Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám
Hiába irom meg, te ezt úgysem érted.
Elfáradt fejem két öklömre nyomom.
A hold bevilágit az ablakomon.
Most megyek meghalni érted.
Hogy messze maradjak ajkadtól, te kérted.
Mint hold kovályog felleges egen,
Ajtódnál ugy koválygok, kis betegem.
Most megyek meghalni érted.
Te, aki mindenik léptemet kisérted,
Most ne kisérj bús lebujok során.
Haj, átkozott kéj lesz az Urvacsorám!
Most megyek meghalni érted.
Hogy megbocsátasz mindent, ez a te vérted.
Duhaj, vad hangok az ablakom alatt.
Pár arany; felöltő; bot; keztyü; kalap...
Most megyek meghalni érted.
Kip-kop, megy a lépcsőn egy hervadt kisértet.
A szívem, e fázós kis madarat
Kivettem. Az ajtód küszöbén maradt.
S most megyek meghalni érted.