Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám · / · Figyelő
Utóvégre gyermeknevelőknek készülünk, gondoltuk az egyetemen s miután meghallgattuk Becker F. Ágost tudományos verstani magyarázatát a Futuitur cunnus pilosus multo melius quam glaber hangzású erkölcsrendészeti verssorról és értesültünk a boldogult Széchy Károlynak gregoriánus melódiára szedett előadásából Bessenyei születésének első és második feléről, miután megtudtuk, hogy Mommsen levelezésben állt Ponori Thewrewkkel és élveztük Hegedüs István Janus Pannonius fordítását, - gondoltuk, beiratkozunk Fináczy Ernőhöz is gyermeknevelést tanulni.
A sajátságos tanárnak, aki Magyarországon, az érdekes egyéniségek hazájában, képes volt magából az ideálisan kimért, finom, módszeres, szürke, nyugodt, professzori illemmel öltözködő egyetemi tanárt formálni, aki nem ad teaestélyeket szemináriumában, de aki tudományos téren atyai barátja a hozzá forduló rongyos filozoptereknek, - ennek a sajátságos tanárnak itt-ott igazán érdeklődéssel hallgattuk előadását. Egyszer aztán elkezdte magyarázni, hogy bármit mondjanak is egyes írók, a pedagógia csakugyan tudomány. Erre annyi mindenféle érvet hozott föl, hogy kezdtem kételkedni a pedagógia tudomány voltában és önkéntelenül eszembe jutott a vállamra verő osztályfőnök: "Hát tanárnak megy, fiam! Sose feledje, hogy a pedagógia művészet!“
Első pillantásra világos, hogy elmult idők nevelési rendszereinek összefoglalása, magyarázata igenis tudomány, de az is világos, hogy annyi köze sincs a mai gyerekek neveléséhez, mint a történelem tanulásának a mai politikához. A pedagógia nem utmutató, csak szemlélő, regisztráló tudomány, amely tudtán és akaratán kívül emancipálta magát a mindenkori jelen gyermeknevelésétől.
A nevelés ma is, a nevelő egyén szempontjából, bizonytalan eszközű és módszerű szabad művészet vagy mesterség. És ennek a mesterségnek nincsenek szabályai, mert fiatal tanárokat arra oktatni, hogy a gyermek felelete háromféle lehet: 1. helyes, 2. helytelen, 3. félig helyes, félig helytelen, - tiszta gügyeség.
Ha tudományos alapokat keresünk a nevelőnek, alig beszélhetünk másról, mint a művelődéstörténelemről és a pszihológiáról. Az elsőből megláthatja, hogy az egyén hogyan helyezkedett el a mindenkori világrendben, a másodikból pedig e változó elhelyezkedések állandó rugóit ismerheti meg.
A filozófia történetének semmi köze a neveléshez, mert a nevelés praktikus célt tűzött maga elé. A filozófia pedig a praktikus élettel szemben párhuzamos helyet foglal el a vallással. A vallások összehasonlító tanulmányát nem írja elő a tanárképzés. Ez a tévhit a filozófia fontosságáról a nevelőképzésben nyilván a XVIII. század gyümölcse, amely azt hitte, hogy a filozófia most már elvégezte azt, amit a vallás nem tudott: megmagyarázta az életet. Az igaz, hogy a kor filozófiai nézetei befolyásolják a nevelésről vallott nézeteinket csakúgy, mint a vallási felfogás, tehát a mi korunk vallási és filozófiai nézeteinek kritikai ismerete fontos lenne a nevelőnek, de eszmeáramlatokat csak utóbb tud áttekinteni az emberiség.
A pedagógia története alig szolgáltat egyebet kuriózumoknál, olyasmiknél, hogy már a görög iskolákban megvolt a gyakorlatírás s hogy Locke lukas cipőben járatná a gyermekeket, hogy edződjenek. A pedagógia történetének ismerete nélkül ellehet a mai pedagógus csakúgy, mint a mai gépekkel dolgozó papirgyáros az egyiptomi papyrusgyártás titkai nélkül.
