Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő: Kucséber-kosár
Roppanó karok, asszonyi csipők, ringó keblek, kemény férfivállak alá boltozott domború mellkasok, feszülő combok, ívelnek mérhetetlen sokaságban hozzánk a távoli ezerévek ködéből kiszakadva korok, nemzetek egymásra omló rétegein által. Márványnak, bronznak anyagába fojtva, falaknak, vásznaknak felületére szorítva. Könyvekre szórt betűk fövényében hallgatva, hárfák, hegedűk húrjaiban szunnyadva.
Két test egymásnak teremtettségének forró himnusza ez, az örök erotika, soha ki nem hülő lobogó láng, mindenrangú emberi művészet legfőbb rúgója.
Legfőbb rúgója, ki nem pusztítható, anyaga a művészetnek; körülgubózhatják korcs érzések, idegen szövedékek, színét, savát kioldani még sem bírják, mert ez a magva, kristályba ez tömöríti, az egésznek célját, okát ez adja.
Arcát ezerféleképpen mutatja, noha ez a lényeg és nem tehetünk különbséget kelet bronzbaöntött, fából faragott asszonyainak bimbózó mosolygása és a nyugalmas hellén márványokból kilövelő hűs sugarak között, ki tudná megmondani, mi szebb, a firenzei együgyű tekintetű isteni Flora ragyogó keble, avagy Goya vízhordó lányának selyem topánkája fölött félrebillent karcsú bokák, hol kell megállnunk hosszú bámulásra, Bach mester kemény férfias futamainál, vagy pedig valamelyik spanyol templom ömlő kővirágainál.
De ezek elmult dolgok, csak az örökkévaló szép, az idő választóvizéből épségben kikerült értékek ízét érezzük belőlük, ami gyötrelmes vajudás, emberszag eredetük idején bennük volt, az rég elillant.
De itt vagyunk mi, elevenen, tarkán, összekúszált mivoltunkban, Sok, sok nyomorúság akasztja meg elindulásunkat. Amig elérjük a másikat, amig a test találkozik a testtel, hányszor bukunk holt vízek hináros gyürűibe, alattomosan fedi be iszapja, tajtékja az isteni meztelenséget és förtelemre váltja a tiszta szenvedelmet.
Gázló, rejtett akna mindenfelé. Kevesen maradnak, akik természetük szerint élhetnek reggelüktől kezdve mindhalálig, akik nem rejtik homlokuk a gonosz pillantású lárvák tüskéje elől és változatlan tisztaságban adhatják át buzogó, forró vérüket az utánuk, belőlük következőknek.
Erdei Viktor a felsebzett, gyötrődő vágyakozást, az erotika marcangoló sikoltását vitte bele litografiáiba. Magábafordult erotika, a terméketlenség szikkadt erotikuma.
A beteljesülés elé hulló piszok, mások gonoszsága miatt való megtorpanásnak, a cselekvés lendítő kerekébe forduló tépelődésnek, magtalan visszafordulásnak aszkézise ez.
Izgalmas rándulással borulnak egymásba a kúsza vonalak, a formák, amit kifejeznek, bonyolult mechanizmus formái, életegyenlet eredői, amelyek nem foglalhatók két számjegy közébe. Elsiklanak, a naturalizmusból kiépített stilizálás lehetőségeitől gőgösen, elszántan másfelé fordulnak. Szimbolizál. Nem eszméket, hanem érzéseket, azokat sem végső preciz kialakulásukban, hanem eruptiv feszültségük periodusában.
Egyéni és forradalmi művészet és még sem tart számot arra, hogy embereket kilendítsen és tekintetüket új területek felé szegezze. A képzőművészet más célokért küzd mostanság. E küzdelmében nem ér rá, hogy arisztokratikus egyedülvajudásban élő, elvonatkozott artisztikumot csináló egyének felé forduljon. Az eredmények, a tér, a forma, az anyag átértékelésének eredményei nem vágnak össze ennek a művészetnek eredményeivel.
A rangsorozat, az egymásmellettiség vagy az ellenkezőjének megállapítása nem időszerű és nem is szükséges. Művészet ez is meg amaz is. Hang abban a pompás szimfoniában, amely annyiféle instrumentum megszólaltatásából következik.
Mindegyikre egyformán szükség van, ha kellő időben és kellő erővel szólal meg.
Erdei művészete, ez a lassú gördüléssel kifejlődő küzdelmes művészet megérdemli, hogy mások is olyan komolyan fogadják és úgy megbecsüljék, mint amilyen komolysággal és becsületességgel fogant.
A litográfiákat Eisler Mihály József előszava vezeti be. E finomlelkű költőesztéta megértette Erdei művészetének egész területét és ez a megértés előkelő hangon, intelligensen fejeződik ki rövid előszavában.