Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám
Az inas csendesen bejött és kinyitotta az ablaktáblákat. Bántó, erős világosság támadt. A park fáit már sütötte a nap, az utakon csillogtak az apró kavicsszemek. A széles ágyban hirtelen, haragosan ütötte fel a fejét a gróf.
- Mit akarsz itt? - kiáltotta el magát hangosan.
Az öreg inas feszesen állt és igazi alázatossággal, a meghitt szolga bizalmaskodásának minden nyoma nélkül jelentette:
- Méltóságos úr, ma megyegyűlés van.
Az ágyban fekvő ember nagy, csupasz, fáradt és színtelen ábrázata nagyon kedvetlen lett. Nehezére esett most neki a korai felkelés, amelyet igazi nagyúr létére gyerekkora óta megszokott. Későn aludt el az éjjel, sokat hánykolódott, nem tudott pihenni és mihelyt felébredt, ránehezedett az előző este minden epe-kiválasztó izgalma. Már délután kezdődött a dolog. Ekkor jelentették neki, hogy a falu tanítónője kihallgatásért esedezik. A leány egy éve került a faluba és hamar fel akarta használni azt a körülményt, hogy a hatalmas grófnak, a főispánnak a határban van a legnagyobb, legkedvesebb birtoka, ott lakik amikor csak Magyarországon van, az öreg hajdani Rákóczi-kastélyban. A gróf nem szerette a kérő embereket. Keresztül látott rajtuk és az volt a tapasztalata, hogy többnyire nincs igazuk. Akik gyáván, félve otthon maradnak, azoké az igazság. Kedvetlenül tette le tehát a szivarját és bement a dolgozószobába. Az ajtóban megjelent a tanítónő, aki meglepte egy kicsit: ha nem tudja róla, hogy diplomája van, kislánynak nézte volna. Különben jelentéktelennek látszott az első pillanatban, egy kis mezei szépség, tiszta fehérben, meleg szőke hajjal. Elmondta, mit akar. A kérvényét holnap tárgyalja a megyegyűlés. A méltóságos főispán úr segíthet csak, mert a javaslat nem kedvező.
A grófnak hasonló esetekre megvolt a formulája. A törvény... a szabályok... különben, ha a többség úgy akarja, ő nem fog ellenkezni. A lány erre a válaszra közelebb lépett és könnyezni kezdett. A gróf megnézte és a pillantása a fehér blúzt kitöltő feszes kebleire esett, azután a karjára, amely könyöktől meztelen volt és fehér, kerek, sima. Megfogta a kezét - teljes, nagy délutáni csend volt - ebben a pillanatban vége volt rangjának, gőgös címének, félelmes tekintélyének. Csak az ötven esztendős korára is örökké éhes, örökké új ízekre vágyó férfi maradt, meg a kegyetlen, akadályokat nem ismerő zsarnok. Magához vonta a leányt, aki az első pillanatban felderült, hogy íme megvígasztalják, amikor azonban a három fejjel magasabb férfi bajúsztalan, remegő, eltorzult ajka közeledett felé, akkor a két kezével ellökte magától, olyan erővel, ahogyan azok a lányok tudják, akik így fogják ellökni az első este a hites urukat is, menekülvén a bibliához, az imakönyvhöz, a képesítő után a kedves testvértől kapott szentképhez.
Egyetlen szót nem mondott többé a gróf. A tekintetétől reszketve húzódott messzebb a lány. Valamit hebegett és kihátrált az ajtón. A főispán néhány percig várt. Később lement a parkba és két óra hosszat járkált gyors ütemben, szakadatlanul. Ekkor megnyugodott valamennyire. A vacsoránál csak ketten voltak a grófnővel. Hallgattak, mint hosszú évek óta mindig azokon az estéken, amikor, kivételesen, vendég nélkül maradtak. A gróf néhány pohár borral többet ivott, mint rendesen. A nyitott ablakon át meleg szellő jött be. Felvágott ujjú, nagyon könnyű, otthoni ruha volt az asszonyon. A férfi, szinte önkénytelenül végig simította a kezével a karját, aztán a vállát, a derekát és egészen kivörösödött az arca. Valamit mondani akart. Abban a percben felállt az asszony, aki csak most vette tudomásul a gyöngédséget, amelyben neki nagyon régóta nem volt része. Megütődve, kellemetlenül meglepetve állott fel. Arca, amely úgy is hajlott a korai hervadásra, megmerevedett, szinte megöregedett. Száraz hangon kívánt jóéjszakát és elment.