E kuriózumokon kívül ott vannak, igaz, az általános eszmék, az irányelvek, amelyekből tanulságot meríthetünk magunknak. De e tanulságoknak nem túlságosan nagy a gyakorlati értékük, mert ez általános eszmék vagy olyanok, amelyeket régen megvalósítottunk, tehát túl vagyunk rajtuk, vagy századról-századra, pedagógusról-pedagógusra ismétlődő, megújuló ideális kivágyakozások az ököljogon berendezett társadalomból. A föntebb kimondott s talán merésznek látszó állítás mellett tanúskodik maga a pedagógia története, igen sok nagy pedagógust mutatván föl, akiknek nevelési rendszere életük vidám vagy szomorú tapasztalataiból szűrődött le, esetleg egy geniális hipotézis deduktiv gyümölcse volt.
Közvetlen gyakorlati haszna a pedagógia története tanulmányozásának tehát nincs. Közvetett haszna óriási lehet, mert eszme eszmét kelt tudományos fejben. De a jó nevelő nem okvetlen tudós is, sőt talán mindannyiunknak volt egy igen tudós, igen képzett s amellett nagyon rossz tanárja. Elmélet sosem operálhat kivételes anyaggal; ezért ezek a sorok az átlag jó nevelő színvonalát veszik mértékül.
Mind e szép nevű tudományok nélkül ellehet a nevelő, de nem lehet el emberismeret és tapintat nélkül. Tapintatot nem lehet tanulni, az emberismerettel meg úgy vagyunk, hogy van, aki regényből, van, aki kávéházban tesz reá szert, ki ahogy, de tanítani ezt se lehet.
Vagyis a pedagógia mesterség, mégpedig bizonytalan, nehéz mesterség. Talán egyszer sikerülni fog szabályba foglalni e mesterség titkát, mintahogy a középkorban szabályokba foglalták a vadászat művészetét. Fölmerül ekkor is a kérdés: lesz-e haszna? De a mai pedagógus először inas, aki nem a mester utasításából, hanem pofonok ösztönözte saját figyelméből, szorgalmával lesi el mestersége fogásait. Aztán kinő az élet pofonaiból és valahogy mester lesz belőle, már jó vagy rossz, az a képességeitől függ.
Nádai Pál igen képzett elméleti pedagógus és határozott reform-barát, sőt ideologus rajongó. Ezért nincs minden pikantéria nélkül, hogy ez előkelő ábrándoktól duzzadó könyvet Ignotus előszava vezeti be, amely halk kétségekbe burkolt erős pesszimizmusával közelebb áll az előbb kifejtett felfogáshoz, mint Nádai Páléhoz.
A könyv tartalma érdekes és bő reform-fegyvertár. Nincs, vagy alig van a világnak reform-pedagógusa, akiről ne tudna Nádai s akinek elvét és eljárását, ha csak pár szóban is, be ne mutatná. Szárazabb lényem hol dühöngött, hol lelkesült ezen a rajongó szemleúton: hol az volt az érzésem, minek mindezt összehordani, agyrém; hol felfohászkodtam, hogy jaj de szép is lenne. Nagy örömöm telik a gyakorlati gyereknevelésben s talán értek is hozzá a magam módja szerint s amikor letettem ezt a két kötetet, fájdalmasan állapítottam meg, hogy sem az ország tanügyének megjavításához, sem a magam nevelési céljaira semmi praktikumot sem sikerült szereznem. Szép olvasmány, csupa rajongás, csupa lelkesedés, bár itt-ott könyvszagú, szeretet és értő belátás, bár itt-ott tanári merevségű, - de rajongása fellegekben jár, szeretete nem e világból való.
De, Istenem, ez még nem kritika, legkevésbé pedig lebecsmérlés, csak annak a megállapítása, hogy a gyakorlati pedagógus csalódik az elméleti pedagógiában, különösen, ha reális dolgokban nem szereti elhagyni a reális alapot.
Tartalmas, szép és érdekes könyv.
A biráló csak azt vethetné Nádai szemére, hogy a sok reform-eszmét kellő kritika, főleg kellő koordináció nélkül helyezte egymás mellé s így sokszor azt a látszatot kelti, hogy szerinte minden új jó és minden csak úgy jó, ha új. S ha a Nádai ajánlta reformokat mind együtt sikerülne megvalósítanunk, nem kellene az Isten országának eljöveteléért imádkoznunk többé. A másik kifogás a könyv stilusa ellen irányulna, amelynek finom, folyamatos választékossága nem egyszer bántóan modoros, metaforás dagályosságba siklik.