Mért mondom most: régi halottasház, siket harangszó, gyermeki szorongás?...
Istenem, - hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék!
- Mert felégtek mögöttem a hidak és odaát maradt mindenem nékem! -
Nem, nem! Egyébre gondolni! Ami lesz, ami jöhet még!
Istenem - Istenem!
- Csak most már gyorsan a vég, az öregség!