A gróf megint vagy két óra hosszat járt fel, alá. Zavaros gondolatai voltak. Előbb be akart fogatni, hogy behajtat a városba, az állomáshoz és azonnal elutazik, azután eszébe jutott a másnapi megyegyűlés. Felment a szobájába, a fali szekrényből valami irgalmatlanul erős, különös fajtájú likőrt vett elő és egymásután hajtott fel számos pohárral. Mikor kissé elkábult, lefeküdt, de sokáig nem tudott aludni, fojtogatta valami a torkát, akármelyik oldalára feküdt, a szive minden dobbanását hallotta, nehezen lélekzett és ismeretlen, nyomasztó érzések futottak olykor végig rajta.
Ez történt előző este. Az ébredés pillanatában pedig egyszerre, komprimálva érezte mindazt a rosszat, amit a délutántól az elalvásig terjedő órák alatt átélt, azonfelül az évei jutottak eszébe, a sok pezsgő, amit megivott, a töméntelen nehéz szivar, amit elszítt. A fürdő nem frissítette fel, a borotválkozás alatt ölni szeretett volna. Az öreg inas hangtalanul adta kezébe a ruhadarabokat. A reggelijét, amelyet még az ágyban megkezdett, teljesen felöltözve folytatta. Mikor elkészült vele, azon gondolkodott, hogy utána elég volna, minden esetre egészségesebb volna talán egy könnyű kis cigaretta. Azután kihozatta a legnehezebb havannát és rágyujtott. A keskeny, magas kocsi már ott állott a veranda előtt. Felült, erős keztyüs kezeibe fogta a gyeplőt, a négy ló megindult. Ahogy kiértek az országútra, egyenletes sebes rohanásban száguldottak a kitünő, a különös gonddal megcsinált úton át, jó óra hosszat. Fél kilenc után a göröngyös városi kövezeten csattogtak a patkók. A piacon állott a hivatalos főispáni ház, amelyet a gróf alig használt még egyébre, mint hogy megyegyülések, ünnepi misék, bankettek előtt átöltözködjék. A kapu nyitva, a négy ló nagy ívben, hajszálpontosan fordult be. Egy huszár lesegítette őméltóságát, aki a sebes uton felfrissült valamennyire. Az ajtók mintha maguktól nyiltak volna előtte. Megyei hajdúk, az ő külön huszárjai, inasok igyekeztek nemcsak némán, de lehetőleg láthatatlanul is szolgálatára lenni. Ketten a magyar díszruha darabjait tartották készen. A szűk meggyvörös nadrágot, a búzavirágszín selyem atillát, a bokáig érő topánt, a mentét, a zománcos kardot, a forgós föveget. Negyedóráig alig tartott az öltözködés. A főúr újra megjelent a lépcsőházban, amelynek üveges ajtaja alatt meg kellett hajtania a fejét. A redőkben leomló mente eltitkolta, hogy a termete már hízásnak indult. A gazdag világfi, a legujabb, legfrissebb, legraffináltabb élvezeteket kereső ember eltünt, azt levetette a polgári ruhával; aki most várta, hogy a hintó megtegye vele a harminc lépésnyi utat a harmadik házhoz, az egy elmult időkből itt maradt imponáló, törvényes hatalmán túl is mérhetetlenül erős férfiú volt, nem annyira kormány, vagy uralkodó, mint inkább egyenesen a magyarok istenének földi helytartója; mindenkinél nagyobb, törvénytudóbb, biztosabb, más ábrázatot, más lelket és más ruházatot viselő, mint a közönséges halandók, akik mind alája rendeltek.
A kapualjban már egy más fogat várt, egy ragyogó, nagy, méltóságteljes hintó, két kövér, sötét és fényesszőrű lóval. A kocsi másik oldalán egy minden izében, minden mozdulatában elegáns és vidámképű úr állott, ez is díszruhában, amely azonban fiatalos és könnyed, valami sajátságos változata volt a testőrök korából származó képekről ismert ruhának; finom csizmájával, rövid, prémmel szegett dolmányával, zsinórzatával inkább a huszártiszti uniformishoz közel, világoskék szinétől eltekintve. Ehhez a ruhához az elegáns úr rövidre vágott bajuszt viselt - akkor még, vagy már megint feltünő különlegesség volt ez - és monoklit, amely keret nélkül villogott a jobb szemén. Egy modern szalónhős, kitünően sikerült, az egyéniségéhez mért, még a divatszeretetét is kidomborító kosztümben. A gróf egy futó mosolylyal és egy kézmozdulattal üdvözölte állandó kisérőjét, hivatalos utainak és félelmes hirű mulatozásainak társát, testőrét. Beszállt a hintóba, utána a testőr. A fogat mérsékelt tempóban indult el és pontosan másfél perc mulva begördült a megyeháza ócska bolthajtásai alá. A kapu két oldalán a két hajdú keményen, katonásan szorította magához a kivont kardot. A bakról is egy diszruhás hajdú ugrott le - lilába játszó vörös posztó, sárga zsinórral - földet verte a tarsonya. Mikor a kocsiból kiszálltak, a megyeháza kis tornyában kilencet ütött az óra. A két úr bement a nagyterembe, a főispán merev, mozdulatlan arccal, kisérője mosolyogya köszöngetve, utánuk halk sarkantyúpengéssel a hajdú. Diszkrét éljenzés hangzott fel, akárcsak törvényhozói között a király jelenne meg. A hosszú zöld asztal felső végén, a karosszékbe leült a főispán, azon a helyen, amelyről már tizedik nagyapja intézte a vármegye sorsát és bizonyára tizedik unokája is intézni fogja. Mögötte megállt a hajdú, baljában az előre tartott karddal, jobb kezében a csákóval és állt szinte mozdulatlanul, délután fél kettőig. A teremben egyre melegebb lett, a kövér vidéki jegyzők már a gallérjukat kezdték kigombolni, az elegáns testőr minduntalan kiszaladt egy-egy cigarettát elszívni, csak a grófnak nem volt rá szüksége, hogy egyszer is végig törölje homlokát és a hajdú állt mögötte rendületlenül. A jól fésült megyei aljegyzők monotón hadarással olvasták a javaslatokat. A gróf aranykeretű csíptetőt tett az orrára, nem nézett senkire, csak a hosszú tárgysorozatot figyelte. Eleinte vitázni is próbáltak, hátulról, a tömegből, amelynek már ülőhely sem jutott, fel-felszólalt egy öreg magyar, akinek hátrasimított hosszú haját fésű tartotta össze. A gróf ilyenkor az aktába is belenézett és halálos csendben, fanyar arccal mondott valami szentenciát, amire meglapulva hallgatott el minden akadékoskodó. Azután mindinkább abbahagyták a meddő felszólalásokat, végnélküli számokat mormogtak az előadók, csak a gróf hangja hallatszott tisztán, amint egyre sűrűbben jelentette ki:
- Elfogadtatik.
Déli harangszókor a pontos gyomrú falusiak kezdtek elszállingózni. A piacról a nyitott ablakon át muzsikaszó hallatszott be később: a nagyvendéglőben már megkezdődött az áldomás. A tömérdek apró dolog befejezténél csak a megyei urak voltak már ott, meg egy kanonok, néhány birtokos, egy gazdag bérlő. Ahogy a főispán megváltó, berekesztő kijelentése elhangzott, megkönnyebbülve állottak fel helyükről. A gróf merev arckifejezése megenyhült, emberibb lett kissé, kezet fogott mindenkivel.
- Estére lesz szerencsém az urakhoz, - mondotta búcsúzóul.
Esztendők óta változatlanul ez a meghívás zárta be a gyűlést és mégis, új boldogságot okozott mindig. A kövér kanonok ájtatosan hajolt meg, a bérlő arca földöntúli fényben tündöklött és a többiek is mind azzal a büszke önérzettel távoztak, hogy estére a grófnál vacsoráznak, az ország leghíresebb főispánjánál, aki nagyobb hatalom a miniszterelnöknél és újévre megtiszteli őfelsége titkos tanácsosait azzal, hogy maga is excellenciás úr lesz.
A gróf, ünnepélyesen, ahogyan jött, visszahajtott a főispáni lakásba. Ebédre csak a testőr-ruhás úr volt nála, most már civilben persze. Délután még egy bizottsági ülése volt, azután egy nőegyleti kiállítást kellett megnyitnia. Fáradtnak érezte magát és nem tudott megszabadulni egy elintézetlen kellemetlenség okozta feszültségtől. Az okot órákra elfelejtette, azután újra eszébe jutott az elmult nap és ekkor körülnézett, hová sújthatna le az öklével. A kiállításon különösen kényelmetlenül érezte magát. Sokan voltak, sok asszony és nem mind használ elsőrangú illatszert. Minden szempár reá szegeződött, mind az ő arcát, az ő mozdulatait, szavait leste. Máskor észre se vette az oly távoli, oly idegen tömeg érdeklődését, most a sok rosszul öltözött félszeg, ízléstelen, izzadó asszony között is meglátott néhányat, akinek szépségét semmiféle vidéki szabónő nem tudta lerontani. Amit soha sem tett: visszaadta a tekintetüket és legszívesebben intett volna nekik, egy fél tucatnak közülök, hogy hagyjanak itt mindent, menjenek vele és tudta, hogy nem hiába intene. Semmi másra nem is gondolt, miközben gépiesen ejtette el a szavakat:
- A város és a megye kultúrájának e megnyilatkozása...
Végre elszabadult, csak néhány látogatót kellett még fogadnia, később lejárhatta kissé izgalmát és este nyolc órakor sugárzóan derüs arccal, a legkifogástalanabb, legnagyszerűbb házigazda figyelmességeivel fogadta vendégeit. Ezeken a vacsorákon - már minden meghivott tudta - tilos volt az ünnepi ruha. A gróf, hacsak tehette, kitért a vidéki frakkok elől és három hónapban egyszer szinte élvezte a társaságot, amelyben mindíg volt egy-egy sajátságos figura, egy pap, aki héber költőket magasztalt, egy szolgabíró, akinek mindenre volt anekdótája és a sok között sok jó, egy bohémhajlandóságú aljegyző, aki félelmesen korrekt formájú és rímelésű trágár verseit olvasta fel. Amit a megyegyűlésen, - ahol egy intésére halálos csend támadt - el sem lehetett képzelni: a gróf mindíg elérte azt, hogy ezek a tőle vagyonban, pozicióban, talán még szivműködés tekintetében is egy világgal elválasztott emberek vele egy asztalnál tökéletesen fesztelenül, kitünően érezték magukat és igyekeztek sorra kiadni, ami bennük a legértékesebb, a legmulatságosabb. A menü nagyszerű volt, de minden nagyúri különlegesség nélkül - a gőgnek és tapintatnak ez a nagymestere nem akart zavarba hozni senkit vendégei közül - csak az italok terén volt fejedelmi luxus: a pezsgőt mindíg akadt, aki értékelte, ha soha azelőtt szinét se látta a márkájának.
Az urak között az idősebbek végigvacsorálták már a gróf nagyapját is, el nem mulasztottak egyetlen egyet sem, de ők sem emlékeztek arra, hogy a jókedv valaha úgy tombolt volna, mint most. A gróf arca a legvastagabb tréfák hallatára se öltött visszautasító kifejezést. Szörnyű mennyiségben fogyott a pezsgő és senki olyan buzgón nem fogyasztotta, mint a házigazda. Már elesettjei voltak az esetnek, már a tivornyába ment át a vacsora, csak a grófi szolgák állottak, jártak és töltöttek hangtalanul, mozdulatlan arccal. Két aljegyző valami orfeumi táncot mutatott be, az öreg főorvos csendesen szundikált, a gróf végignyúlt a karosszékben és olyan ragyogó arccal nézte a társaságot, mint akinek élete legfőbb vágya betelt. Közben pedig ürítette a poharakat, döntötte a pezsgőt, mely hatástalanul folyt le méregerős szeszekhez szokott torkán. Csak az arca vörösödött ki, a szeme lett duzzadt és különös fényben égő. A keze reszketni kezdett, a pezsgőt az asztalra öntötte. Eldobta a poharat. Hatalmas öklével lesujtott az asztalra, hogy mindenki felriadt, elhallgatott, elkomolyodott, kiegyenesedni próbált. És a csendben a gróf harsogva, valami új, soha nem hallott hangon elrikkantotta magát:
- Asszonyt!
Az urak meglepődve, de nagyon komolyan néztek össze. A gróf megfogta az asztalt, mintha fel akarná fordítani és újra harsogott:
- Nem értitek? Asszonyt hozzatok!
A főorvos a megyei ügyészhez fordult, a kanonok alvást szimulált, a többiek alapjában nagyon meg voltak ijedve és egyszerre kijózanodtak. A főispán arcáról azonban leolvasták, hogy nem tréfál. Az egyik aljegyző szolgálatkészen sietett ki az előszobába és egy megyei hajdúval kezdett tárgyalást. A teremben csend volt, mindenki várt, a grófot már az fenyegette, hogy tudatára ébred annak, amit tett, de a következő pillanatban lehajtott egy pohár pezsgőt és aztán nem ért rá többet gondolkodni. Az ajtót kinyitotta a hajdú. Arcára fagyott mosollyal, a festékréteg alól is kitüzelő boldogsággal megjelent egy nő, egy a vidéki nagyvendéglő és kávéház kasszájára kárhoztatott némber, talán még fiatal is, talán nem is csúnya. Egyenesen az asztalfőhöz libegett félrehajtott fejjel és a gróf, aki Pesten, Bécsben és Párisban palotákat tartott ragyogó asszonyai számára, mohón, falánkul a némber után kapott. Kicsit ingadozva felállt aztán a székről és végignézett a társaságon. A kanonok már nem volt jelen. A főorvos az ajtóból hajlongott és a többiek szótlanul megindultak utána. A szolgák ijedt arccal igyekeztek szélesre tárni az ajtókat.